Gondolatok...

Tárd ki a szíved! - 2-7. fejezet

2010-09-03T19:00:00.010+02:00

Háát, jó régen volt már, hogy ezzel is foglalkoztam, de újra elő kéne vennem. Már mikor eljutottam a 7. fejezetig, a 8-ba is belekezdtem, csak hát... Elhanyagoltam. :(

Most viszont, egy apropóból felindulva (egy DeviantArtos hozzászólásnak köszönhetően :D ) felteszem az eddig megírt fejiket, bár nem kizárt, hogy még változtatok majd rajtuk, szóval lehet, hogy újra el kell majd olvasni... Ja, és még kiegészítem őket képekkel is, mert egy képen is dolgozni kezdtem, Shun-ról és az ő lováról. :D

Hát akkor, jöjjenek a fejezetek, az 1. fejezetet már korábban feltettem, aki lusta keresni, az kattintson IDE. :)

Tárd ki a szíved!

- 2. fejezet -

Milyen nagy lett a hangzavar, pedig alig pár perce, mikor bejöttem, még teljes volt a csönd, mert csak két osztálytársam leledzett itt. Szép lassan azonban kezdtek szállingózni a többiek is, így rövid idő alatt megnőtt az emberek száma, az osztály már majdnem teljes, a némaságot pedig felváltotta a vidám csevegés. Nem csodálkozom, minden iskolai nap így kezdődik. Mosolyogva figyelem a többieket, akik a terem elejében gyűltek össze egy kupacba, és az esti műsorokról beszélgetnek, ki mit látott, vagy éppen a mára feladott házi kapcsán felmerült problémákat boncolgatják. Rendszerint én is csatlakozni szoktam hozzájuk. A többiek mind kedvelnek, mert minden szórakozásban benne vagyok, szívesen meghallgatom őket, és segítek, ha arra van szükség. Szeretnek, mert barátságos a személyiségem. Mióta az eszemet tudom, mindig én voltam a társaság lelke, már kicsi koromban is sok barát vett körül. Azóta is nagy népszerűségnek örvendek, amit nagyon élvezek is, de mindig ügyeltem rá, hogy ne szálljon a fejembe.

A múlt héten nem voltam iskolában, az igazgatótól kértem engedélyt a távolmaradásra, hogy besegítsek a boltban, mivel édesanyám beteg lett. Nem akartuk, hogy álljon az üzlet, így felajánlottam, hogy viszem a boltot addig, míg ő jobban nem lesz. Valójában ő nem is a vérszerinti édesanyám, csak a testvére. Még kicsi koromban vett magához, azóta élek vele és két kisebb gyermekével. Nem igazán meséltem senkinek, mi történt az igazi szüleimmel, és nem is faggatnak. Végülis, ez csak rám tartozik. De nem vagyok szomorú, és ezt annak köszönhetem, hogy nem vagyok egyedül. A nagynéném pedig nagyszerű nő, nem csoda hát, hogy anyámként szeretem.

Némán, egymagamban üldögélek a helyemen. A középső sor legutolsó padja az enyém, erről a helyről tökéletes a rálátás az egész osztályra. Mint a tanárnak a tanári asztal, csak az ő rálátása ugyebár szemből van. Jelen pillanatban ezerrel agyalok valamin, ez az oka, hogy visszautasítottam most a társaságot. A tegnap történteken jár az agyam. Ki volt az a kölyök? Még nem láttam őt. Ő lenne az az új diák, akiről annyit beszélnek az egész iskolában? Gondolom, csak ő lehet. Érdekes egy srác, meg kell hagyni. Valahogy mégis megtetszett a pimaszsága. Öt srác akarta megruházni, mégis leszidott, mert besegítettem neki. Komolyan egyedül akarta elintézni őket? Tökös gyerek, nem mondom. Ha jobban belegondolok, tényleg nem kellett volna közbeavatkoznom. Megnéztem volna, hogy vágja ki magát a helyzetből. Csak hát ismerem azt az öt jómadarat, és már egyszer majdnem kivágták őket a suliból, én meg annyira a szívemen viselem a társaim sorsát, hogy nem hagyhattam, hogy tönkrevágják a jövőjüket. Na, ezért is szeretnek, a tanárok meg különösen. Én vagyok az, aki igyekszik visszafogni a társait, nehogy azok valami hülyeséget csináljanak. Gondolataimból egy női hang térít vissza.

- Nézzenek csak oda, valaki nagyon elmerült egy más világban! – Felpillantok. Egy csinos kékszemű lány az, hosszú fekete hajjal, melyet összekötve és előrevetve visel. Csak nemrég festette be a haját, de meg kell hagyni, remekül illik a világos bőréhez. Ő Zoey, és hozzám hasonlóan ő is nagyon népszerű, csak ő a szépsége miatt. A suli szépe. Persze mielőtt bárki valami rosszat gondolna róla, elárulom, hogy ő nem az a tipikus agyatlan suli szépe. Rendkívül eszes és nagyon rendes lány. Onnan tudom, hogy már évek óta nagyon jóban vagyunk egymással, de félreértés ne essék, mi csak barátok vagyunk. Ő pattintott le… A poén az egészben, hogy ezután ő lett a legjobb barátom, annak ellenére, hogy lány. Tetszett, hogy hosszú idő után ő volt az egyetlen, aki nem vágódott hanyatt a látványomtól. Az összes többit lehetetlen levakarni magamról, mind odáig vannak értem. Van néhány nagyon fanatikus is, akik még rajongói klubot is nyitottak miattam. Azért, ez már kicsit ijesztő, de nem tudok mit tenni ellene. Ha őket ez boldoggá teszi?

- Csak gondolkoztam. – Felelem. Csak mosolyog tovább, és az asztalom szélére ül, keresztbe téve a lábait. – Nocsak! És min gondolkozott uraságod, ha szabad kérdeznem? – Incselkedik, ami engem is mosolygásra késztet. – Semmi különös, csak a tegnapi nap jár a fejemben.

- Ohh! Miért, történt valami tegnap? – Kis szünet. – Csak nem egy csinos lányka? Szegénykém, csak nem visszautasítottak? Ha-ha-ha-! – Kac, kac, kukac. Kinevet, de aljas.

- Nem, nem utasítottak vissza. Tudod kedveském, te vagy az egyetlen, aki kikosarazott, a normális csajok soha nem utasítanának vissza egy ilyen tökéletes férfit, mint én! – Újra kacagni kezd, de én is vele nevetek. Nálunk ez már természetes, mindig így csipkelődünk egymással. – Na de most komolyan, mi történt? – Kérdezi, most már komolyabbra váltva.

- Tényleg semmi extra, csak a folyosón belebotlottam Chris-be és a bandájába. Épp egy kissráccal vitatkoztak. Chris kis híján bevert neki egyet.

- Jézusom! Azt hittem már kezdtek végre észhez térni. Úgy tűnik, ezek már sosem változnak. És egy kissrácot? Mégis ki volt az?

- Fogalmam sincs, még nem láttam őt ezelőtt. Gondoltam, te talán tudod. De elég nagyszája volt a kölyöknek.

- Hmm... Azt hiszem, sejtem kiről lehet szó.

- Ismered?

- Nem igazán. Csak a többiektől hallottam, hogy nemrég érkezett egy új diák. Mindenki róla beszél. Azt hiszem, Shun Kitagawanak hívják, vagy valami ilyesmi.

- Kitagawa? Mint az a vén fószer? Valami fejes, nem?

- De igen. Valami politikus. Állítólag az ő fia.

- Mit keres a mi sulinkban egy ilyen úri fiú? Azok nem valami magániskolába járnak? A mi sulink egész jó, de azért mégsem egy elit suli…

- Passz. Azt pletykálják, hogy valami balhé volt az előző sulijánál. Ő valahogy megúszta a dolgot, de úgy gondolták, jobb, ha iskolát vált.

- Hehh, balhés srác, mi? Mégis miféle balhé volt az? Arról nem regélnek? – Faggattam tovább Zoeyt, mert tényleg egyre jobban kezdett érdekelni a kölyök.

- Összekerült pár rosszarccal, akik ki akarták rabolni a kémialabort, vagy mi. A srácokat elkapták, ez a kölyök pedig megúszta, gondolom, apucinak hála.

- A kémialabort, mi? Mégis mit akartak kezdeni az ott lévő cuccokkal?

- Arról nem szól a fáma. Biztos érdekelte őket a kémia, és csak kísérletezni akartak. Talán a dolgozatra gyakoroltak. – Zoey ezt halálos komolysággal az arcán adta elő, ami végül mindkettőnkből hangos nevetést váltott ki. Ezt szeretem benne, baromi jó fej csaj. Újra magam elé képzeltem a fiút. Olyan volt, akár egy vadmacska. Talpig feketébe volt öltözve, még a haja is fekete volt. A szemei pedig… Igen, azok a smaragdzöld szemek teljesen olyanok voltak, akár egy macska szemei. Teljesen megbabonáztak. Újra elmosolyodtam, ahogy ez eszembe jutott. – Szóval Shun, mi? Illik hozzá ez a név. Szívesen megismerkednék vele.

- Na, arra befizetnék! Az a hír járja, hogy eléggé barátságtalan. Mindenkit elzavar a francba, aki közeledni próbál hozzá, a többiek inkább kerülik, mert félnek tőle.

- Félnek tőle? Nekem nem tűnt ijesztőnek.

- Mindegy, felejtsd el. Becsengettek, kezdődik az óra, majd még dumálunk. – Mondta Zoey, és visszasétált a helyére, hogy aztán előpakolja a felszerelését. Én azonban nem tudtam kiverni a fejemből a srácot. Valamiért nagyon felkeltette az érdeklődésem, és tényleg úgy érzem, szívesen megbarátkoznék vele. Hiába, ez vagyok én. Szeretek barátkozni. És a tudat, hogy ő nem az a barátkozós fajta, még izgalmasabbá teszi a dolgot. Szeretem a kihívásokat.

Szünet van, pontosabban ebédszünet. Általában ezt az időt egyedül töltöm, mégpedig a megszokott helyemen. Most is arra felé veszem az irányt. Ezt az időt ugyanis mindig ugyanazzal a tevékenységgel töltöm: rágyújtok. Nem tehetek róla, szükségem van rá. Hogy miért, nem tudom, de már dohányzom egy ideje. Iskola időben nem gyújtok rá túl sokat, de a nagyszünetről nem mondok le, legalább ilyenkor egy szálat muszáj elszívnom. Kikapcsol, ellazít. Kicsit szégyellem magam emiatt, a többieket mindig igyekszem meggyőzni arról, hogy az iskolában tartsák be a rendet, erre pont én vagyok az, aki megszegi az egyik szabályt, miszerint az iskolában tilos a dohányzás. Na jó, én is emberből vagyok. Tökéletes ember nem létezik, és én sem vagyok az. Ennyi hibám nekem is lehet, nem igaz?

Megérkezem a tetőre vezető ajtóhoz, lassan lenyomom a kilincset, és kilépek a friss levegőre. Már amennyire egy városi levegő friss lehet… Mindig idejövök, ha egy kis nikotinra és kikapcsolódásra vágyom, mivel az ajtó furcsa módon sosincs zárva, aminek nagyon örülök. Annak meg különösen, hogy eddig nem volt senki, akinek rajtam kívül eszébe jutott volna ide feljönni. Én is csak Zoeynak árultam el ezt a helyet, de ő utálja a bagót, ezért nem kísér fel ide. Végülis, nem számít, úgyis folyton együtt lógunk, és nekem sem jön rosszul egy kis egyedüllét.

Becsukom magam mögött az ajtót (biztos, ami biztos, ne keltsünk feltűnést), beszívva a levegőt nyújtózok egyet, majd elindulok a tető szélén lévő korláthoz, és szép kényelmesen rágyújtok. Lehunyt szemmel lassan szívom befelé a káros anyagot, majd az égre pillantva jólesően kieresztem a füstöt. Egyszer csak nyikorgást hallok, és a hang irányába fordulok. Úgy tűnik, valaki más is szeretne kijönni a tetőre. Remélem, nem valamelyik tanár az. Izgatottan figyelem az illetőt, ki is az, akinek sikerült rám hoznia a frászt, igaz, épp csak egy kicsit ijedtem meg. Az alkalmatlan vendég szerencsémre nem tanár volt, hanem egy diák. Megállt az ajtó előtt, a zsebében kotorászott, cigis dobozt halászva elő, és már azon volt, hogy rágyújtson, mikor észrevette, hogy nincs egyedül.

- Ohh, a fenébe! Azt hittem itt egyedül lehetek. – Morogta maga elé, és már fordult is volna vissza. Nocsak. Ez az a kölyök, a dühös cicus. Önkéntelenül is elvigyorodom.

- Nahát, megint összefutottunk? – Teszem fel barátságosan a költői kérdést. Válaszul csak egy dühödt pillantást kapok, ami kis híján felnyársal. Persze fel se veszem, kedves mosollyal viszonzom. – Te vagy Shun Kitagawa, igaz?

- És akkor mi van? Közöd hozzá? – Oda se figyelek a hangsúlyra, továbbra is játszom az értetlenkedőt, és még mindig barátkozó szándékkal folytatom a társalgást. – Én Ryu Takeda vagyok, örvendek! – Mosolygok, ami úgy tűnik, felettébb bosszantja, pedig nem ez volt a célom. De hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem a reakcióit. Újabb gyilkos pillantást kapok, majd hátat fordít, és elindul vissza az épületbe.

- Máris elmész? Nem szívsz el velem egy cigit? Közben dumálhatnánk, mit szólsz?

Megáll, oldalra billentett fejjel rám emeli szúrós tekintetét, melyet szinte teljesen eltakarnak a hosszú fekete tincsei, és határozottan elutasítja a javaslatom. – Eszemben sincs bájcsevegni. – Felelte, majd bevágta maga mögött az ajtót. – Rendben, akkor majd máskor. – Intettem utána, persze már csak az ajtó láthatta és hallhatta a búcsúmat. Határozottan érdekel a kölyök, nagyon kíváncsi vagyok rá. Valami azt súgja, hogy ez nem az igazi Shun, és valójában vágyik a figyelemre. Olyan nincs, hogy az ember ne akarna barátokat. Én speciel kifejezetten szeretek barátkozni. Elvégre, az ember társas lény, nem igaz?

- 3. fejezet –

Ezt nem hiszem el! Mióta a tetőn újra belebotlottam, azóta ez a srác egyszerűen levakarhatatlan! Szerencsétlen módon többször is szembe találkoztam vele a folyosókat járva, miközben szokásomhoz híven próbáltam valami eldugott kis zugot keresni, ahol csak egy kis időre egyedül lehetnék, de ebben a kibaszott épületben ilyen nem létezik! Még az osztályomhoz is képes volt elmenni, hogy beszélhessen velem, csak pechjére sosem talált a helyemen. A fejébe vette, hogy a barátom akar lenni, pedig már milliószor elküldtem arra a bizonyos helyre, de úgy tűnik, nem igazán ér el a tudatáig, mivel még mindig próbálkozik, újra és újra. Valami nagyon nem lehet rendben a fejében, mert normál ember nem akar ennyire megszállottan ismerkedni... Tudnám, miért akar ennyire a haverom lenni… Ugyan mi jó van a barátságban? Vagy talán a szüleim miatt van ez az egész? Talán arra gondolt, milyen klassz lehet egy gazdag kölyökkel haverkodni? Érdekbarátság, mi? Hát azt lesheti! Én sem most jöttem a falvédőről. Persze az is lehet, hogy kivételesen nem ez az oka, és tényleg barátkozni akar. Mindenesetre én akkor sem kérek belőle. Előbb-utóbb csak feladja…

Sajnos azonban, aki lassan feladja, ahogy elnézem, nem ő lesz, hanem én. Nem bírom tovább, sehová nem mehetek anélkül, hogy ne botlanék emberekbe, főleg belé. Végül mégiscsak a tető mellett döntöttem, ha félre vágytam vonulni, persze tudtam jól, hogy ő is ott lesz, de igyekszem nem figyelni rá. Valahogy csak megoldom.

Mint mindig, most is együtt vagyunk a tetőn, a korlátnak támaszkodva pöfékel, én természetesen távolabb húzódtam tőle. Hogy nem kívánok továbbra sem társalogni, azt azzal adtam tudtára, hogy a fülhallgatót bedugtam a fülembe, és jó hangosan hallgatni kezdtem a nyugtató zenét. Most éppen a The Offspring-et hallgatom, ráadásul pont a kedvenc számom megy, a The Kids Aren’t Alright. Nagyot sóhajtok, majd én is rágyújtok. Illetve rágyújtanék… - A kurva életbe, elfogyott! – Bámulok az üres dobozba. Pedig most tényleg jól esett volna egy szál, ölni tudnék érte. Lehunyom a szemem, újra sóhajtok egyet, csak hogy visszatartsam a kitörni vágyó dühömet, majd mikor újra kinyitom, egy dobozból kilógó cigi bámul egyenesen a képembe. Felpillantok. Ahogy sejtettem, előttem áll, szokásához híven csak vigyorog, mint a tejbe tök, és csak némán kínálja nekem a bagót. Kis időre meg is feledkeztem róla, hogy ő is itt van. Rövid hezitálás után kihúzom azt a szálat, és a számba veszem, mire ő az öngyújtóját tartja nekem. Kivételesen elfogadom a gesztust, és hagyom, hogy meggyújtsa nekem, én pedig nagyokat szippantva segítem ebben. Istenem, de jól esik! A srác még mindig vigyorogva bámul rám. Hmm… Arra vár, hogy megköszönjem? Nos, talán tényleg meg kéne köszönnöm. Azt hiszem, ennyi belefér. – Kösz! – Bököm oda neki.

- Nincs mit! – Feleli. – Mi jót hallgatsz? – Na tessék, kezdődik. Illetve pontosabb, hogy folytatódik az egész. Megadóan kiveszem a fülest, hiszen nehéz úgy kommunikálni valakivel, hogy közben üvölt a zene az ember fülébe. – Offspring. – Válaszolom. Egy kis kérdés-feleletbe még senki nem halt bele, én is ki fogom bírni. Ez még nem jelenti azt, hogy mi mostantól puszipajtások leszünk.

- Sejtettem, hogy valahonnan ismerős. Én is nagyon bírom őket. – Mellém áll, hozzám hasonlóan ő is háttal dől a korlátnak, és egy újabb szálra gyújt. Én csak hümmögök a kijelentésére. – Nem vagy túl beszédes, igaz?

- Örülök, hogy észrevetted. – Fújom ki a füstöt, rá se pillantva. Ő csak nevetni kezd.

- Még mindig haragszol rám a múltkori miatt, eltaláltam? Ezért vagy ilyen ellenséges… - Ráemelem a lehető legszigorúbb tekintetem, bár már észrevettem, hogy ezt a srácot nem hatja meg, mintha úgy szabták volna a képét, hogy folyton vigyorogjon. Viszont eltalálta. Akkor, ott tényleg meg tudtam volna fojtani, és az érzés azóta se változott.

- Így van! A másik okot pedig már számtalanszor a képedbe vágtam, csak neked nehéz a felfogásod.

- Hmm… Hát… Tényleg nehezen tudlak megérteni. – Hümmögi, de a képére van írva, hogy totál nem vesz komolyan. Tényleg nagyon fel tud bosszantani. – És miért vagy ilyen rideg? Miért nem engeded, hogy az emberek közeledjenek hozzád?

- Csak. Kielégítő volt a válaszom?

- Hááát, nem mondanám… Lehetne kicsit bővebben?

Rohadt nehéz ezzel a fickóval. Csak nem adja fel. – A barátokkal csak a baj van. Most jobb? –Felelem kissé ingerülten, ő továbbra is csak mosolyog rám.

- Én nem így gondolom. Szerintem jó dolog, ha az ember nincs egyedül. Legalább van, akire számíthatsz, ha bajba kerülnél.

- Nem szoktam bajba kerülni, ha igen, egyedül is meg tudom védeni magam!

- Igen, a múltkor is említetted. – Kuncogja.

- Ha már úgyis felhoztad, tényleg elárulhatnád, miért is kellett beleavatkoznod. Kíváncsian várom.

- Hisz utána bocsánatot is kértem! - Mentegetőzik. - Úgy tűnt, hogy bajban vagy.

- Talán úgy festek, mint egy lány, aki védelemre szorul?

- Nem, egyáltalán. Csak azt láttam, hogy öt nehézfiú, akiket én is ismerek, éppen egy fiatal srácot terrorizáltak, ráadásul az iskolában. Te is odamentél volna segíteni, nem?

- Eltaláltad. A válasz nem! Simán elintéztem volna őket!

- Lehet, de akkor is közbe kellett avatkoznom. Az iskolában tilos a verekedés, ha nem is miattuk, de pórul járhattál volna.

- Kit izgat? Mi vagy te, a jóságos tündér keresztanya?

- Ha-ha-ha! Nem, az nem vagyok! De a te szüleid biztos nem örültek volna, ha emiatt a diri felfüggeszt vagy valami.

- Semmi közöd hozzá, hogy én mit csinálok! Csak szállj le rólam végre, fogtad? - Ő ismételten csak vigyorog. - Nem tudnád abbahagyni ezt az idegesítő vigyorgást?

- Vigyorognék?

- Igen, és kibaszottúl zavar! Szóval nem törölnéd le a képedről?

- Ez csak egy kedves gesztus. Te nem szoktál mosolyogni? Próbáld ki, jó érzés.

- Mosolyogjon a halál!

- Mosolygó halál? Az milyen?

- Te most szórakozol velem?

- Nem, eszemben sincs. Csak próbálom elérni, hogy te is kicsit közvetlenebb legyél.

- Szerintem meg itt zárjuk le a beszélgetést! És mondtam: kár törnöd magad, mert nem leszünk haverok. Én leléptem! – Vágom a fejéhez, és sietősen faképnél hagyom. Így is többet beszéltem vele, mint akartam…

Végre eljött a hétvége, egy kis ideig távol lehetek Ryutól. Még ha csak két napig is tart. Mióta ebbe az új iskolába jöttem, alig volt egy perc nyugtom, különösen miatta. Lassan megőrülök tőle, muszáj valamit kitalálnom, amivel lenyugtatom magam, ami kikapcsol. Nem tartott soká, és máris eszembe jutott, mit is csinálhatnék. Van valami, ami mindig megnyugtatott, bármi is volt a bajom.

Ritkán fordul elő, hogy az egész család otthon van, már-már úgy néz ki, mintha a személyzetet leszámítva egyedül élnék abban a nagy házban. Most is egyedül vagyok, mivel apám külügyminiszter, ezért a munkája elszólította, anyám is Olaszországban tengeti a napjait, az új filmjének forgatási helyszínén. Nincs hát semmi akadálya, hogy a hétvégémet vidéken töltsem, a családi farmunkon. Pár cuccot begyűrtem a hátizsákomba, és szóltam a sofőrnek, hogy készítse a kocsit, és rövid időn belül már úton is voltunk. Mivel nem jeleztem, hogy ma érkezem, így az ottani személyzetnek fogalma sincs róla, hogy ott szándékozom tölteni a hétvégét. Nem is baj, nem kell, hogy körülugráljanak, nem vagyok kisgyerek, egyedül is feltalálom magam. Úgyis csak egyetlen dolog miatt megyek oda. Van ott valami, ami nagyon fontos számomra. Pontosabban valaki, akit nagyon szeretnék látni.

A kocsi lassan befordul a poros útra, és lefékez a ház előtt. Meg sem várom, hogy a sofőr ajtót nyisson, egyedül is ki tudok szállni. Rápillantok a házra, és felsóhajtok. Régen jártam már itt. Becsukom a kocsiajtót, és elindulok fel a lépcsőn, a bejárati ajtóhoz. Úgy tűnik, a komornyik, az öreg Ralph meghallotta a kocsi hangját, mert már nyitva volt az ajtó, és azonnal elém is sietett.

- Hát maga az, fiatalúr? Nem tudtam, hogy ma idejön, ha tudtam volna, máris szóltam volna a személyzetnek, hogy készítsék elő a házat! – Szabadkozott. Ralph, amióta apám felfogadta, azóta el sem hagyta ezt a házat, mióta az eszemet tudom, ő volt itt a komornyik. Akárhányszor vidékre jöttünk a szüleimmel, mindig ő fogadott minket. Azt is mondhatnám, hogy ő a ház igazi tulajdonosa, ez az otthona. Alaposan megöregedett, mióta utoljára találkoztunk.

- Semmi baj, jó ez így. – Nyugtattam.

- Rég nem láttam, fiatalúr. Jól megnőtt az utolsó látogatása óta, kész férfi lett.

- Mi van vele?

- Tessék? Kire gondolt, uram? - Néz rám értetlenkedve az öreg. – Ahh, már értem! Miatta jött, nem igaz? Hátul van, az istállóban. Már nagyon hiányolta magát, biztos nagyon fog örülni a látogatásának. – Mosolygott, én pedig bólintva jeleztem, hogy köszönöm. Átadtam a táskát, majd rohanva az istálló felé vettem az irányt. Ralph még utánam kiáltott: - Addig összeütök önnek valami ennivalót, biztosan éhes!

- Köszönöm, az jól esne! – Kiáltom vissza, és rohanok tovább a célom felé. Ahogy kiszálltam az autóból, már akkor megcsapott a ló szag. Számomra nagyon kellemes ez az illat, sok szép emlékem fűződik hozzá. Belépek az istállóba, és határozottan az épület végébe sétálok. Az összes ló engem figyel, nyerítve jelzik egymásnak, hogy látogató érkezett, de ügyet sem vetek rájuk, kivéve a legutolsó lovat.

- Hát szia, Midnight!

Hát ő volna az. Az ok, amiért ide akartam jönni: Midnight, a lovam. Kiscsikó kora óta ismerem, gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Midnight nem más, mint egy gyönyörű éjfekete fríz, ezért is kapta az éjfél, vagyis a Midnight nevet. Midnight egy kifejlett, majdnem 2 m magas mén, nyaka formás, magasan illesztett, szépen ívelt, mellkasa széles, háta viszonylag rövid, enyhén csapott, kerek far és izmos hátsó lábak jellemzik, melynek köszönhetően fellépése határozott és büszke. Viszonylag kicsi feje egyenes, kis füleivel éberen figyel minden apró zajra. Az egész külsejét a hosszú sörény, dús farok és a földet seprő bokaszőr koronázza meg. Tökéletes képviselője a fajtájának. Számomra a frízek a legszebbek, legtökéletesebbek az egész világon, és közülük is a legkiemelkedőbb, Midnight.

Sajnos az elmúlt években alaposan elhanyagoltam, ami ennél a fajtánál nem túl szerencsés, hamar elveszítheti az ember a bizalmát. Meg is lett az eredménye a hanyagságomnak. Valahányszor eljöttem hozzá, ő boldogan szaladt hozzám, hogy üdvözöljön, most azonban tartózkodóan méreget a sarokból.

- Rég volt, nem igaz? Már meg sem ismersz. Nem hibáztatlak, én tehetek róla. – Kedvesen beszélek hozzá, ahogy mindig is szoktam. Hangom hallatán megrezegteti a füleit, és óvatos léptekkel megindul felém, majd orrát előredugva szimatolni kezd. Óvatosan megsimogatom a fejét, egy pillanatra ijedten visszarántja, de azonnal vissza is dugja a pofáját. – Na, mégiscsak megismertél? Nagyon hiányoztál, ugye tudod? – Válaszul nyerít egyet. Ezt igennek veszem. – Mit gondolsz, menni fog még a lovaglás? Benne lennél egy kis sétában? – Egyenesen a csillogó szemeibe nézek, így beszélek hozzá. Nem válaszol, amiben persze nincs is semmi meglepő. Én mégis tudom, hogy ő mire gondol. Nem kellenek a szavak, mi ketten mindig tökéletesen megértettük egymást. Mielőtt nekiláttam volna, hogy felnyergeljem, alaposan végignéztem rajta, hogy minden rendben van-e vele. Az istálló gondnoka remekül végzi a munkáját. Rendesen gondozott a szőre, tökéletes az alakja, látszik, hogy rendesen etették, kitűnő egészségnek örvend. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, előszedem a szükséges kellékeket, és elkezdem felnyergelni. Midnight készségesen tűri az egész herce-hurcát, pedig biztos vagyok benne, hogy már nagyon régen ültek rajta utoljára. Nem igazán szerette, ha valaki más ült a hátára, viszont én is vagy 4 éve lovagoltam utoljára. Azóta nem is találkoztunk többet, amit nagyon szégyellek. Kivezetem az ügetőre, közben nosztalgiázni kezdek. Mennyit sétáltunk mi a környéken, főleg a közeli erdőbe szerettem ellovagolni. Mivel mindketten elszoktunk egy kissé a lovaglástól, úgy gondoltam, először itt teszek vele néhány kört, bemelegítésképpen. Úgy tűnik, minden rendben van, hiába a hosszú kihagyás, most is tökéletes az összhang. Időközben Jack, a lovászunk is előkerült, oda is sietett hozzám, hogy ő is üdvözölje a munkaadója fiát.

- Shun úrfi, hát újra eljött? Midnight biztosan nagyon örült önnek. Nagyon rég járt erre.

- Igen…

- Mindent rendben talált? Szüksége van esetleg valamire?

- Nem, minden rendben. Elmegyünk egy kis időre, mondja meg Ralphnak, hogy ne aggódjon.

- Ne tartsak önnel? Tényleg nagyon régen volt itt utoljára, hátha történik valami…

- Nem lesz semmi baj. Igaz, Midnight? – Megpaskolom a nyakát, és ő máris elindul. – Sietek vissza. Vacsorára itthon leszek! – Kiáltom Jacknek, immár a távolból. Sebesen vágtázunk célunk felé.

Nem sokkal azután, hogy beértünk az erdőbe, vágtából lépésbe váltottunk. Midnight lassan lépkedett alattam, így jutottunk el végül egy kisebb tisztásra. Jól emlékeztem erre a helyre, most is ugyanolyan gyönyörű és nyugodt, mint régen. Mindig ide jöttünk, ez volt a mi közös helyünk. Senki más nem járt erre. Tökéletes hely a kikapcsolódásra. Megállítom Midnightot, és leszállok róla. A fák közt egy kisebb patak csordogál, odavezetem, és megitatom, majd leszedem róla a kantárt. Amíg itt vagyunk, nincs rá szükség, feleslegesen ne legyen rajta. Nem szoktam őt kikötni, és nem is kell. Midnight nem megy el, velem marad. Nincs félnivalóm. Hűsége még egy kutyáén is túltesz. Ő az egyetlen, igaz barátom. Midnight vidám legelészésbe kezd, én pedig egy árnyékos fa tövébe ülök, és míg őt figyelem, régi emlékek törnek elő.

Nem volt mindig így. Volt idő, mikor boldog családként éltünk, és mindkét szülőmtől kaptam figyelmet és szeretetet. Anya akkor még csak kisebb szerepeket kapott, így mindig volt ideje rám. Apa sem volt akkoriban túl elfoglalt, így szinte minden hétvégét itt töltöttünk együtt, mint egy igazi, boldog család. Ők tanítottak meg lovagolni is. Aztán szép lassan minden megváltozott. Apa egyre többet dolgozott, hogy minél magasabbra jusson a ranglétrán, anyát és engem is elhanyagolva. Anya is egyre nagyobb szerepeket kapott, egyre híresebb lett, és már csak a karrierjével kezdett törődni, majd jöttek szép sorban a szeretők: hol egy híres színészkolléga, hol néhány fiatal rajongó. Anyám persze kihasználta a kínálkozó alkalmakat, ha már apámra nem számíthatott, hogy bizonyos szükségleteit kielégítse. Persze itt most nem csak a szexre gondolok, bár biztos vagyok abban, hogy sűrűn volt benne része. De mivel anyám még fiatalnak számít, így nem csoda, ha ő még mindig szórakozni vágyik, moziba, buliba járni. Apával erre nem igen volt lehetősége. Én pedig csak arra vágytam, hogy foglalkozzanak velem, de egyre nehezebben tudtam elérni, hogy rám figyeljenek. Magamra maradtam.

Azonban mégis volt valaki, akire mindig számíthattam, aki csecsemőkorom óta mindig mellettem volt. A dadusom, Mary. Már-már jobban szerettem őt, mint a szüleimet. Nagyon kedves volt hozzám, emlékszem, hogy mindig mosolygott. Folyton valami süteménnyel kedveskedett nekem, legtöbbször a kedvencemet sütötte, csokoládés muffint. A mai napig nem ettem olyan finomat, ahogyan ő készítette. Sokat segített a tanulásban is, akármilyen gondom volt, mindig hozzá szaladtam tanácsért, bármikor kisírhattam magam a vállán. Azt ígérte, hogy örökre velem marad, és én gyermekfejjel el is hittem, hogy mindig számíthatok rá. De nem így történt. Nyolc éves voltam, mikor ő súlyosan megbetegedett, majd nem sokkal később meghalt. Én akkor úgy éreztem, hogy elárultak. Megígérte, hogy mellettem marad, hogy sosem fog elhagyni, és mégis... Ezek után elvesztettem az emberekbe vetett hitem, valahogy senkiben sem tudtam már megbízni. Volt rá okom épp elég. Az akkori barátaim közül sokakról kiderült, hogy csak azért barátkoznak velem, mert a szüleim gazdagok. Erre viszont csak tizenéves fejjel jöttem rá, és amint megtudtam, igyekeztem minden kapcsolatot megszüntetni velük. Lehet, hogy volt köztük pár olyan is, akik tényleg igaz barátok voltak, én viszont lassan mindenkit elidegenítettem magamtól. Noha mindenkit eltaszítottam, furcsa mód továbbra is igényeltem a figyelmüket. Ezt úgy próbáltam elérni, hogy mindenféle rossz fát tettem a tűzre. Kezdetben még ártatlan csínyek voltak ezek, de aztán az utcán megismerkedtem pár idősebb sráccal, akikkel úgy tűnt, egy hullámhosszon vagyunk, hogy ők megértenek engem. Ettől kezdve egyre többet csavarogtam el otthonról, majd az iskolából is egyre többet hiányoztam. Na és persze jöttek az egyre nagyobb balhék, és a nők, akiket csak kihasználtam, pont úgy, mint ahogyan én is ki lettem használva. Úgy éreztem, hogy ezzel bosszút állhatok a régi sérelmeimért, de persze, csak áltattam magam. Semmin sem változtatott az egész, mégis, akkor jó megoldásnak tűnt. Majd szép lassan a csajozással is felhagytam, csak a balhézás foglalkoztatott. De mint mindennek, ennek is vége szakadt. A banda, aminek a tagja voltam, pont, mint a többiek, szintén elárultak. Innentől már semmi sem érdekelt többé, magasról szarni kezdtem mindenre. Erre most itt ez a srác, Ryu Takeda. Egyáltalán nem riasztja el a viselkedésem, pedig egyszer sem viselkedtem vele valami rendesen, sőt, egyenesen kiállhatatlan voltam vele. Ő mégis csak mosolyog, bármit is mondok neki, barátságosan próbál közeledni hozzám újra és újra. Nem adja fel, soha. De miért? Miért akarja ennyire, hogy barátok legyünk? Hiszen ahogy elnéztem, rengeteg ember veszi őt körül, van barátja bőven. Akkor miért? Szánalomból? Tényleg ennyire szánalmasnak tűnnék?

Gondolataimból hirtelen kizökkent valami, én pedig rémülten tekintek fel, mi ért hozzám. Midnight volt az. Annyira elmerültem az emlékekben, hogy ő aggódva odasietett hozzám, és az orrával megbökdösött, mintha csak azt kérdezné ilyenkor, hogy minden rendben van-e. Rámosolygok. – Ne aggódj, minden rendben. Csak kicsit elgondolkoztam. – Válaszul csak nagyokat pislog rám sötétbarna szemeivel. – Ideje hazamenni, nem gondolod? – Midnight, mintha csak azt mondaná, hogy „De igen, így van!” felnyerített, és hevesen rázni kezdte hozzá a fejét is. Elnevetem magam, ő pedig, mint egy kutya, a szájába fogta a kantárt, és a kezembe adta. Kár, hogy máris ilyen hamar véget ért ez a nap. Nem akarom újra magára hagyni Midnightot. Ezt sietve a tudtára is adom, miközben szorosan átölelem a fejét. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott. Ezentúl minden hétvégén eljövök hozzád, rendben, nagyfiú? Senki másra nincs szükségem, itt vagy nekem te. – Elhallgatok. Ő is csak halkan horkant egyet, majd felpattanok a hátára, hogy elinduljunk vissza a házhoz. Nemsokára úgyis besötétedik, éhes is vagyok, és az út is kifárasztott, mire ideértünk. Minderre pedig rátett az itteni friss levegő. De nem bánom, ez most nagyon is jóleső fáradtság. Jól tettem, hogy idejöttem. Nem számítottam rá, hogy ezek az emlékek hirtelen így rám törnek, alaposan elfojtottam őket magamban. Legalábbis eddig így hittem. Azért jöttem ide, hogy kicsit megfeledkezzem a gondjaimról, és mégis, még itt sem szabadulhatok attól a sráctól. Végülis, nem számít. Noha nem éppen kellemes emlékek árasztottak el, valahogy mégis úgy érzem, hogy nyugodtabb vagyok. A hely azt adta, amire számítottam. Megnyugtatott.

A hétvége hamar eltelik, és egy újabb hét veszi kezdetét az iskolában, de én inkább a lógás mellett döntök. Nincs kedvem bemenni. Az ok nem más, mint Ryu. Noha eddig se nagyon akartam látni a képét, valahogy mégis elviseltem, az utóbbi időben túlságosan is közel engedtem magamhoz. Legutoljára, mikor fent voltunk a tetőn, sikerült elérnie, hogy kicsit többet beszéljek, mint szoktam. Máskor igyekeztem minél előbb faképnél hagyni a másikat, de most nem így történt. Egy kicsit még jól is esett a társalgás, még ha nekem köszönhetően nem épp a legbarátságosabb légkörben is folyt. Valahogy úgy éreztem, mintha azokkal a borostyán szemekkel belém látna. A mosolya pedig… Igen, az a mosoly valahogy olyan különös hatással van rám. Mindig olyan őszintének tűnik, már-már az az érzésem, hogy tényleg bízhatok benne. Fogalmam sincs, mit higgyek. Annyit csalódtam már az életben, nem kell, hogy újra kihasználjanak. Mégis… Valamiért hinni akarok neki. Nem tudom miért, de az az érzésem, hogy bízhatok benne. Most azonban egy ideig egyáltalán nem akarom látni. Alaposan át akarom gondolni ezt az egészet. Ha most újra találkoznék vele, csak összezavarna. Így járom a várost, elmerülve a gondolataim keltette hullámokban, némán.

Úgy terveztem, hogy legalább egy hétig elkerülöm az iskolát, de a harmadik napon óriási meglepetés ért. Ahogy kiléptem a kapun, egy igencsak jól ismert vigyorgó képbe botlottam. Ő volt az. Ryu Takeda.

- T… Teeee… Te meg mi a francot keresel itt?! – Kérdeztem fenyegetően.

- Nem jártál a tetőn, és úgy hallottam, az órákra se mentél be. Gondoltam megnézem, mi van veled, de látom, hogy minden rendben. Akkor mehetnénk együtt suliba, mit szólsz? – Rám mosolyog, épp úgy, ahogy mindig is tette.

- Mi van? Honnan tudtad egyáltalán, hol lakom?

- Hehe! Nem volt nehéz kitalálni, az egész városban csak itt található luxus negyed.

- … Te nyomoztál utánam, vagy mi a franc?! Még ide is képes voltál eljönni?

- Ugyan! Én csak szokás szerint elindultam a suliba. Épp útba estél.

- Na ne hazudj!

- Honnan tudod, hogy én nem erre lakom?

- Olyan hülyének nézel, aki ezt beveszi?

- Te tudod, mit hiszel. Na akkor, mehetünk? – Megállás nélkül csak vigyorog. Tényleg nagyon szeretném felképelni, de valamiért képtelen vagyok megtenni. Megadóan felsóhajtok.

- Csinálj, amit akarsz! – Vágom a fejéhez, és beletörődően, zsebre vágott kezekkel, nyomomban ezzel az idegesítő sráccal elindulok... az iskola felé.

- 4. fejezet –

Sejtésem helyesnek bizonyult, a kölyök úgy reagált, ahogy elképzeltem. Pont erre számítottam. Mosolyogva fogadom, ahogy kilép a kapun, majd amint észrevesz, megtorpan.

- T… Teeee… Te meg mi a francot keresel itt?! – Rám villantja fenyegető tekintetét. Nem ijeszt meg, szeretem, ha így néz. Kis morcos. Alig bírom visszatartani a kuncogást, látom rajta, hogy ezt ő is észrevette, és különösen bosszantja. Imádom cukkolni. Válaszolok a kérdésére, ő továbbra is csak fenyegetően méreget, és persze felettébb kíváncsi, honnan tudtam meg, hol is lakik pontosan. Hát ez tényleg nem volt nehéz. Régóta itt élek ebben a városban, ismerem minden zegét-zugát. Természetesen így azt is tudtam, hogy melyik részen találhatóak a drágább házak, a luxus negyed. Mivel Shun apja a külügyminiszter, már csak puszta logika volt az egész, hogy valószínűleg ők is ezen a részen vertek tanyát. A többi már csak azon múlt, tud-e az ember olvasni: Kitagawa név nem sok van a városban, és ennek a háznak a kapujára pont rá volt írva. Igazán nem kellett túl sok ész az egészhez. Vigyorogva, tömören közlöm vele is, hogy találtam rá.

- … Te nyomoztál utánam, vagy mi a franc?! Még ide is képes voltál eljönni? – A kis pukkancs mindjárt felrobban.

- Ugyan! Én csak szokás szerint elindultam a suliba. Épp útba estél. – Füllentem, csak hogy tovább bosszantsam. Egy kicsit sajnálom, de ha egyszer olyan jó móka!

- Na ne hazudj!

- Honnan tudod, hogy én nem erre lakom? – Játszom továbbra is az ártatlant.

- Olyan hülyének nézel, aki ezt beveszi?

- Te tudod, mit hiszel. Na akkor, mehetünk? – Kérdem tőle, továbbra is kedves mosollyal az arcomon. Arckifejezéséből és a dühtől remegő testéből nem nehéz kikövetkeztetnem, mire gondol most, de én sosem voltam az a félős fajta. Úgyis tudom, hogy nem fog nekem ugrani. Alaposan kiismertem már az embereket, pontosan tudom, hogy ő nem az a fajta. Csak igyekszik elrejteni a valódi énjét.

- Csinálj, amit akarsz! – Feleli beletörődően, majd zsebre vágja kezeit, és morgolódva elindul az iskola felé. Annyira nyilvánvaló volt az egész, hogy mára is lógást tervezett. Újfent elmosolyodok rajta, majd én is megindulok. Így ballagunk szép lassan az iskolába.

Mire beérünk a sulihoz, már egymás mellett haladunk, bár egész úton egy szót sem szóltunk. A szokásos taktika, fedőneve: Üvöltő Zene. Kitagawa uraság egész úton zenét hallgatott, jelezvén, nem kíván beszélni. Pont, ahogy a tetőn is teszi minden alkalommal. Ezért is örültem, hogy legutóbb sikerült rávennem egy kis csevejre, de most úgy döntöttem, inkább békén hagyom. Úgyis pontosan tudom, hogy a nagyszünetben fent lesz a tetőn, majd ott tudok vele beszélni, ugyanis továbbra sem adtam fel, hogy megszerezzem a bizalmát.

Az iskola kapujánál már ott álltak a többiek, a barátaim. Mikor megpillantom őket, Zoey épp fejbe kólintotta az egyik srácot, én pedig elvigyorodok a jeleneten. Gondolom, már megint valami hülyeséget mondott, akkor szokott így büntetni. A gondolatra én is megsimogatom a fejem, én is kaptam már tőle fejbevágást, nem is egyet. És én mondom, az ütése fáj, nem kicsit. Biztos a sok kickbox az oka. Nem is mondtam, de Zoey kickboxozik. Többnyire ezért is sikerült kivívnia a fiúk közt a tiszteletet. Alaposan át kell gondolnia az embernek az életét, ha be akar neki szólni. Egyre közeledünk feléjük, és már ők is észrevesznek, vadul integetni kezdenek.

- Nézzenek csak oda, Ryu is befutott! Srácok, nézzetek csak oda, ki jön ott! – Mondja Greg, aki az imént a tockost kapta. Mind felém fordulnak, majd észreveszik, hogy nem vagyok egyedül. Mikor felfogják, ki is baktat mellettem komótosan, egy pillanatra ledöbbennek.

- Nocsak! Ti együtt jöttetek? – Néz végig rajtunk Tim, egy másik haverom. – Te nem az a Kitagawa kölyök vagy? – Fordul Shun felé, aki a már jól ismert módon válaszol a kérdésre, tehát csak lenézően rápillant azokkal a macskás szemeivel. Zoey is megszólal:

- Nem is mondtad, hogy ti ilyen jóban vagytok. – Shun eközben igyekezne mielőbb lelépni, én viszont hirtelen magamhoz rántom, barátian, így válaszolok a kérdő tekinteteknek.

- Jah, tök jó barátok vagyunk, nem igaz? – Vigyorgok a cicafiúra, de ő csak dühösen eltaszít magától.

- Nem vagyok a barátod! – Néz rám azokkal a villámló zöld szemekkel. Felnevetek, közben ismételten csak átkarolom a vállát.

- Kicsit szégyenlős a srác, ne is figyeljetek oda rá! – Mondom nevetve, persze ő nem nagyon díjazza a humoromat, látom rajta, viszont most nem lök el magától, csak lemondóan felsóhajt. A többi diák, akik szintén ezekben a percekben érkeznek az iskolába, értetlenül szemlélik az eseményeket, nyílván furcsa nekik látni, hogy a barátságtalan srác egy nagyobb társaság közepén áll, ráadásul pont úgy szorongatom, mintha már régóta a legjobb haverok lennénk. Izgatottan suttognak egymásnak, és ide-ide pillantanak ránk.

- Amúgy Ryu, hogyhogy erről jöttél? Te nem a másik irányban laksz? – Néz rám csodálkozva Zoey. Úgy teszek, mintha nem is hallottam volna a kérdést, ártatlan arckifejezéssel bámulom az eget, mintha valami érdekes dolog lenne ott. A szemem sarkából azért észreveszem, hogy Shun dühösen rám pillant.

- Te szemét! Tudtam, hogy nem mondasz igazat! – Vág oldalba, és dühösen elviharzik, én pedig kuncogva követem őt a tekintetemmel. Örömmel veszem észre, hogy az épületbe megy, és nem a másik irányba. Mindeközben sajgó oldalamat dörzsölgetem, bár igyekszem eltitkolni, de egy kicsit fájt, ahogy belém könyökölt. De szinte fel sem veszem, egyáltalán nem tudok rá haragudni. Zoey lép oda hozzám, kizökkentve gondolataimból. – Azt ne mondd, hogy direkt elmentél a kölyök elé… Még mindig nem adtad fel? – Kérdi rosszallóan.

- Ugyan! Hát nem láttad, milyen jóban vagyunk már? – Vigyorgom, ő pedig csak sóhajt egyet.

- Nem is te lennél, ha feladnád. Sosem szeretted, ha valaki magányos, olyan vagy, mint azok az állatimádók, akik az összes kóbor állatot befogadják, csak hogy segíthessenek rajtuk.

- Asszem igazad van… – Shun, mint kóbor macska. Jót derülök, hogy így gondolok rá. Zoey persze felhúzott szemöldökkel néz rám.

- Te meg min kacarászol?

- Semmi, semmi! Felejtsd el! – Legyintek, de újra kitör belőlem a nevetés.

- Még jó, hogy hozzászoktam, hogy te nem vagy százas! – Jegyezte meg Zoey, de azért ő is felkacagott. A többiek persze értetlenül néztek ránk, fogalmuk sem volt, mi bajunk. Végül Greg megszólalt:

- Azt hittem, hogy az ilyen gazdag kölykök saját sofőrrel járnak suliba. Egész idáig gyalog jöttetek?

- Én nem csodálkoznék rajta, ismervén a személyiségét. Arról nem is beszélve, hogy eredetileg úgy tervezte, be se jön. – Felelem.

- Ahh, már világos! Te persze nem hagyhattad, hogy ellébecoljon, mi? Annyira rád vall! Mint valami Terézanya… - Csóválja a fejét Zoey, de még mindig ott volt rajta a mosoly. – Na, lassan lépjünk befelé, srácok. Mindjárt becsengetnek! – Adja ki a parancsot, és elindul, mi fiúk pedig szófogadóan követjük.

****

A fene esne már ebbe a srácba! Tökre nem így terveztem a napomat, semmi kedvem nem volt bejönni, az meg végképp nem hiányzott, hogy lássam a képét! Ez az idióta… Nem hittem volna, hogy képes lesz utánam szimatolni, hogy hol lakom, és nem odajött elém?! Ráadásul azt mondja, hogy csak arra járt. Ennyire hülyének néz? Naná hogy nem hittem el! Persze ő idegesítő szokás szerint jót röhögött rajtam magában. Az arcára volt írva, mit gondol. Rejtély, hogy mégis miért nem hagytam faképnél. Simán leléphettem volna, mehettem volna a saját dolgomra, nem is kellett volna foglalkoznom vele. Akkor mégis miért nem tettem? Végtére is, nem kényszerített semmire, én mégis szófogadóan az iskola felé vettem az irányt, hagytam, hogy együtt menjünk, mintha tényleg haverok lennénk. Bár egész úton egy szót sem szólt hozzám, igaz, nem is nagyon volt rá módja, mivel előszedtem az mp3-am, hogy egy kis zenét hallgathassak. Bár nem olyannak ismertem meg, akit ez visszatartana, furcsa mód mégsem próbált beszélgetést kezdeményezni, amiért hálát adtam az égnek, ugyanakkor valljuk be, egy kicsit bántam is. Pontosan erről beszéltem korábban. Teljesen összezavar. Egyszerűen levakarhatatlan, mint egy kutya, aki ha egy kedves simogatást kap, attól kezdve le nem száll az emberről, mert abban reménykedik, hogy játszani fognak vele. Másrészről viszont, minél többször találkozunk, valahogy egyre inkább úgy érzem, hogy megnyugtat a jelenléte. Csak tudnám, mi lehet ennek az oka. Talán mert most először találkoztam olyan emberrel, aki ennyire érdekesnek tart? Hogy minden áron a bizalmamba szeretne férkőzni? Nem tudom. Én… tényleg nem tudom, mit kéne tennem. Belemenjek a játékba? Fogadjam el a közeledését? Bízhatok benne egyáltalán?

Egyre közeledünk az iskola épületéhez, eddig a hátam mögött kullogott, aztán szép lassan beért mellém. Időnként lopva oda-oda pillantok rá, ő viszont csak némán ballag mellettem, és egyenesen előre néz, elmerülve a saját gondolataiban. Kíváncsi lennék, mire gondolhat. Ahogy ezen járatom az agyam, izgatott kiáltásra kapom fel a fejem, pont ebben a pillanatban ért véget a zene is.

- Nézzenek csak oda, Ryu is befutott! Srácok, nézzetek csak oda, ki jön ott! – Kiáltja az egyik srác, és vadul integetni kezdenek felénk. Azonnal világossá válik számomra, hogy Ryunak szól az üdvözlés. Nyílván, ki másnak. Aztán persze engem is megpillantanak, és nem nagyon igyekeznek titkolni meglepettségüket. Egyikük egyenesen rá is kérdez, hogy tényleg én vagyok-e az a bizonyos Shun Kitagawa, én persze válaszra sem méltatom, igyekszem mielőbb lelépni innen, de Ryu hirtelen magához ragad, és persze vigyorogva közli a többiekkel, hogy mi milyen jó barátok is vagyunk. Természetesen ezt csak ő gondolja így, és ezt a fejéhez is vágom:

- Nem vagyok a barátod! – Dühösen ellököm magamtól, de őt ez egyáltalán nem érdekli, csak felnevet és újra magához ránt.

- Kicsit szégyenlős a srác, ne is figyeljetek oda rá! – Böki oda a többieknek, én meg már nem is szólok semmit, ráhagyva az egészet csak felsóhajtok. Mindez idő alatt észreveszem, hogy szinte az összes többi diák ránk pillant, miközben belépnek az iskola kapuján, páran az osztályomból valók. Látni rajtuk, mennyire meglepi őket a látvány, hiszen amióta ide járok, azóta senki sem tudott a közelembe kerülni, most meg itt állok egy nagyobb baráti társaság közepén, ráadásul Ryu itt ölelget. Aztán újra a csaj szólal meg, így felé fordítom a fejem, és megtudom, hogy Ryu a másik irányból szokott érkezni, mivel arra felé lakik. Annyira tudtam! Dühösen rápillantok, nem bírom, ha a képembe hazudnak. Ő persze mit csinál? Természetesen nem zavartatja magát, úgy csinál, mintha teljesen ártatlan lenne, és jót vigyorog az egészen. Na majd mindjárt felváltja a fájdalom ezt a hülye arckifejezést!

- Te szemét! Tudtam, hogy nem mondasz igazat! – Vágom a képébe, és előző gondolatomnak eleget téve jó erősen oldalba vágom a könyökömmel, és dühös léptekkel elviharzom.

Mikor belépek a terembe, a haragom még mindig nem párolgott el, szerintem az arcomon is látszik, mivel a többiek a szokottnál is rémültebben ugranak félre az utamból, én pedig a helyemre érve idegesen levágom a földre a táskát, magamat pedig a székre, majd keresztbe fonva a karjaimat az osztályt kémlelem. Hát persze hogy megint mindenki engem bámul, akárcsak az első napokban, most is izgatottan suttognak egymásnak, miközben engem mustrálnak. Az okát is pontosan tudom, egy-két ember nyílván máris továbbadta az infót, hogy láttak engem a bejáratnál Ryuval és társaival. Most biztos azt elemezgetik, hogy mit is jelenthet ez, talán egy pillanatra az is megfordulhatott a fejükben, hogy újabb kísérletet tegyenek a bemutatkozásra. Hát ha így gondolják, nagyot fognak csalódni! Franc… Most rohadt jól esne egy bagó. Akár most is leléphetnék, végtére is nem nagyon érdekelnek a következmények, de… Csak a nagyszünetig kell kibírnom. Ám akkor vele is találkozni fogok. Hosszasan gondolkodom, végül úgy döntök, maradok az órákra, és ő előle sem menekülök tovább. Végre elhatároztam magam…

A korlátnak támaszkodva bámulok a távolba, számban ott lóg a cigi. Valahányszor feljöttem a tetőre, Ryu már itt volt, most viszont sehol sincs. Nem is tudnám megmondani, mit éreztem igazán: csalódottságot, vagy inkább megkönnyebbülést? Talán egy kicsit ez is, az is. De nem maradhattam sokáig egyedül, végül ő is megérkezett.

- Bocsi, feltartottak! – Mondja nevetve. – Az egyik tanár megkért, hogy segítsek neki. – Most meg minek mentegetőzik? Egy szóval sem kérdeztem tőle, merre járt, nem mintha érdekelne. Visszafordítom a fejem a város felé, de hallom, hogy elindult felém, majd megáll mellettem. Óvatosan rásandítok, végignézem, ahogy a szájába veszi a cigit, meggyújtja, aztán ahogy befelé szívja a káros anyagot, lehunyja a szemeit. Ha jobban megnézem, nem csoda, hogy a lányok úgy megbámulják, tényleg nagyon jól néz ki. Egész férfias arca van, a testalkata pedig jól kidolgozott, nem túl izmos, de azért látszik rajta, hogy nem is nagyon hanyagolta el a testét. Csak akkor nyitja fel újra a szemeit, mikor kifújja a füstöt, és azonnal rám is emeli tekintetét. Azt hiszem, lebuktam, hogy bámulom, ezért sietve elkapom a fejem. Nem hiszem el, én most tényleg zavarba jöttem volna? Tuti, hogy tiszta vörös a képem.

- Valami baj van? – Kérdezi. Le merném fogadni, hogy most is ott bujkál a jól megszokott görbület a szája sarkában.

- Semmi! – Motyogom alig hallhatóan. Na ne… Mi a fene ütött belém?

- Szép időnk van, nem igaz? – Nyújtózik, én pedig végre rászánom magam, hogy újra felé forduljak. - Kár hogy már nem sokáig élvezhetjük, nemsokára beköszönt az igazi ősz.

- Mondd, miért akarsz mindenáron társalogni velem?

- Hmm? – Néz rám bambán, de ügyet sem vetek rá, csak bámulok a semmibe, és folytatom:

- Mit akarsz tőlem? Miért jó neked, ha a haverod leszek? Ahogy elnéztem reggel, van épp elég barátod, akkor mégis miért akarsz ennyire jóban lenni velem?

- Tényleg ennyire zavar, ha az emberek kedvesek valakihez?

- Én csak… Csak egyszerűen nem értem, miért jó ez. A barátság sosem tart örökké, csak kihasználják a másikat! – Fortyanok fel hirtelen.

- Ez nem igaz. A barátok sosem tennének ilyet egymással.

- Na persze! Én akkor is jól megvagyok egyedül…

- Én meg ezt nem tudom elhinni. Olyan nincs, hogy valaki élvezné a magányt.

- Pedig én… - Egy pillanatra elnémulok, de aztán sietve befejezem a mondatot, bár valami azt súgja, nem túl meggyőzően. – Én igenis, élvezem! Nincs szükségem társaságra!

- Kit akarsz átverni? – Kérdezi egyenesen a szemembe bámulva, de egyáltalán nem tűnik sem szánakozónak, sem megvetőnek. Inkább kedvességet sugároznak felém, és úgy érzem, megint zavarba jövök, ezért sietve lesütöm a szemeimet. – Tudod, én már csak ilyen vagyok. – Folytatja. - Sokan mondták, hogy megszállott vagyok, amiért ennyire szeretek ismerkedni, de engem ez sosem érdekelt. Kissrác koromban nagyon sok olyan társam volt, akiket valamiért piszkáltak, kiközösítettek a többiek, én pedig szerettem őket felkarolni. Nem szerettem, ha valaki magányos, és jó érzés volt látni a boldogságot a szemükben, amiért volt valaki, aki pár kedves szóra méltatta őket.

Némán hallgatom, már-már áhítattal, ahogy Ryu magáról beszél. Várjunk csak… Áhítattal? Na ne… Mi a fene van velem? Már szinte ott tartok, hogy csodálom? Azért az túlzás! Kizárt! Ennyire képes volt engem összezavarni, ez már nem is ember, inkább valami bosszantó szörnyeteg! Míg ezen morfondírozom, Ryu ismét felém fordul, és kizökkent.

- Tudod, nekem olyannak tűnsz, aki ezzel a viselkedéssel próbálja meg leplezni, hogy mélyen legbelül kétségbeesetten kapálózik az emberek figyelméért, a törődésükért.

- Ne tégy úgy, mintha olyan kibaszottúl jól ismernél! – Csattanok fel hirtelen, de ezzel a dühkitöréssel inkább magamat lepem meg, mint Ryut, aki szakadatlanul csak mosolyog rajtam. Ugyanakkor valami furcsa szorítást érzek hirtelen a mellkasomban. Talán tényleg igaza van. Viszont soha egy percig nem gondoltam erre, legalábbis azt hittem, rég sikerült elfojtanom magamban ezt az érzést, elhitettem magammal, hogy igen is, megvagyok egyedül. Most viszont… Ennyire belém látna? De hát… Mégis hogy csinálja? Nem is ismer, ennek ellenére csak ilyen egyszerűen a képembe vágta azt, amit igyekeztem mindenki elől eltitkolni, úgy, hogy még magam sem vettem róla tudomást. Ryu tovább beszél hozzám szelíd, mély hangjával:

- Elhiszed, ha azt mondom, nem egy ilyen sráccal találkoztam, mint te? Máig is sokat járunk együtt szórakozni. Ezért mertem azt mondani, amit mondtam, és ezért nem adom fel, hogy megszerezzem a bizalmad. De persze nem akarok erőltetni semmit, te döntöd el, mit szeretnél. – Meredten bámulok rá, próbálom feldolgozni a hallottakat, no meg a rám törő érzéseket, mikről azt hittem, rég elfeledtem már. Már-már a sírás kerülget, de nem fogok sírni. Nem. Előtte biztosan nem. Senkinek sem mutatom ki az érzéseimet, és ezt nem most fogom elkezdeni. Nem ez előtt a srác előtt. Próbálom tartani magam, ezért gúnyosan felnevetek, bár utólag belegondolva ez inkább csak szánalmas próbálkozásnak tűnhetett. – Még hogy nem akarsz erőltetni semmit? Egyfolytában a nyakamra jártál, le se lehetett téged vakarni rólam! Ezt mégis minek neveznéd? – Rám emeli bamba tekintetét, látom rajta, hogy most megfogtam, nem tud visszaszólni, csak nagyokat pislog. Az eddig szüntelenül vigyorgó srác, aki mindig adta a tökéletes jófiút, most először tűnik tanácstalannak, és már a szája sem úgy görbül, mint szokott. Ez a látvány annyira nevetségesen fest, hogy hosszú idő óta először érzek késztetést a nevetésre. Sikerül visszafognom magam, de még így is kitör belőlem a kuncogás, amire persze azonnal felfigyel.

- Nocsak, te ilyet is tudsz? – Hangjára azonnal magamhoz térek, a kuncogást is abbahagyom. Fenyegetően ráemelem a tekintetem, de azonnal félre is kapom a fejem. Megint sikerült zavarba hoznia. Hogy szakadna rá az ég erre a srácra! Egy kis időre néma csönd áll be. Bámulok a semmibe, az agyam pörög ezerrel, nem merek Ryu-ra nézni. Nem akarom, hogy meglássa, mi játszódik le bennem ezen pillanatokban. Ő is hallgat, rám vár. Végül felsóhajtok, és visszafordulok felé. – Továbbra sem hagysz békét nekem, igaz? Azt hiszem, nincs más választásom…- Mormogom magam elé.

- Hmm? Hogy mondtad? – Les rám értetlenül, nem nyugszik, míg ki nem mondom pontosan, amit hallani akar. Pedig tudom, hogy elsőre is nagyon jól felfogta, mire akartam kilyukadni. Legszívesebben felrobbannék a méregtől, de inkább lenyelem, és megpróbálom érthetőbben a tudtára adni, amit az imént közöltem vele.

- Azt mondtam, hogy rendben van! Most boldog vagy?

- Az. – Feleli, és jót derül a durcás arckifejezésemen. Hát ennyi volt, legyőztek. Megadtam magam. Bár belementem ebbe az egész barátkozósdiba, ez még nem jelenti azt, hogy meg is bízom benne. Habár… Évek óta először újra kezdem érezni, hogy élek. Már nem zavar annyira a társasága, sőt, valamiért egyre inkább vonz magához. Természetesen nem fogok megváltozni továbbra sem, vagyis nem fogom játszani az érzékeny, törődő fiú szerepét, és ha nem muszáj, beszélgetni se nagyon akarok, főleg nem magamról. A bizalmat, melyet már olyan sokan eljátszottak előttem, nem ilyen egyszerű elnyerni. Talán neki sikerülni fog. Majd meglátjuk…

- 5. fejezet –

Azóta, hogy én úgy, ahogy, rábólintottam, hogy a „barátja” leszek, már majdnem egy hónap telt el. Ryu most még többet lóg a nyakamon, mint korábban, bár már kezdem megszokni. Már nem idegesít annyira a jelenléte, olykor mintha kifejezetten nyugtatóan hatna rám. Persze továbbra se nagyon társalgok, többnyire ő beszél magáról, én csak némán hallgatom. Tulajdonképpen jó is hallgatni, de ezt a világért sem mutatnám ki. Én nem szívesen beszélek magamról, még ha el is fogadtam a társaságát. Még nem bízom benne annyira, hogy megosszam vele a gondolataimat, érzéseimet. Nem tartozik rá. Mintha pontosan tudná, mi a szitu, ezért nem is erőltette egyszer sem, és ezért valljuk be, hálás vagyok neki. Nem nyílok meg egykönnyen senkinek, még neki sem. Rég volt, hogy én valaha is bíztam az emberekben.

Ryuval továbbra is a tetőn találkozunk, bár néhány alkalommal sikerült rávennie, hogy sulin kívül is folytassuk a bájcsevejt, és együtt csavarogjunk a városban. Pontosabban nem rávett, helyesebb a kifejezés, hogy elráncigált. Előfordult, hogy iskola után megvárt engem, de képes volt újra eljönni a házunk elé is, csakhogy elhívjon valahová. Már eszemben sincs ellenkezni, amúgy is, már rég tudom, hogy ellene hasztalan. Túl kitartó. A többieknek is szeretett volna bemutatni, de ebbe már nem mentem bele. Legalábbis most még nem. Nincs kedvem jópofizni a többiek előtt, végtére is, én még mindig az a srác vagyok, akinek nincs szüksége társaságra. Az, hogy ennek a srácnak elfogadtam a közelségét, egy dolog. Nem volt más választásom, így se, úgy se lehetett őt lerázni, hát akkor már inkább belementem. Na és persze ott volt az a furcsa érzés, ami arra késztetett, hogy nyugodtan megbízhatom benne. Valahányszor a szemeibe nézek, mindig mintha őszinteséget sugároznának felém. Nem ringatom magam semmilyen hitbe. Sokat csalódtam már, és ha most is így alakul, már felkészülten fogadom. Nem fog meglepetésként érni a dolog. De ha mégsem így történne, és Ryu tényleg olyan rendes, amilyennek vallja magát, akkor… Lesz, ami lesz…

Ismét eljött egy újabb hétvége. Alig bírom ki azt a hosszú időt, ami két hétvége között eltelik. Ahogy ígértem, ilyenkor mindig leutazom vidékre Midnighthoz, a lovamhoz. Ryu időnként bepróbálkozott nálam néhány programmal, de világosan a szemébe mondtam, hogy ezt a pár napot egyedül szeretném tölteni, a városon kívül. Nem faggatózott, és jobb is így. Ez a hely csak rám tartozik, az én menedékem, ahol ellazulhatok, vagy éppen elgondolkozhatok a történtekről. Mint mindig, most sem a házba mentem először, amint kiszállok az autóból, a cuccaimat leadom Ralphnak, és sebesen rohanok a nagyfiúhoz. Nagy nyerítéssel fogad, ezzel fejezve ki örömét, hogy viszontláthat. Akárcsak az elmúlt időkben, most is kedveskedtem neki egy kis ajándékkal. Egy szép fényes almát adok neki, amit nagy boldogan azonnal el is fogyaszt, majd nekiállok a nyergelésének, és kis idő múlva már úton is vagyunk a szokásos helyünk felé.

Az elmúlt hetekben kezdett lehűlni az idő, ami nem csoda, javában benne járunk az őszben. A kis tisztáson megpihenve különösen megérzi az ember az ősz hűs leheletét, bár ez a hideg még egészen elviselhető. Midnight békésen legelészik mellettem, én a fának dőlve lehunyom a szemeim, és némán elmélkedek, egy kis időre még el is aludtam. Hosszú volt ez a hét, rengeteg számonkérés volt, noha én nem vagyok az a tanulós fajta, vagyis nem szoktam túlzásba vinni a dolgot, azért engem is megviselt egy kicsit. Hála Ryunak, aki minden lépésemet figyeli, hogy rendesen bejárok-e az iskolába. Mindegy. Addig is leköti valami a figyelmem. Midnight bökdösésére felébredek, és egyenesen csillogó szemeibe nézek, elmosolyodom, majd nyújtózom egyet. Jól esett ez a kis pihenés, egy kicsit pihentebbnek érzem magam. Mielőtt még haza tértünk volna, meséltem neki az elmúlt eseményekről, és Ryuról is. Elmeséltem neki, mennyire tanácstalan voltam, mikor az egész ismerkedés elkezdődött, és hogy még a mai napig sem tudom igazán, mit kéne tennem. Hogy szeretnék benne bízni, mikor vele vagyok, de a múltam mindig meggátol ebben, és nehezen tudok megnyílni előtte, néha meg úgy érzem, szívesen megosztanám vele a gondjaimat. Hogy hányszor megfordult a fejemben, milyen jó is lenne, ha lennének igaz barátaim, de mégis, inkább igyekeztem mindenkit minél távolabb tartani magamtól, nehogy újra csalódnom kelljen.

- Szerinted, nagyfiú? Te mit gondolsz erről a Ryuról? Szerinted bízhatok benne? Elég fura fazon, nem teljesen százas. – Nevetek, közben Midnightot simogatom, és egyenesen a szemeibe nézek. Hirtelen elhallgatok, és csak hosszú másodpercek múlva szólalok meg újra. – Tudod, eddig egyedül csak a te társaságodban éreztem jól magam. Ha veled vagyok, mindig megnyugszom, akármi is bántson. Te vagy az egyetlen igaz barátom. De… Ez a Ryu… Majdnem olyan, mint te. Ha vele vagyok, úgy érzem, mintha pontosan tudná, mi van a lelkemben, hogy mennyire magányos is vagyok valójában. Ez idáig csak te tudhattad, milyen is vagyok igazán. És ezért van az, hogy nem tudtam őt lekoptatni. Mert valójában nem is zavart a társasága. Megnyugtat, akárcsak a tiéd… - Midnight végig csöndesen figyelt, mintha minden egyes elhangzott szót értene. Mikor mondandóm végére érek, mintha csak bátorítani akarna, kedveskedve bökdösni kezdett az orrával, mire én újra nevetni kezdtem. Különös… Az utóbbi időben egyre többet nevetgélek, főleg Ryu közelében. Persze még nem az az igazi, szívből jövős, de mégis… Régen volt példa erre. Elmosolyodom a gondolatra. – Na gyere, nagyfiú, ideje visszamenni. Még a végén megfázunk.

Ráérősen battyogok az utcákon keresztül. Ryuval találkozom, a fejébe vette, hogy ma mozizunk. Egye fene, rábólintottam. Addig sem kell beszélgetni. Ahogy ballagok a megbeszélt hely irányába, pár tag „véletlenül” belém ütközik.

- Mi van kiscsákó, nem férsz el? – Hőzöng az egyikük. Rájuk pillantok, és látom, hogy nem most találkoztunk először. Ezek ugyanazok a barmok, akik még a második héten akartak meggyepálni. Azóta nem is találkoztam velük. Most viszont csak hárman vannak, a másik kettő valahol elmaradhatott. Úgy tűnik, nekik is felrémlett az a nap.

- Nézzenek csak oda, te vagy az a kis görény, aki olyan nagyra tartja magát! – Tapsoljuk meg az IQ-bajnok főbarmot. Kiváló memóriával rendelkezik. – Kérj szépen elnézést, amiért belénk jöttél, és akkor talán elengedünk. – Vetek rá egy szánakozó pillantást. Egyáltalán nem ijeszt meg.

- Én kérek elnézést, amiért TI jöttetek nekem, szánt szándékkal. –Vágom a fejéhez totál flegma hangsúllyal.

- Mi a szart pofázol? – Mászik bele egészen a képembe, a másik kettő még mindig nem mozdul, de látni a képükön, hogy kezdem őket is idegesíteni a modorommal.

- Csak közöltem, hogy nem én mentem neked, pont fordítva. – Válaszolom továbbra is higgadtan.

- Kölyök, most nincs itt Ryu, hogy megvédjen.

- Szarok rá. Nincs szükségem a segítségére. – Sziszegem. Lassan kezd felhúzni ez a tapló. Nem szeretem, ha feltartanak.

- Az a hír járja, hogy az utóbbi időben sokat lógtok együtt. Azt hittem, nem komálod a társaságot, annyira feljebbvalónak érzed magad.

- Ez van. Ő akaszkodott rám. De te lassan kimászhatnál a képemből, nem szeretném tovább lesni az ocsmány pofád. – Hoppá. Asszem a pofázmánya érzékenyen érinti, mert igencsak elvörösödött a dühtől.

- Te kis korcs, még úgy is tartozunk neked a múltkori veréssel is!

- Biztos, hogy nem kellene hozzá a másik két gorillád is? Mintha most kevesebben lennétek. – Igyekszem megőrizni a hidegvérem, de hasonlóan hozzájuk, már az én kezem is kissé ökölbe van szorítva. A gorilla szóra azonban az itt jelenlévő másik két majom is megugrik, de a vezérmajom visszatartja őket.

- Maradjatok, én akarom elkenni a képét a kis szarosnak! – És azzal a lendülettel már süvít is felém az ökle, pont, mint akkor. Nem esem kétségbe. Kezeim, ahogy egész idő alatt, továbbra is zsebre vágva, így hajolok el az ütése elől, ugyanakkor jobb lábammal egyenesen a gyomorszájába térdelek. Alaposan megleptem ezzel az ellentámadással. Azonnal odakap, és máris a földre rogy. Tch! Tényleg csak a szája volt nagy. A másik kettő is ledöbbent, de épp csak egy pár másodpercre, és amint a góré földre került, ők máris egyszerre esnek nekem. Könnyedén elkerülöm az ütéseiket, ezek csak ököllel próbálkoznak, én viszont még a kezeimet sem használom. Amint elhajolok egy újabb csapás elől, azonnal rúgással válaszolok. Egyiket fejen találom, a másik a hátba rúgásomtól esik a falnak. Időközben a gyomorba rúgott is feltápászkodott, és ő is azonnal beállt a küzdelembe, de hiába, újra és újra a padlón kötöttek ki. Egy ütés azonban betalált, de nem túl vészes, csak a szám repedt fel egy kicsit, de ügyet sem vetettem rá. Eleget voltam az utcán, megismerkedtem egy bandával, így gyorsan megtanultam küzdeni, hogy megvédjem magam. A bandában előszeretettel hívtak engem Párducnak, mivel épp úgy küzdöttem, akárcsak a fenséges fekete bestia a dzsungelben. Ez a küzdelem sem tart túl sokáig. Nyögdécselve próbálják összekaparni magukat a földről, arcukról süt, hogy nem éppen ilyesfajta kimenetelre számítottak, de ez még mindig nem volt nekik elég, mert még legyőzötten is fenyegetőznek.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel vége! Ezt még nagyon meg fogod bánni!

- Hehh… Állok elébe! – Közlöm vele, miközben kezemmel letörlöm a vért az ajkamról. Nem szólnak többet, csak nyögdécselve, magukban motyogva szépen lelépnek. Nagyon helyes. Jól teszik, húzzanak csak el a fenébe. Megfordulok, közben érzem, hogy felrepedt ajkam még mindig ontja magából a vért, de nem igazán foglalkozom vele, csak lenyalom a fémes folyadékot. Ekkor pillantom meg Ryut, aki tágra nyílt szemekkel bámul.

- Hát itt meg mi történt? – Kérdezi csodálkozva, mintha nem lenne elég egyértelmű a számára.

- Nem elég nyilvánvaló? Csak pár baromarc a suliból, de elintéztem őket. Látod? Mondtam, hogy nem szorulok segítségre. – Felelem egykedvűen.

- Jah, látom, tényleg minden rendben. A szád… vérzik.

- Ez? Semmiség. Mit keresel te itt? – Kérdezem tőle felhúzott szemöldökkel. – A mozi a másik irányban van.

- Vártalak a mozi előtt, de késtél. Elindultam megnézni, hogy merre tartasz, aztán zajokra lettem figyelmes, de most már mindent értek. – Vigyorog. Ennek a srácnak tuti felvarrták a képét, bár már kezdem megszokni. Ez ő. Ez Ryu.

- Bocs, feltartottak. – Vonom meg a vállaimat. Végtére is, tényleg feltartottak. Én időben érkeztem volna, na nem mintha számítana.

- Nesze, egy pézsé. – Nyújt felém egy zsepit, én pedig, vonakodva, de elveszem. – Megvettem a jegyeket, menjünk be, még éppen időben vagyunk, csak az előzetesek mennek. – Mondja, én pedig némán követem.

Egyre csak telnek a napok, melyeket Ryuval töltök. Szinte már teljesen megszoktam, hogy vele lógok. Kezdek megbízni benne, ami nagy szó. A többi barátjának még mindig nem tudott bemutatni, folyton kivágom magam a társas érintkezésből, viszont Ryu barátságát kezdem viszonozni. Most már ott tartunk, hogy nem csak ő beszél, hanem én is egyre több dolgot osztok meg vele magamról, de csak mindenféle általános semmiséget, azokat a dolgokat, melyek már hosszú évek óta igazán nyomják a lelkemet, továbbra sem osztom meg senkivel, még vele sem. Meséltem neki egy kicsit a gyerekkoromról, persze kihagyva azokat a részeket, mikor kezdtek elhanyagolni, és hogy ez mennyire fájt, aztán meséltem neki arról, hol tanultam meg harcolni, ez a téma különösen érdekelte még a múltkori eset miatt, én pedig elmondtam neki, hogy kerültem az utcára, és hogyan ismerkedtem meg pár idősebb sráccal, akiktől megtanultam az utcai élet szabályait. Na persze, ebbe a témába sem mentem bele túl mélyen, csak annyit árultam el, amiről úgy gondoltam, nyugodtan megoszthatom vele. Még Midnightról is meséltem neki, úgy láttam, ez alaposan felcsigázta.

- Nocsak, ki sem nézné belőled az ember, hogy van valami, amit szeretsz!

- Ennyire meglepő, hogy valaki szereti a lovakat? – Kérdezek vissza. Most újra az iskolában vagyunk, a szokásos bagószünetünket tartva.

- Nem, az a meglepő, hogy TE szereted őket. Tudod, az alapján, ahogy anno bemutatkoztál, bármit el lehetne hozzád képzelni, de azt, hogy lovagolsz, azt nehezen. – Vigyorogja.

- Hát bocs. – Húzom fel az orrom kissé durcásan, ő csak nevet rajtam.

- Nem bántásként mondtam. – Szabadkozik. – A lovak tényleg csodálatosak. Ők képesek belelátni az emberbe, nem engednek akárkit közel magukhoz. Most hogy belegondolok, a ló tényleg neked való. Pont olyanok, mint te. – Néz rám mosolyogva. Hirtelen szólni sem tudok arra, amit az imént mondott. Telibe trafált. Elfordulok, és a várost fürkészem. Kis idő múlva azonban megszólalok.

- Ez pont úgy hangzott, mintha te is szeretnéd őket.

- Mert így is van. Nem lehet őket nem szeretni, de én inkább csodálom őket. – Feleli a messzeségbe bámulva, én pedig örülök a válaszának. Elmosolyodom.

- Tudod, kicsit többet is mosolyoghatnál. Egész más embernek tűnsz ilyenkor. – Kijelentésére felkapom a fejem, és csodálkozó szemekkel Ryura nézek, ő csak mosolyogva bámul rám. Visszafordítom a fejem, és úgy válaszolok neki.

- Nem sok okom van mosolyogni. – Közlöm komoly arccal.

- Akkor majd teszünk ellene. – Vereget hátba, én egy szót sem szólok érte. – Na gyere, mindjárt becsengetnek, ideje visszamenni.

- Nincs kedvem a matekhoz. – Húzom a számat, de azért én is elindulok, ő pedig csak kacag ezen.

Ha az iskolában vagyunk, már nem csak a tetőn találkozunk, a termembe is nagyon sokszor ellátogat, gondolom, mondanom sem kell, milyen reakciót vált ki megjelenésével a többiekben. A lányok totál elpirulnak és izgatottan pusmognak, a srácok pedig rendesen köszönnek neki, nyílván, mert többen is ismerik, amekkora társasági ember, de aztán alaposan meglepődnek, mikor látják, hogy Ryu nem áll le velük cseverészni, hanem minden alkalommal hozzám igyekszik. Most is így tesz, de mivel jelenleg épp zenét hallgatva bámulok kifelé az ablakon, csak akkor veszem észre, mikor finoman megkocogtatja a vállam. Rápillantok, és kihúzom a fülest.

- Mit akarsz? – Kérdezem unott hangon. – Szokásos ellenőrzés, hogy a helyemen vagyok-e?

- Pontosan! – Vigyorog, amire halványan én is elmosolyodom.

- Ahh, sejtettem. Na és? Ott vagyok?

- Jaja, úgy látom, igen. - Mondja nevetve, majd komolyra vált. – Tudom, hogy már milliószor kérdeztem, de ma lesz egy kis összeröffenés a srácokkal, szeretném, ha te is velünk tartanál. Hidd el, jófejek, nem fognak megenni téged vagy ilyesmi. – Némán, érdektelen arckifejezéssel bámulok rá, végül felsóhajtok.

- Jól van, elmegyek. Csak hagyj már békén. – Hessegetem őt a kezemmel. – Most lépj le, biztos várnak már. – Bár lekoptató szövegnek szántam, hangomban egyáltalán nem volt semmi bántó hangsúly, vagy ilyesmi. De a szünetek elég rövidek, ő pedig nem éppen a szomszédos osztályba jár.

- Rendben, akkor este hatra érted megyek. – Köszön el tőlem, én pedig unottan bámulok utána, majd újra az ablak felé fordítom figyelmem. Nem sokáig élvezhetem, hogy végre magamra maradtam, az egyik lány ugyanis vette a bátorságot, és odalépett hozzám.

- Bocsi, hogy zavarlak, de… Látom, hogy jóban vagy Ryuval és… - Felhúzott szemöldökkel bámulok rá, de egy szót sem szólva várom, hogy végre kibökje, mit akar. Annyira egyértelmű, hogy bele van habarodva. – Izé, szóval azt akarom csak kérdezni, hogy van-e neki valakije, mert… - Na, ennyi volt, meguntam. Kissé dühösen a következőt vágom csak a fejéhez.

- Ha annyira bele vagy zúgva, miért nem mész oda hozzá, és kérdezed meg tőle? Mi vagyok én, Cupido? – Néma csönd a teremben, mindenki felénk pillant. A kiscsaj is riadtan elhátrál. Huhh, hát ez… Tényleg elég agresszívra sikerült, nem akartam ennyire durva lenni. Vettem egy mély levegőt, és sokkal nyugodtabb hangon bocsánatot kértem. – Ne haragudj. De… Tényleg nyugodtan odamehetsz hozzá, nem harap. – Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de szerintem tök felesleges, az ilyesmi nem megy nekem. A csaj csak néz rám szótlanul, szemei fennakadva. Ezek szerint tényleg nem jártam sikerrel, és valami ijesztő grimaszt láthat a képemen.

- Mi van? – Teszem fel a kérdést. Meglepetésemre a csaj is elmosolyodik, mikor válaszra nyitja a száját.

- Semmi, csak először látlak mosolyogni. Többet is mosolyoghatnál, nagyon jól áll. – Ezzel hátat fordít, de mielőtt visszaballagna a helyére, még visszafordul. – Nem is vagy olyan ijesztő. - A döbbenettől kikerekednek a szemeim, bambán nézek előre, majd a fal felé fordulva, hogy senki ne lásson, alig hallhatóan kuncogni kezdek. Vicces, Ryu is ugyanezt mondta nem is oly rég. Hát tényleg ennyit számít egy mosoly? Most, hogy belegondolok, mióta megismerkedtem Ryuval, egyre többször kapom magam rajta, hogy derülök valamin. Tud valamit a srác, az már egyszer biztos. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem ember. Na tessék. Csak eszembe jutott, és megint somolygok. Nem is olyan rossz érzés.

- 6. fejezet –

Este hatra pontosan odaértem a Kitagawa házhoz. Már messziről megpillantottam őt, ahogy a kerítésnek támaszkodik karba tett kezekkel, és a tőle megszokott unott fejjel bámulva a semmibe várakozik. Mosolyogva lépek mellé.

- Hali! Régóta vársz már? - Rám pillant zöld szemeivel, és egykedvűen válaszol.

- Nem… Milyen pontosak vagyunk. – Mondja a mobilja kijelzőjét bámulva.

- Mondtam, hogy hatra jövök. – Vigyorgok, ő csak sóhajt egyet.

- Na és, hova megyünk?

- Hehe! Majd meglátod. – Titkolózom, és elindulva intek neki, hogy kövessen.

- Mi? Várj má’! Kérdeztem valamit, hallod? – Persze hogy hallom, de nem válaszolok, csak széles vigyorral képemen haladok tovább előre, míg nem ő is feladja, és utánam ered. Ahogy beér mellém, látom rajta, hogy durcizik. Érthető, elvégre semmi kedve nem volt ehhez az egészhez. Én viszont örülök, hogy mégis rábólintott, hogy találkozik a többiekkel. Hosszú ideje próbálom őt bevonni a társaságba, de minduntalan elutasította ezt. Megértem, hiszen anno a szavaiból azt vettem ki, hogy sokat csalódott már az emberekben élete során, ezért nem bízik senkiben. Na persze semmi konkrétat nem mesélt magáról, de nekem nagyon ez jött le. Ez egy elég érthető magyarázat arra, miért ennyire antiszoc, és miért ódzkodik annyira a társaságtól. Viszont örömmel tapasztalom, hogy fejlődésnek indult, már egyáltalán nem olyan barátságtalan, mint mikor először találkoztunk. Egyre többször kapom rajta, hogy halványan elmosolyodik, és az utóbbi időben kezd aktivizálódni a beszélgetéseinkben is, bár még mindig nem árult el magáról túl sok mindent. Nehezen akar megnyílni, nem is sürgetem, tisztában vagyok vele, hogy idő kell ahhoz, hogy a bizalmába férkőzzem, de a helyzet egyáltalán nem reménytelen. Mint mondtam, lassan, de biztosan halad a dolog. És ez a mai találkozó egy újabb mérföldkő a fejlődésében. Beszéltem a többiekkel, ők se bánják, hogy Shun ma este velünk tart. Nem véletlenül, hisz ők sem olyanok, akik bárkit elutasítanának maguk mellől.

Negyed órás séta után megérkezünk egy kisebb, de annál hangulatosabb kocsmához. Korábban borospinceként szolgált. Sokszor lógunk itt a többiekkel, iszogatunk és beszélgetünk, mindig nagyon jó a hangulat. – Vigyázz, lépcső. – Figyelmeztetem Shunt, mikor belépünk a szűk kis ajtón. A lépcső aljára érve már is megpillantom a többieket, négyen vannak és a szokott helyen ülnek, leghátul a fal mellett. Javában folyik már a beszélgetés, először Greg vesz észre minket, rögtön szól is a többieknek, és mikor mind felénk néznek, intek nekik, majd odaérve hozzájuk köszönök.

- Üdv, skacok!

- Már vártunk titeket, nektek is kikértük a piát. Tequila jó lesz, ugye? – Kérdezi Tim, miközben sorba kezet fogok mindenkivel, Zoeyval pedig két apró puszit váltunk, persze csak arcra. Csak a szokásos üdvözlési ceremónia.

- Persze, nekem tökéletesen megfelel. – Felelem a kérdésre, majd Shunra pillantok, aki végig a háttérből figyelte ezt a kis jelenetet. A többiek is azonnal felé fordulnak, és mindannyian bemutatkoznak, elsőként Tim nyújtja a kezét, ő pedig vonakodva bár, de viszonozza a kézfogást.

- Helló, én Tim vagyok. Ő itt Mike… - Mutat a mellette ülőre, aki azonnal talpra is ugrik, szintén kezet rázva vele, majd a vele szemben ülő haverom is feláll, nem is mond többet, csak a nevét böki oda. - Greg. - Shun az ő kézfogását is viszonozza, aztán ismét Tim szólal meg.

- Ő pedig ott a sarokban a gyönyörű Zoeynk.

- Szia, örülünk, hogy csatlakozol hozzánk. – Búgja kedvesen Zoey, miközben Shun arcára is két puszit nyom, aki ettől mintha elpirulna egy kissé. Csendesen kuncogok zavarán, hogy senki se vegye észre, főleg ne ő. Ki tudja, mit tenne, ha rájönne, min derülök ennyire. Amint Zoey visszaül a helyére, megpaskolja maga mellett a padot, jelezvén, hogy ő is foglaljon helyet. – Csücsülj csak le mellém! – Utasítja kedvesen, Shun pedig, miután kabátját levette, szófogadóan helyet foglal mellette. Én is kihámozom magam a vastag szövetből, és ledobom magam, időközben a felszolgáló is megjelenik az italokkal és a hozzávalókkal. Mikor észrevesz, vele is kezet fogunk, hiszen már őt is nagyon jól ismerjük, elvégre már régóta visszajáró vendégei vagyunk a többiekkel.

- Aztán meséljetek, miről zajlott a beszélgetés, amíg nem voltunk? – Kíváncsiskodom.

- Semmi különös. Ez a szerencsétlen már eltört egy poharat, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, pedig még egy csepp alkohol sem volt benne. – Meséli Zoey Gregre mutatva, aki rákvörös képét igyekszik az asztalra borulva eltakarni, a többiek persze mind hahotáznak.

- Mi lesz még itt, ha már eleget ittunk? – Vágott közbe Mike.

- Hajjaj! – Sóhajtotta Zoey, de ő is elnevette magát, aztán Shun felé fordult. – Tudod, Greg folyton ezt csinálja, tök ügyetlen. Ő a csapat bohóca. – Kacagja, mire Greg sértődötten visszaszól.

- Nem is igaz, el ne hidd!

- Ohh, dehogynem! – Kiált fel Tim, és áthajolva az asztalon lenyomja Greg fejét, de csak finoman, nem erőszakosan.

- Mindig a kicsit bántják… - Játssza a sírós kisfiút Greg, miközben az asztalon a karjaiba temeti arcát, mintha tényleg sírna. Mi csak tovább nevetünk, Shun pedig a fejét kapkodja, nem igazán érti, mi zajlik körülötte. Valószínűleg azon tanakodik, melyik bolygóra is került.

- Na, elég volt gyerekek! A végén még kihűl az italunk, javaslom, koccintsunk! – Szakítja félbe a nevetést Tim, és kezében az italával azonnal fel is áll.

- És mire fel? – Néz rá Mike.

- Hogyhogy mire? Az egészségünkre, meg az új barátunk egészségére! – Biccent Shun felé, aki csak meglepetten bámul vissza rá.

- Ez jó ötlet! – Mosolyogja Zoey, és máris koccintásra emeli a poharát. – Egészségedre, Shun!

- … Um… Egészségedre… - Motyogja rövid hezitálás után. Miután mindenki koccintott mindenkivel, egyszerre húzzuk le italunkat.

Az est folyamán még további körök követték egymást, kisebb-nagyobb szünetekkel. Sztorizgattunk, nevetgéltünk, az unalom egy percre sem tudott közénk telepedni. Shunt is igyekeztünk mindannyian bevonni a társalgásba, ami egész sikeresnek bizonyult. Bár látszott rajta, hogy feszélyezve érzi magát, mégis, néha-néha sikerült őt is megnevettetni. Ugyan nem volt az az igazi, felszabadult nevetés, de legalább nem az érdektelen arcát mutatta. Én egész este csak kívülállóként figyeltem őt, nem szóltam hozzá egy szót sem, ezúttal a többiekre hagytam a beszélgetést, és csak néztem, hogyan viselkedik. Nekem kifejezetten úgy tűnt, hogy jól érezte magát, és ez elégedettséggel töltött el. Hiába is tagadta olyan sokáig, ma még inkább egyértelművé vált számomra, hogy vágyott erre, a társaságra, a jóízű beszélgetésekre. Arra, hogy valaki foglalkozzon vele. És ez most teljesült, a csapat minden tagja azon volt, hogy alaposan megismerjék őt, és fordítva. Nekik sem árult el többet magáról, mint nekem, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem vonta ki magát az egészből, nem volt elutasító vagy ilyesmi.

Már este tíz körül jár az idő, mikor szedelőzködni kezdünk, hiszen csütörtök este van, holnap még iskola. Az ajtó előtt, már a szabad levegőn ejtjük meg a búcsúzkodást, ami ugyanúgy zajlik, mint a

az érkezéskor. Zoey kedvesen megborzolja Shun haját, mikor rá kerül a sor. – Aztán gyere ám el máskor is! – Mondja nevetve, Shun pedig csak egy halk mordulással felel, és a haját igazgatja vissza. Mind egy irányba indulnak, de Tim még visszafordul felénk.

- Te nem jössz, Ryu?

- Nem, még maradok egy kicsit. – Felelem.

- Rendben, akkor holnap a suliban. Szasztok! – Int egyet, és a többiek után szalad. Csak Shun és én maradtunk. Rápillantok. Zsebre vágott kezekkel álldogál, és engem méreget.

- Mi az?

- Miért nem mentél velük?

- Mert…

- Ha azt mondod, mert haza akartál kísérni, szájba váglak. – Közli hidegvérrel. Nem tehetek róla, de muszáj kuncognom.

- Nem, nem... Erre semmi szükség. - Nevetgélek még mindig. - Csak gondoltam, még szívesen maradnék veled. Kíváncsi vagyok, mit gondolsz az estéről. A srácok nem normálisak, nem gondolod?

- Aham…

- Nekem úgy tűnt, jól érezted magad. Remélem nem bántad meg, hogy eljöttél.

- … Nem… - Válaszolja a földre pillantva. Azt hiszem, kicsit zavarban van, ez mindig megmosolyogtat.

- Ennek örülök. Hallottad Zoeyt, máskor is számítunk rád. – Rám néz, egy szót sem szól. Néhány röpke pillanatig csak némán figyel, majd balra fordulva lassan elindul, de pár lépés után megáll.

- Ideje hazamenni. Holnap iskola lesz, nem? – Szól vissza a válla fölött.

- Heh… De igen. Vigyázz magadra hazafelé, ne keveredj bajba, jó? – Semmi válasz, csak az az érdektelen, de mégis elbűvölő tekintet. – Jó éjt! – Intek neki, ő szótlanul visszafordítja a fejét, csak a hátát látom, ahogy komótosan ellépked. Mielőtt elindult volna, az ő szájából is hallani véltem egy nagyon halk „jó éjszakát”-ot. Talán csak képzelődtem, és valójában egy szót sem szólt, lehet, hogy csak gondolatban hangzott el. De abban biztos vagyok, hogy mondani akarta. Mosolyogva figyelem távolodó alakját, végül én is megfordulok, és hazatérek az ellenkező irányba.

****

Míg hazafelé battyogok, végig az elmúlt este jár a fejemben. Figyeltem ezt a társaságot, ahogy együtt nevetgéltek, viccelődtek egymással, látszott rajtuk, hogy egy igazán összeszokott, boldog társaság. Azon tűnődtem, hogy én mit keresek ott, nem is illek közéjük, de ők egyáltalán nem úgy kezeltek, mint valami kívülállót. Egy idő után kezdtem kicsit feloldódni köztük, igaz, nem teljesen. Különös… Valahogy, tényleg nem bántam meg, hogy eljöttem. Ryunak igaza volt. Valahol mélyen vágytam erre, a közös szórakozásra a barátokkal. Mind nagyon rendesek voltak, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy csak a gazdag kölyök érdekelné őket, nem kérdeztek semmit a családomról vagy hasonlókról, teljesen átlagos, hétköznapi dolgokról beszélgettünk, mindenféle semmiségről, én pedig egyre szívesebben mentem bele a csevejbe. Jó volt őket hallgatni, olykor-olykor én is elmosolyodtam rajtuk. Zoey is nagyon kedves volt. Nem úgy viselkedett, mint általában a lányok, a viselkedése inkább volt fiús, akárcsak az öltözéke, gondolom, nemhiába tart ő is a fiúkkal. Ugyanakkor meg volt benne mindaz, ami a nőkre jellemző, néha-néha előbújt belőle a gondoskodó anya, különösen, mikor rólam volt szó, én pedig egyáltalán nem bántam a törődését, már csak azért sem, mert szerencsére nem vitte túlzásba. Ha a többiek kezdték kicsit elvetni a sulykot, ő azonnal rendre utasította őket. Ha jobban belegondolok, emlékeztet valakire… Mindent összevetve, jól éreztem magam. Nem hittem volna, hogy képes leszek még így érezni, de ez az igazság, mindenesetre igyekeztem elrejteni előlük, bár szerintem Ryu pontosan tudta, hogyan érzek. Ezért is igyekeztem minél előbb lelépni a közeléből, túlságosan zavarban voltam miatta. Mikor ott állt, és kedvesen jó éjt-et kívánt, hirtelen nem tudtam, mit reagáljak. Zavartan hátat fordítottam neki, de mielőtt elindultam volna, alig hallhatóan én is elrebegtem egy „jó éjszakát”-ot. Ahogy hazaérkezem, és ágyba kerülök, még sokáig nem tudok elaludni. Tényleg így megváltoztam volna az elmúlt hetek alatt? Elfogadtam Ryu közelségét, és a barátaival is megismerkedtem, és mindezek hatására mintha boldogsággal telne meg a lelkem. Kezdek újra bízni az emberekben, pontosabban bennük. Azt hiszem, már nem vagyok egyedül, és ezt neki köszönhetem. Ideje elengednem a múltat, és élni a jelent, ezt pedig csak úgy tudom megtenni, ha vannak mellettem, akik ebben segítenek, ahogy Ryu is megmondta. Már csak egy dolog maradt hátra, amivel bebizonyíthatom magamnak és Ryunak is, hogy kész vagyok az új életre…

Másnap az iskolában nem mentem fel a szokott időben a tetőre, inkább maradtam az osztályteremben. Reggel alaposan megleptem az osztálytársaimat, ugyanis belépve a terembe, köszöntem. Bambán néztek rám, nem értették a dolgot, én pedig mosolyogva végigmentem a padok közt, és elfoglaltam a helyem. Elsőként az a lány ocsúdott fel, aki legutóbb Ryuról érdeklődött, és mosolyogva ő is köszöntött, majd odalépett hozzám. Azt hiszem, Kathleennek hívják.

- Alaposan meglepted a többieket, talán történt valami? – Kíváncsiskodik.

- Mondjuk úgy, meguntam a korábbi énem.

- Ohh, már világos! Te skizó vagy? – Kérdezi nevetve, és hogy, hogy nem, én is vele nevetek.

- Elképzelhető…

- Tetszik ez az új éned, remélem megtartod.

- Igyekszem. – A többiek érdeklődve figyelik a jelenetet, ahogy hosszú idő óta először beszélgetek valakivel. A nap folyamán egyre többen jöttek oda a padomhoz, többségében inkább a lányok, a fiúk egyelőre még biztos távolból méregetnek. Mivel már többször is bebizonyosodott, hogy jó tanuló vagyok, két lány arra is vette a bátorságot, hogy a segítségemet kérjék a mára feladott matekházihoz, én pedig nem utasítottam vissza a segítséget, és becsöngetésig magyaráztam nekik, hogyan tudják megoldani a problémás feladatot, és együtt gyakoroltuk is őket.

A nap végén Ryu is felbukkan, nem titkolja döbbenetét, mikor látja, hogy a teremből kisétáló osztálytársaim mind oda-oda köszönnek nekem, én pedig mosolyogva visszaintek. Végül már csak én maradok a teremben, Ryut leszámítva. A cuccaimat pakolom a táskába, ő pedig odalép mellém, és azonnal érdeklődni kezd, hogy nem csak a szeme káprázott-e az előbb.

- Lehet hogy rossz helyen járok, egy morcos srácot keresek, úgy hívják, Shun. Nem láttad véletlenül? – Néz rám bamba arccal, én pedig vigyorogva nézek vissza rá.

- Azt hiszem, már elment.

- Valóban? Hehh… Nem mondom, alaposan megleptél, de tetszik ez az új éned. – Mosolyog, én pedig folytatva a pakolászást, kicsit komolyabbra váltva adom tudtára, mit gondolok most.

- Nos, nem viselkedhetek örökké ellenségesen, nincs igazam? – Nem szól semmit, csak bólogat, rendületlenül mosolyogva.

- Figyelj csak, a hétvégével kapcsolatban… - Alig hogy belekezdek a mondandómba, az ajtóban megjelenik Greg, és Ryut szólongatja.

- Hé Ryu, a srácokkal kitaláltuk, hová mehetnénk a hétvégén, sőt, ma este megint lesz egy kis összeröff, mit szólsz? Te is jöhetnél, Shun. – Fordul felém Greg, és már éppen válaszolnék, hogy most kihagynám, de Ryu megelőz.

- Shun hétvégente elfoglalt.

- Biztos? Kár… Na és te ráérsz? – Fordul vissza Ryu felé, én pedig, sejtve a válaszát, hogy velük tart, kissé csalódottan visszafordulok és folytatom a pakolászást, de a nem várt feleletre felkapom a fejem.

- Bocs, de most én is kihagyom, mást terveztem a hétvégére. – Most képzelődöm, vagy Ryu tényleg visszautasította őket?

- Affene! Na én most lépek, vár a csajom. A többiek már hazamentek. Csá, jó hétvégét!

- Neked is! – Kiáltjuk utána mindketten, majd újra Ryut fürkészem értetlenkedve. Fogalmam sincs, milyen programja lehet, amiért kihagyja a találkozót, ugyanakkor ez azt jelenti, hogy én is hiába hívnám most bárhová.

- Mi az?

- Hogyhogy nem mész velük? Folyton együtt lógtok, nem? Mit csinálsz helyette? – Kérdések sorozatával bombázom Ryut, ő pedig csak egy vállrándítással felel.

- Gondoltam, te megmondod.

- Huh? – Pislogok nagyokat. Valahogy nem akar leesni, mire gondol.

- Valamit mondani akartál a hétvégével kapcsolatban, vagy nem?

- D… de igen. Izé… Szóval nincs semmi terved?

- Majd te megmondod. – Vigyorog, amit én kissé szúrós tekintettel viszonzok.

- Nem tudnál egyszer normálisan válaszolni? – Sóhajtok. – Ilyenkor én mindig leutazom vidékre, Midnighthoz, bár ezt már tudod. Arra gondoltam, hogy…

- Persze, mehetek.

- De még nem is mondtam semmit. – Húzom fel a szemöldököm.

- El akartál hívni, nem? Részemről benne vagyok, és örülök a meghívásnak. – Csak pislogok, nem is tudok mit felelni erre. Ez a srác tényleg gondolatolvasó, vagy csak egyszerűen ennyire kiszámítható lennék? – Mikor indulnánk? – Teszi fel a kérdést.

- Hát… suli után én csak felkapom a cuccom, és már indulok is, de mivel csak most szóltam neked, ezért mi lenne, ha reggel hétre érted mennénk a kocsival? Ma még lesz elég időd összepakolni, amire szükséged lenne, bár nem kell sok cucc, minden van ott... – Hadarom.

- Ugyan, minek várni addig? Gondolom alig várod, hogy láthasd Midnightot, ne várakoztassuk meg. Hamar összekapom, ami kell, és mehetünk is. Milyen hosszú az út?

- Másfél órás… De nem lesz gond, hogy csak így lelépsz otthonról? Meg sem beszéled a szüleiddel?

- Emiatt nem kell aggódnod, anya gond nélkül elenged.

- Na és az apád?

- Mondom, ne parázz annyit! Akkor mehetünk? – Meg sem várva a választ már indul is, gyors magamra rántom a kabátom és vállamra kapva a táskát utána rohanok. Azzal, hogy most meghívtam, az évekig körém építgetett vastag falon keresztül szélesre tártam előtte a kaput, ami a lelkemhez vezet. Megmutatom neki azt a helyet, ami egész eddig csak az enyém volt, a menedékem, amiről csak Midnight és én tudtunk. Sikerült elérnie, hogy újra megbízzak valakiben, és ezt most így szeretném a tudtára adni. Már én is barátként tekintek rá, talán egy kicsit többként is. Újra élek, újra érzem, hogy törődnek velem, és ezért hálával tartozom… Neki.

- 7. fejezet -

Az iskolából elsőként egyenesen hozzá siettünk, hamar összepakolt, ahogy mondta, és még a szülői engedéllyel sem akadt semmi probléma. Nagyon kedves anyukája volt, kicsit meglepődött, mikor meglátott engem, de koránt sem annyira, mint én, mikor a nevemen szólított. Mikor Ryura néztem, szokás szerint jót kuncogott a háttérben zavaromat látva. Ezek szerint már mesélt rólam. Két kisebb kölyök is megjelent, és amint megpillantották Ryut, azonnal rávetették magukat. Mosolyogva figyeltem a jelenetet, látszott rajtuk, mennyire szeretik egymást. Egy kicsit elszorult a szívem, irigyeltem őt, amiért ennyire boldog családban élhet, persze igyekeztem nem kimutatni, mit érzek igazából. Miután elbúcsúzott tőlük, felénk vettük az irányt. A személyzetet alaposan meglepte, hogy nem egyedül érkeztem, de nem sokáig időztünk a házban, Ryunak nem igazán volt alkalma körülnézni, mert az iskolatáskámat hamar a másik hátizsákomra cseréltem, majd bepattantunk az autóba, és máris úton voltunk a vidéki házunk felé. Ezúttal nem felejtettem el Ralphot is értesíteni arról, hogy nem egyedül érkezem. Hangjából pontosan ki tudtam venni, mennyire meglepte őt is a dolog, hogy barátot szereztem. Hát igen… Rég volt már, hogy valakit barátomnak nevezhettem.

Lassan begördül a kocsi a ház elé, már alig bírok magammal. Még szinte meg sem állt az autó, máris kiugrom, annyira izgatott vagyok, hogy arról is megfeledkeztem, nem vagyok egyedül. Aztán persze beugrik, hogy Ryu is velem van, megtorpanok, és zavartan visszafordulok, ő jót derül rajtam. Elvörösödve azonnal bocsánatot kérek. Erre is már rég volt példa, hogy én elnézést kérjek valamiért, ráadásul őszintén.

- Te tényleg nagyon szerethetsz idejárni… - Vihogja Ryu.

- Hát igen… Um… Gyere utánam, ledobjuk a cuccot. – Intek, és máris elindulok a házhoz, Ralph már ott várakozik az ajtóban, készségesen a kezét nyújtja, megejtik a szokásos bemutatkozást, persze a jó öreg komornyik nem állja meg, hogy meg ne ossza vele, mennyire örül, hogy megismerkedhetett vele, hogy végre nem vagyok egyedül.

- Elég lesz, Ralph… - Elégelem meg az öreg boldogságrohamát, de egyáltalán nem bántóan. – Körbevezetném Ryut a házban.

- Ahh, igen, tessék csak. Mindent előkészítettünk az Önök érkezésére, az étel is nemsokára elkészül, ha enni szeretnének.

- Köszönjük! – Csendben elindulok befelé, Ryu hangjára azonban visszafordulok, de csak hümmögök egyet. Udvarias, mint mindig…

- Ez lesz a te szobád, a fürdőt a folyosó végén találod. – Vezetem be Ryut a szobájába, miután az emeletre érünk. - Ha bármi gondod lenne, az én szobám is itt van az emeleten, pont a tiéddel szemben. – Bökök végül a saját ajtómra.

- A városi házatok se kicsi, de ez…?

- Én sem értem, mire kellett ekkora házat venni… - Sóhajtok, mert tényleg nem értem. Még ha gyakran rendeztünk volna itt családi összejöveteleket, megérteném, mert mindenkit rendesen el tudtunk volna szállásolni, de ilyesmire sosem volt példa. Csak mi hárman szoktunk eljönni a szüleimmel, de az is már évekkel ezelőtt volt, hogy utoljára együtt volt a család. – Kész pazarlás, csak azért, mert van pénz…? – Morgom csak úgy magam elé.

- Ez úgy hangzik, mintha te nem örülnél neki.

- Mert nem is. Mi jó van abban, ha valaki gazdag? Engem hidegen hagy a pénz.

- Azért nem olyan rossz, ha valakinek sok lóvéja van…

- Igen is rossz! – Csattanok fel hirtelen. Ez az egész kezd megint úgy tűnni, mintha ő is csak a pénzeszsákot látná bennem. – Mindenkit csak az érdekel, mennyi lé van a zsebedben, magát az embert le se szarják! Te is csak így látsz engem, igaz?

- Azt hiszem, félreértettél valamit. – Ryu teljesen higgadtan szól hozzám, egy kicsit el is szégyellem magam a hirtelen kirohanásom miatt. – Egyáltalán nem izgat, hogy gazdag vagy-e vagy sem. Nem a pénzed miatt akartam veled barátkozni. Értem, hová akartál kilyukadni, és igazad van, a pénz tényleg nem számít, hiába van sok a zsebünkben, nem vehetünk meg rajta akármit. De azért jó, ha van. – Csöndben hallgatom, ahogy beszél, a végén kedvesen elmosolyodik. Annyira utálom ezért. Mindig olyan… olyan rendes. Én pedig megint csak kiabáltam vele, azt feltételeztem róla, hogy csak a pénz miatt barátkozik velem, ahogy korábban is tették már oly sokan.

- Sajnálom… Én csak…

- Szerinted elkészülhetett már a vacsi? Érzem az illatát, nagyon megéheztem. – Felpillantok Ryura, még mindig ugyanúgy mosolyog. Értem a célzást, és hálásan visszamosolygok rá.

- Köszönöm… - Motyogom alig hallhatóan, és azonnal elindulok az étkező irányába. – Rendben, menjünk, én is éhes vagyok. És még látni szeretném Midnightot is! – Éles váltás, most pont úgy nézhetek ki, mint egy lelkes kisgyerek, de nem érdekel. Jó kedvem támadt, és ezt is ő váltotta ki belőlem.

Evés után az istállóhoz megyünk Ryuval. Már hallom is Midnight hangját, ahogy lelkesen nyerítve köszönt, én pedig egyenesen oda rohanok hozzá. Ryu is megérkezik mellém, és elismerően füttyent.

- Ejha, tényleg gyönyörű paci!

- A leggyönyörűbb! – Kontrázok rá. Midnight is méregetni kezdi őt, Ryu pedig a kezét nyújtja felé, hogy megsimogassa. – Vigyázz vele, eléggé bizalmatlan… - Próbálnám figyelmeztetni… - … az idegenekkel. – Legnagyobb döbbenetemre semmi sem történik, felesleges volt a para. Nyoma sincs semmilyen bizalmatlanságnak, Midnight úgy bújik a fejével Ryuhoz, mintha már ezer éve jóban lennének, akárcsak velem. Kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy Ryu besétál hozzá, majd kedvesen simogatja és becézi, ő pedig elégedetten horkant néhányat.

- Ez hihetetlen… Úgy tűnik, hamar megkedvelt téged. – Nevetem el magam. – Ilyesmire még nem volt példa.

- Igazán?

- Aha. Midnight rajtam kívül nem nagyon enged közel magához másokat. Ha valaki megpróbálná, azonnal harapni vagy rugdosni kezd. – Lépek én is Midnighthoz. – Eltart egy darabig, mire másnak is megengedi, hogy hozzáérjen. A lovászunknak is nagyon nehéz dolga volt, mire sikerült gondozásba vennie a nagyfiút.

- A lovak már csak ilyenek. – Kuncogja Ryu.

- Midnight pedig különösen. – Kuncogok én is, mire Midnight szeretetteljesen megbökdös a pofijával, én pedig hozzábújok, majd csókot nyomok a homlokára. Észreveszem, hogy Ryu a szokásos jó kedvével az arcán figyel, amitől sikerül megint zavarba jönnöm.

- Azt hiszem, holnapra marad a lovaglás. Nemsokára úgyis teljesen besötétedik. – Jelentem ki rá se pillantva Ryura, de tudom, hogy helyeslően bólogat. Majd holnap elviszem őt az igazi titkos helyemre.

Másnap reggel, rögtön a reggeli elfogyasztása után kisétálunk Ryuval az istállóhoz. Alaposan végignézem a többi lovat, hogy kiválasszam neki a megfelelőt, végül Ryu megáll az egyik sötétpej angol telivér előtt. A lehető legsötétebb barna, már-már erősen közelít a feketéhez, persze korántsem annyira sötét, mint amilyen Midnight. Ez a csődör kicsivel alacsonyabb nála, marmagassága olyan 160-170 centi között van. Feje nemes, karcsú, nyaka hosszú. Mellkasa mély, a hasa sekély, s ez a lábait még hosszabbnak tünteti fel. Fején a homloktól az orráig vastagabb fehér sáv húzódik, tipikus hóka jegy. Lábai a szár alsó harmadáig keselyesek, azaz fehérek. A telivérek szép képviselője, de számomra korántsem annyira szép, mint az én frízem. Az én szememben mindig is Midnight lesz a legszebb ló.

- Mi az? Tetszik? – Kérdezem Ryut, látva, hogy méregeti őt.

- Szép paci. Mi a neve?

- Ezt a fickót Amadeusnak hívják. De szerintem válassz egy másik lovat, mert ő elég nehéz eset.

- Nehéz eset? Miért?

- Túl sokat idegeskedik. Ez a baj a telivérekkel, a frízek sokkal nyugodtabbak, könnyebben kezelhetőek. – Felelem teljesen komolyan.

- Ugyan, minden fajtában találhatóak egyéniségek. Amadeus is csak egy külön egyéniség, jól mondom? – Fordul nevetve a ló felé, aki éberen rezegteti füleit, és hatalmasakat pislant nagy barna szemeivel. Egyszer csak látom, hogy Ryu kinyitja a karám ajtaját, és besétál hozzá.

- Én nem tenném, nagyon szeret harapni. – Szólok utána, persze hiába, mintha a falnak beszélnék. Talán vele is azt tervezi, hogy majd megbarátkozik. Nos, ha bele gondolok, Midnighttal sem hittem volna, hogy ilyen hamar kijönnek majd, bár ez a másik ló tényleg nagyon utálatos szokott lenni, nem is nagyon kedvelem, pedig imádom a lovakat. Úgy döntök, most csak néző leszek, kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Ryu kedvesen becézi Amadeust, ahogy megközelíti. Már a kezét nyújtja felé: vajon kapásból leharapja neki, vagy inkább ijedten elkapja a fejét? Mindjárt kiderül.

- Jól van, nagyfiú. Nem bántalak. – Simogatja, és barátságosan suttog neki. Én csak kikerekedett szemekkel bámulom őket. Ez a srác tényleg nem semmi! Vagy titokban suttogóként dolgozik, vagy nem is tudom, de a lovak egyértelműen kedvelik őt. Elképesztő a kisugárzása, végtére is, engem is sikerült megváltoztatnia. A kabátja zsebéből előveszi az almát, amit még a reggeliről hozott el, és Amadeus elé tartja. Én is hoztam magammal egyet, Midnight számára. Elnevetem magam, ahogy figyelem a jelenetet, ahogy Amadeus szépen óvatosan elfogyasztja a kezéből az édes gyümölcsöt.

- Mi az, meg akarod vesztegetni? – Kuncogok tovább.

- Ugyan, nem csinálok én ilyet. Csak kedveskedem neki, ennyi az egész. – Nevet ő is.

- Mondd csak el nekem szépen, mi is vagy te igazából, hogy mindenkit így sikerül elcsábítanod? Jóságos angyalka, vagy gonosz terveket szövögető démon? – Incselkedem.

- Hmm… Az utóbbi, úgyhogy reszkess, halandó! – Igyekszik komoly arcot vágni, de nem nagyon sikerül neki, egyszerre tör ki mindkettőnkből a nyerítés. Rég nevettem ilyen jól, egy kicsit még a könnyeim is kicsordultak, pedig nem is volt akkora poén.

- Nah… jól van, akkor… kezdjük el felnyergelni őket, aztán menjünk. – Lassan sikerült újra rendesen vennem a levegőt, és elindultam én is Midnight felé, előtte még Ryunak is megmutattam, merre találja a szükséges felszerelést. Figyeltem, ahogy ő is elkészül a lovával, gyakorlottan helyezi rá a nyerget és a kantárt is, pedig azt mondta, hogy kisgyerekként lovagolt csak először és utoljára. Ahhoz képest eléggé profinak tűnik. Hát még mikor kivezetjük őket az istállóból, és felülünk rájuk. Ryu látványa, ahogy a lovon ül, mintha csak erre teremtették volna. Határozottan tetszik, amit látok, teljesen megbabonáz. Csak akkor térek újra magamhoz, mikor felém fordul.

- Na akkor, merre megyünk? Te vezetsz. – Mosolyog, én pedig úgy érzem, sikerült megint alaposan elvörösödnöm, ahogy zavartan elkapom a fejem.

- Öhm… Igen… Akkor kövess… - Megrántom a kantárt, és Midnight máris vágtázni kezd. – Ne maradj le! – Vigyorgok vissza, és látom, hogy Ryu is meglódul Amadeus hátán. Mivel az angol telivérek igen erősek vágtában, hamar be is érnek minket, így már egymás mellett haladunk tovább.

Leugrom Midnight hátáról, és ahogy szoktam, azonnal le is veszem róla a kantárját. Ryu is leszáll Amadeusról, megpaskolja a nyakát, majd körülnéz. Szemmel láthatóan nagyon tetszik neki a hely. Nem csoda, én nagyon szeretem ezt a kis tisztást.

- Gyönyörű ez a hely, olyan békés...

- Szerintem is, örülök, hogy rátaláltam. – Lehunyom a szemem, és nagyot szívok a friss levegőből.

- Ez lenne a te igazi menedéked, igaz? Nem pedig az a kis birtok…

- Így van. Attól kezdve, hogy rábukkantam, mindig ide jöttem Midnighttal. Itt mindig megnyugszom, bármi is nyomja a lelkemet. Az én titkos helyem, senki más nem tud róla. – Mosolygok. Néhány pillanatig némán nézek magam elé, majd Ryura pillantok. – Te vagy az első, akinek megmutattam. – Azt hiszem, ez meglepetésként hatott rá. Mintha hozzám hasonlóan ő is zavarba jött volna.

- Akkor… ez azt jelenti, hogy megbízol bennem, igaz? Nyugodt lehetsz, senkinek sem fogom elárulni ezt a helyet. – Néz rám kedvesen, én pedig halványan mosolyogva bólintok, majd leülök a fa tövébe, és jelzek neki, hogy ő is foglaljon helyet. A lovak békésen legelésznek, mi pedig csendben üldögélünk egymás mellett, és csak bámulunk a messzeségbe. Hosszas némaság után Ryu töri meg a csendet.

- Azt mondtad, idejössz, ha valami nyomja a lelked, igaz? Nem akarod elárulni, mi is az? – Zavartan pislogok rá, ő pedig folytatja. – Örülnék, ha mesélnél, milyen volt a gyerekkorod. Hogy miért voltál olyan, amilyen, mikor megismerkedtünk. Hálás lennék érte, ha megosztanád velem. – Bátorítóan mosolyog rám, és egyenesen a szemembe néz, amiért megint furcsán érzem magam. Mindig ilyen hatással van rám, ha azokba a borostyán szemekbe nézek. Lesütöm a szemeimet, egy ideig habozok, a cipőm orrát szuggerálom és próbálom összeszedni a gondolataimat. Még soha, senkinek nem beszéltem ezekről a dolgokról, nem is nagyon szeretnék, de most Ryu azt akarja, hogy meséljek. Ha már elhoztam magammal erre a helyre, akkor miért is ne mondhatnám el neki, nem igaz?

- Volt egy időszak, mikor még normális családban éltem. – Az égre emelem tekintetem, ahogy elkezdem a történetet. – Anyáékkal sokat jártunk el ide, szinte minden héten, és mindig a figyelmük középpontjában voltam. Aztán egyre több munkájuk lett, engem pedig kezdtek elhanyagolni, ami nem igazán esett jól. Azt hittem, talán valami rosszat tettem, ezért nem szeretnek már, és végig magamat okoltam, de nem jöttem rá, hol rontottam el. Kicsi voltam, nem fogtam fel, hogy a munka miatt nem érnek rá velem foglalkozni. Egymástól is kezdtek eltávolodni, apám a munkába temetkezett, hogy minél magasabbra jusson a ranglétrán, anyám is csak a karrierjével kezdett foglalkozni, vagy ha épp nem az érdekelte, akkor a szeretőivel volt. Elszántan próbáltam magamra hívni a figyelmüket, az iskolában rendesen tanultam, hogy minél jobb jegyeket szerezzek, hogy anyáék büszkék legyenek rám, folyton valami aprósággal kedveskedtem nekik, amit magam készítettem, de hiába. Nem érdekelte őket. Volt egy kedves idős hölgy a házunkban, ő volt az én dadusom. Ő mindig velem volt, egészen pici korom óta. Ő volt az én utolsó mentsváram. – Elmosolyodom, ahogy a kedves Maryre gondolok. – Ő segített az ajándékok készítésében is, nagyon sokat voltunk a konyhában, ahol folyton sütöttünk valamit. Emlékszem az illatára is, mindig finom sütemény illata volt… Fahéjas. És kedvesen mosolygott… Nagyon szerettem őt. Ha belegondolok, ő volt az én édesanyám. Neki nem volt saját családja, ezért gondolom, ő is a fiaként tekinthetett rám. De aztán hirtelen megbetegedett, és nem sokkal később meghalt. Én akkor teljesen összeroppantam, soha nem sírtam még annyit, mint a temetésén. Viszont akkor és ott megfogadtam, hogy soha többé nem fogok sírni, és elhatároztam, hogy nincs szükségem senkire, mert a végén úgyis csak elhagynak. Épp ezért igyekeztem mindenkit elkergetni magamtól, senkit sem engedtem a közelembe. Már a szüleim figyelmére sem vágytam többé, nem érdekeltek, inkább a bosszú hajtott, vagy nem is tudom. 12 éves voltam, mikor elkezdtem lógni az iskolából, hanyagoltam a tanulást, csak csavarogtam a városban, és csak késő éjszakánként tértem haza. Előfordult, hogy a rendőrök cipeltek haza, miután kerestetni kezdtek, de újra és újra leléptem otthonról. Aztán jött egy nyugisabb időszak, amikor újra bejártam a suliba, persze sejtheted, hogyan viselkedtek velem akkor, elég rosszhírre tettem szert. – Elnevetem magam, bár ez nem az a vidámfajta, inkább amolyan fájdalmas nevetés. – Megelégeltem, ahogy a tanárok és a diákok viselkednek velem, ezért újra elkerültem az iskolát, és megint az utcán találtam magam, ahol aztán megismerkedtem pár idősebb sráccal.

- Igen, erről már meséltél korábban. Tőlük tanultál meg verekedni. – Szakít félbe Ryu.

- Igen, pontosan. – Bólintok. – Úgy éreztem, megtaláltam az igazi helyem, és ők az én családom. Olyanok voltak, mint én, ezért azt gondoltam, bennük végre megbízhatok. Egészen más világba kerültem általuk, ettől kezdve már nem piti kis csínyeket követtem el, hanem egész komoly dolgokat műveltünk. Volt néhány pillanat, mikor azt gondoltam, talán még sem kéne ezt tennem, de aztán hamar elhessegettem az ilyen gondolatokat. 15 évesen bűnözni kezdtem, szép, mi? Bár a komolyabb húzásokból sikerült kivonnom magam, amiért sokszor gyávának is neveztek, és elismerem, igazuk is volt. Én megmaradtam az ártatlanabb balhéknál. Talán a hozzáállásom vezetett oda, hogy végül ők is elárultak engem.

- Elárulni?

- Aham. – Bólintok ismét, és újra a lábfejemet nézve elhallgatok, mielőtt folytatnám. - A legutolsó balhé után, amiért iskolát is váltottam. Arra most nem térnék ki, mi volt az, a lényeg, hogy elszúrtuk, és menekülőre kellett fogni a dolgot. Valahogy sikerült megúszni a dolgot, legalábbis úgy tűnt, csakhogy engem később feladtak, de pechjükre ők sem élvezhették sokáig a nyugit, őket is elkapták. Én megúsztam az esetet, persze a külügyminiszterúrnak hála… - Gúnyosan felkacagok. – Ez van, ha az embernek „fontos” apucija van… - Mosolygom keserűen. – A tévé és az újság is csak ezért nem volt tele a hírrel, csak elegendő pénzt kellett fizetni, és minden el is lett intézve. Persze hiába lett lefizetve a média, attól még az emberek imádnak pletykálni, úgyhogy hamar elterjedt a hír, hogy a tiszteletre méltó Kitagawa fiacskája milyen zűrbe keveredett, apáméknak pedig egyre kellemetlenebb lett a légkör, így elköltöztünk, engem pedig beírattak ebbe a suliba… - Ismét csend telepedik közénk. Csak nézek, meredten előre, Ryu sem szól egy szót sem. – Tudod… mikor azt mondtad, hogy nem hiszed, hogy én jól érzem magam barátok nélkül, igazad volt. Egyáltalán nem voltam boldog, magányos voltam…

- Na és most? Még mindig magányosnak érzed magad? – Felkapom a fejem. Ryu kedvesen néz rám, engem is megmosolyogtat.

- Nem... már nem érzem magam annak. - Rázom meg a fejem. Többé nem vagyok egyedül. - Örülök, hogy megismertelek, Ryu...

Visszatérés!

2010-08-31T18:08:00.005+02:00

Igen, visszatértem. Igen, eltűntem (érdekel ez egyáltalán valakit?). Nem, nem haltam meg...

Rendesen elhanyagoltam a blogot, az tény, de szerintem úgyse nagyon olvasta senki. Mindegy, attól még elhanyagoltam, pedig nem akartam. Blogozni akartam, akkor is, ha senki nem olvassa majd, de hát ezt úgyis sejtettem. :D Micsoda optimizmus, mi? Elbeszélgetek magammal...

Legutóbbi bejegyzésemben is valami hasonló volt a szitu, csakhogy most jóóóval több napja (hónapja) már annak, hogy nem írtam semmit. Mindig valami mást csináltam, na... Most kövezzenek meg... A K. C. oldalon is jeleztem Jillynek, hogy lemondok társszerkesztői posztomról, ugyanis nem hiszem, hogy tudok már rendszeresen frisst szállítani a blogba. Még az enyémet is hanyagolom, nem hogy azt...
Persze, netezni szoktam mindennap, de hát mindig van valami, ahol az ember leragad. Én többnyire a szerepjátékos oldalon, a Nana Y-on. A fészbúkon se netparaszkodtam már... régóta. Most újra elkezdtem azt is, meg a többit.

Na, hogy mik történtek azóta... hát jó sok minden, nem is tudnék már mindent leírni. Továbbra is munkanélküli vagyok, de már rohadtul remélem, hogy nem sokáig. Szeptember végén lesz 1 kemény éve, hogy regiztem a munkaügyi központba, ééés... semmi. A baumaxos meló se jött össze, mert egy okos férfi sikeresen összekevert egy (Melindám szerint egy rám kicsit sem hasonlító) csajjal. Persze folyton ment ez a pali a Melihez, hogy elmondja, milyen helyes lány a barátnője, milyen ügyes, és már tényleg régóta barátnők vagytok? Melindám meg nem győzte neki elmagyarázni, hogy a csajt jó, ha ismeri pár napja, mióta felvették, és hogy ő rohadtul nem ÉN vagyok. Én meg hiába vártam a második interjút... Aztán a Meli elmesélte ezt a naaagy bakit, és hogy azóta is nehezen fogja fel a csávó, hogy tévedett. Bár már ez régen volt, azóta talán felfogta... mindenesetre én azóta továbbra is keresgéltem, sikertelenül. Aztán a munkaügyibe kénytelen voltam jelentkezni német tanfolyamra, hogy legalább csináljak valamit. Februárban kezdődött, és júniusban vizsgáztunk. Persze bukta lett a vizsga, ha jól hallottam, a 16-ból (ketten nem mentek el vizsgázni, tehát 14-ből) egy embernek sikerült. EGY-nek! Szar volt az egész felkészítés, persze nem a tanárok hibája, ők se tudtak mit csinálni, nekik kiadták, mit csináljanak, de ők is tisztában voltak vele, hogy 4 hónap nem elég, és még a könyvek, amikből tanultunk, azok se a legjobbak voltak, ők teljesen mást adtak volna nekünk... Szóval a lényeg, hogy októberben mehetek pótvizsgázni, aminek a díja 22 ezer. A tanfolyam amúgy ingyenes volt, de ha nem megyek el a kötelező legalább 1 pótvizsgára, kifizethetem az egész tanfolyamot, ami 200 ropi... azért nem mindegy, hogy 22 000 vagy 200 000... Pedig a hátam közepére se kívánom... Utálom a német nyelvet, és rohadtul nem is megy, hiába tanultam 12 évig a suliba (plusz ez a tanfolyam...). Ráadásul nekem mindig vizsgaparáim vannak, legutóbb is tökre szarul voltam, gyomorgörcs meg minden... most megint végigmehetek ezen a macerán, ráadásul megint mehetek Szombathelyre egy baszott nyelvvizsgáért...

Más, vidámabb hírek :D

Márciusban végre én rám is rám talált a szerelem! :) Pont tavasszal... tényleg van valami a közhelyekben... XD Ráadásul az egész úgy történt, hogy sikeresen rácáfoltam a családra és a barátokra, miszerint úgy soha sem lesz senkim, ha ki se mozdulok a lakásból... Hát, de... Pontosan így történt a dolog, a gép előtt ülve. Még a kisujjamat se kellett mozdítanom! :D Na jó, de, mert az egérhez meg a billentyűkhöz kellenek az ujjak...
Iwiw-en kaptam egy üzenetet egy sráctól, mert volt egy közös ismerősünk, az ő ismerősei között fedezett fel engem. Nézegette az adatlapom, a HotDog-os adatlapom is, és rengeteg közöst talált bennünk. Ráadásul kiderült, hogy tőlünk alig pár méterre dolgozik már lassan több, mint 3 éve, csak két úttest választ el minket egymástól... :D MSN-ezni kezdtünk, és kezdettől fogva úgy cseverésztünk, mintha már évek óta ismertük volna egymást. Személyesen is találkoztunk, mégpedig annak kapcsán, hogy én régóta szerettem volna tanulni valami harcművészeti sportot, pontosabban Aikidozni akartam, róla pedig kiderült, hogy már egy ideje jár edzésre, de az Kung-fu. Felajánlotta, hogy ő szívesen tanítana, mert már egy ideje tanulja, én pedig belementem. Találkoztunk, és egyáltalán nem voltam mellette zavarban, tényleg olyan volt, mintha régi ismerősök lettünk volna, pedig még a fiúbarátaim közelében is képes vagyok zavarba jönni... Szóval tanulni kezdtem tőle, ezért egyre többször találkoztunk, videózgattunk, pizzázni jártunk, aztán Moziba is megnéztük az Avatart.
Eközben szép lassan összemelegedtünk... :) És mindez alig két hónap alatt, azóta pedig ma is boldog pár vagyunk, épp szervezzük az eljegyzésünket is, a gyűrű már megvan... :) Anyuék is nagyon megszerették. ^^
Ja, és már nemcsak a Zsolti (szerelmem) tanít, hanem már én is aktív résztvevője vagyok az edzéseknek, ahol ő is tanul, így már durván 5 (?) hónapja járok WING TSUN Kung-fu edzésre. Októberben megyek szemináriumra is, így ebből is vizsgázom, és ha minden jól megy, két fokozatot is szerezhetek, így kettes fokozatú lehetek! :D Amúgy 12 fokozat van, és a végén ott vannak a mesterfokozatok! :D Párom amúgy most a 6-os fokozatra készül, tehát ő most... igen, 5-ös! :D

A Magyar Wing Tsun Egyesület honlapja
A Soproni klub honlapja
Lehetetlen nem létezik - FankaDeli (WING TSUN videó)

Szóval én most a német tanfolyam befejezése óta nem Sopronban, hanem Harkán éldegélek páromék házában. Az egész családja nagyon aranyos, már igazi családtagként tekintenek rám is. Zita, a sógornőm (XD), párom huga is nagyon aranyos, edzésen is sokat marhulunk, ha mi ketten ugyanis párba kerülünk, akkor nem bírjuk ki röhögés nélkül. És a gyakorlatokat mi mindig Kame hame ha!-val zárjuk! :D (Aki nem tudná, egy ismert anime, a Dragon Ball főszereplőjének, SonGokunak volt ez a támadása :D) Folyton szétverjük egymás alkarját, mert már annyira elvetemültek vagyunk, hogy foltokat akarunk! XD Amúgy ez egy erősítő gyakorlatnál szokott előfordulni, Wu-sau sorozatnál, mikor folyamatosan, egymás karját keresztezve egymásnak csapjuk az alkarunkat. Ennek az a lényege, hogy azon a részen így legyengítjük a csontot, ezért oda több kalcium rakódik, és idővel aztán így erősödik majd az a rész, ami nem árt, mert sok támadást azzal a felülettel kell kivédeni, és ha nem elég erős a csont, akkor... RECCS! Jól gondoljátok... az nem kellemes... Ezért tartunk ilyen spéci erősítő gyakorlatokat is. Én nagyon élvezem, feltett szándékom eljutni az 1-es mesterfokozatig!! :D (A mesterek ruhája ugyanis baromi jól néz ki... na meg nem árt, ha az ember lánya meg tudja magát védeni, ha muszáj...)

Szóval ennyi, igyekszem most már újra rendszeresen (többnyire... XD) írni. Mára viszont búcsúzom, pás! :D

Bye-bye! ^^

A lustaság... Fél egészség?

2009-11-26T16:03:00.004+01:00

Huhh, hát mikor is írtam utoljára? Lássuk csak, eto... 1, 2, 3, ... hááát, jó sok napja már. XD Lehet, hogy semmi dolgom már egy jó ideje, de azért időnként még nekem is becsúszhat valami, ami lefoglal. Neeeem, nem arra gondoltam, perverzek! XD Na jóóó, elismerem, az egyetlen perverz egyén itt én vagyok... De most tényleg szó nincs semmi ilyesmiről. Nehéz lenne, pasi híján... :P

Na! Szóval.. Tényleg történt pár dolog, ami miatt valahogy mindig elmaradt a blogba való bejegyzés. Melót kerestem továbbra is gőzerő... na jó, ennyire azért nem voltam szorgalmas, de azért továbbra is próbálkoztam. Még valamikor októberben küldtem emailt a Sopron Bank Burgenlandba, termékfejlesztői pozíciót pályáztam meg, amire aztán visszaírtak, hogy köszönik a jelentkezésem, majd értesítenek. Hát november elején aztán jött is egy levélke, amit apu hozott fel nekem, és abban az volt, hogy köszönik megint, de sajnos nem én kapom az állást. Még egy interjúra sem hívtak be... Hát igen, erről beszéltünk Lin-channal, ez az ún. csúsztatás. Mikor asztal alatt megy el a dolog, magyarul, mikor egy ismerős kapja az állást, csak ugye, azért meg kell hirdetni, hogy fenntartsák a látszatot. -_-
Viszont tök vicces, hogy az én édes drága nemvéletlenülalegeslegjobb barátnőm pont aznap keresett fel telón. Épp hogy a levél végére értem, megcsörgetett, hogy menjek fel gmailre. Felmentem, és ott csevegni kezdtünk, mondta, hogy (ő szorgalmas volt, nem úgy, mint én) egy csomó helyre beadta a jelentkezését, sokáig le se szarták, aztán hirtelen bombázni kezdték az ajánlatokkal. Mondta, hogy úgy néz ki, felvették valahová, viszont pénteken (nov. 6.) lenne egy másik állásinterjú is, és hogy nem akarnék-e én elmenni helyette, ő majd beszél a nővel, hogy lehet-e. A lényeg, hogy végül elment az interjúra, hátha jobb ajánlatot kap, de aztán maradt a másiknál, és a nővel abban maradtak, hogy 9-én, hétfőn várnak engem reggel fél 8-ra. Összirodai munkakörként volt meghirdetve, de mint kiderült, ügynökös meló lett volna. Hááát... akárcsak Lin, én is húztam a számat, nem igazán nekem való az ilyesmi, arról nem is beszélve, hogy fix fizu kell nekem. Én, amilyen félénk vagyok, hogy tudnám az embereket megdumálni? Ááhh... Bár fontolóra vettem a dolgot, hogy egy próbát megér, és majdnem bele is mentem, de aztán Lin-chanom újra felkeresett. Őt a Baumaxba vették fel irodásként, és fél füllel hallotta, hogy 4 órás munkaidőre kasszást keresnek. A kollégáktól utána kérdezett, és mondta, hogy próbáljam meg, már csak azért is, mert tökre örülne (és persze én is), ha egy helyen dolgozhatnánk. Na, lényeg a lényeg, hogy azóta már voltam bent, először egy kérdőívet kellett kitöltenem, aztán mondták, hogy majd hívnak az interjúra, ez múlt héten hétfőn volt, utána meg is vártam barátnőmet, mert nem sokkal azután ért véget a munkaideje, így együtt sétáltunk haza a város széliről XD Közben végig dumáltunk, hogy de jó lenne, ha felvennének, én szokás szerint aggályoskodtam, mert hogy én mindig lesajnálom magam. Mert amúgy tényleg félek a kasszás melótól is, hisz oda igen csak kéne a nyelv, én meg magyaron kívül még makogni se tok külföldiül, meg hogy biztosan beletanulok-e, tök béna vok, stb. Melinda drága (Lin-chanom) meg olyan édes, mindig próbál lelket önteni belém, hogy nem vok én olyan, amilyennek tartom magam, tök szorgalmas vagyok, meg kedves, stb.
Pénteken jött is a telefon, hogy másnap, 2 és fél 3 között be tudnék-e menni interjúra. Hát hogy a fenébe ne.. :D Bementem, de lesz majd még egy interjú, mivel kétkörös. Jelenleg még a telefonra várok. :P Péntek este pedig elmentünk a Szabolcshoz a Melivel, mert egy kis összeröff volt ott a bandával. Nagyon bírom ezt a társaságot, anno még Lin vitt be közéjük (mivel ők a pasijának a barátai), és noha én úgy veszem észre magam, hogy nem sokat beszélek, mert félénk vok (Lin ezt tagadja XD), és nem is tudok túl sokat róluk, pedig egy ideje azért már együtt vagyunk, mégis nagyon jól érzem magam köztük. Lin-chan szerint ez azért van, mert a társaság egyik tagja sem százas, hasonlóan ugyebár hozzánk, és ezért van az, hogy senkit sem néznek ki maguk közül. Hiszen mindegyikünknek van valami beütése. XD A Szabolccsal meg majdnem összejöttem, ami tök jó lett volna, de nem lett belőle semmi, szerintem, nem is lesz... -_- Azért nincs harag, semmi bajom vele. ;)

Mindent összevetve, nekem van a legjobb barátnőm a világon! ^^ Igaz, hogy még nem kaptam meg a melót, még semmi sem biztos, csak a halál, de az nagyon... szal a lényeg, hogy mindent elkövet, hogy segítsen nekem, a kollégákat is igyekszik meggyőzni, hogy vegyenek fel engem, mert aranyos csajszi vok meg minden (és mindezt úgy teszi, hogy még csak próbaidős ^^), és nem azt csinálja, hogy kényelmesen hátradől, hogy hááá! nekem már van munkám, a másik meg oldja meg... Neeeem... Egész idő alatt ez ment, amint találtunk valami jó hirdetést, szóltunk róla a másiknak is, és nem a háta mögött sunnyogtunk. Eleinte anyu ezért le is szólt, hogy most verseny van, ilyenkor nem a barátságot kell nézni, hanem hogy nekem legyen helyem. Ezen én kiakadtam anno, és mi a Melindával úgy gondoljuk, hogy márpedig nekünk a barátság fontosabb, arról nem is beszélve, hogy ha egyikünk ugye előbb talál munkát (mint most a Meli), akkor ő már könnyebben be tudja szervezni a másikat is. Hát erről ennyit. Most már anyu is belátta. :) Én meg most gondolatban megölelgetem barátosnémat. ^^ Azért a 14 év az 14 év. ^^

Mi volt még... Hát, sok mangát töltögettem az elmúlt napokban is, de annyi gyűlt össze, hogy most ezekről nem írnék, és még csak fel sem sorolom most, gomen. ^^" De összevetve, nagyon jók voltak, nyálcsorgatás ezerrel. :P Volt köztük pár durvább anyag is. XD Na jó, utóbbi név szerint az Unapai volt Maki Murakami mangakától, akinek a Gravitation mangát is köszönhetjük. ^^ Egy édi-bédi démon uke és egy kibaszottúl szemét és bugyinedvesítően dögös papról szólt, és elég... hardcore cuccról van szó. XD Hát, mit ne mondjak.. ilyet még nem láttam/olvastam, de nem tehetek róla, nekem ez is tetszett. XD Ehhez a mangához nem elég a +18-as karika és a yaoi szeretete, ezt a mangát még a yaoisták közül se mindenkinek fogadná be a gyomra. XD De a pap akkor is kibaszott sexy. *.* *olvadolvadolvad* Ja, és innen lehet letölteni, aki elég bátornak és erősnek érzi magát hozzá XD

KND Team

Ja, és egész idő alatt lelkesen írogattam tovább a Tárd ki a szíved! című művemet, már az 5. fejezet is elkészült, úgyhogy majd felteszem ide is, bár szerintem úgy sem olvassa senki.... -_-

És még szerepjátékozni is kezdtem, nem is akármilyen szerepjátékot, mert ez yaois. :P Íme az oldal, ahol játszunk a csajokkal:

Nana Y

Itt vannak az én karaktereim, Aucifer név alatt keresse, akit érdekel:

http://nana-y.gportal.hu/gindex.php?pg=31357732

Iszonyat jól elvagyunk, imádom. :D Bár már néha kezdem elfelejteni, ki is vagyok én, de nem gáz! XD XD XD

Na, akkor most így egyelőre ennyit, búcsúzom, mert át kell caplatnunk papámékhoz. Ritka, hogy ilyenkor telefonálnak, hogy kaja van. :P

Na, pás! ^^

Kikészültem!!!

2009-11-05T00:16:00.011+01:00

Hogy miért? Mert hülye szokás szerint olyasmibe vágok mindig, amit aztán milliószor megbánok... XD És zéró tehetség nélkül...

Miről is van szó pontosan? A Tárd ki a szíved! borítójáról. A legújabb rajzomról. Miért találom ki folyton, hogy majd a gépen átrajzolom, és kiszínezem az alkotásaimat, nem tudom... De végre elkészültem vele. ^^ VÉÉÉÉÉÉÉGRE! Már jojózott a szemem a sok pixeltől... Már több mint egy hete ezen dolgoztam, de vééégül elkészült, felkerült az 1. fejezethez is, de beteszem ide is, lehet csekkolni. :P Íme:

Persze felkerült devire is, ráadásul feltettem még egy rózsák nélküli verziót is, íme:

http://aucifer666.deviantart.com/art/Ryu-and-Shun-coloured-142524922

Lin-channak pedig szóltam, hogy ha legközelebb megint nekiállnék Gimpezni, akkor üssön le. Vágjon fejbe jó erősen. XD

Amúgy nem történt semmi izgalmas. Hétfőn megnéztem az újabb Soul Eater részeket, és hát igen... Volt szakadás megint. XD Új szereplő jelent meg a színen, és mondanom sem kell, van olyan idióta, mint a többi.. ha nem idiótább... XD Ő Dr. Stein, teljes polgári nevén Dr. Franken Stein. Tetszett a színre lépése, igazán hatásos volt. Már amennyiben azt a hatást akarta elérni, hogy én ismételten leessek az ágyról. (A következő részek előtt kipárnázom a parkettát az ágyam mellett, az tuti XD) Tehát akkor a színre lépés: Stein haver úgy tervezte, hogy a székén keresztül gurul ki hőseink elé, akik a lehető legrosszabbra voltak felkészülve, ám a küszöb közbeszólt. A szék kerekei elakadtak benne, és Stein hanyatt esett. Srácok döbbenten bámulnak... Erre professzorunk mit csinál? Kis türelmet kér, megpróbálja újból. És tényleg. Visszamegy be a házba, és újra kigurul, ám a küszöb ismételten útját állja, tehát az eredmény ugyanaz, mint az előbb. Maka, Soul, Tsubaki és Black Star csak lesnek, hogy ez lenne az a bizonyos Dr. Franken Stein, akivel meg kell küzdeniük? Hiszen ő egy... komplett idióta... XD
Ám miután megkezdődik a harc, szembesülniük kell a ténnyel, hogy ez a bizonyos idióta az eddigi legkeményebb ellenfelük, egy szadista (a srácokat szeretné felboncolni, mert él-hal a kísérletezésért), és már majdnem otthagyják a fogukat, mikor... Stein professzor kijelenti, hogy Maka-ék megkapták az ötöst. Soul erre egy nagyon egyszerű kérdést tesz fel: Höhh? Professzorunk elmagyarázza, mi a szitu, hogy Halálisten mester őt kérte fel, hogy a srácok korrepetálását elvégezze, persze Soul továbbra sem ért semmit, és ezt a tudtára is adja a férfinek, a következőképpen: Akkor még egyszer megkérdem: Höhh? XD Egyszerű kérdés, nem? :D Lényegre törő XD
Amíg a csata tartott, Kid is elindult, hogy segítsen hőseinknek, akik kis híján elpatkoltak, mivel ő sem volt beavatva az apja által, hogy a professzor nem igazi ellenség. Csakhogy nem ért oda, mert az indulásnál problémába ütközött: meg volt róla győződve, hogy a WC papírt nem hajtogatta össze rendesen... oda a szimmetria XD És persze megtudhattuk azt is, hogy Stein professzor egykor Maka édesapjának a partnere volt, akinek fogalma sem volt róla, hogy 5 éven keresztül kísérletezett rajta a társa, míg ő aludt... XD Hát igen, nem egy normális bagázs... XD
A 6. részben pedig Kid arra készült, hogy ő is csatlakozzon a srácokhoz az iskolába, eddig ugyanis nem kellett mennie, mivel ő a következő halálisten, de apucitól, a Halálisten mestertől kiharcolta. ^^ Persze ez sem alakult zökkenőmentesen. Máris 3 órás késéssel indult a suliba... Azért ez teeeeljesítmény! XD És miért? Hát persze, hogy megint a szimmetria... Alaposan le kellett ellenőrizni indulás előtt a WC papírok elhelyezését, a képeket a falon, a gyertyák helyzetét, stb. Hát igen... A suli előtt pedig Soul és Black Star várták az új fiút, akik elhatározták, hogy mától ők lesznek egymás társai. Szép kis csatázásba kezdtek ezek hárman. Plussz a két Thompson nővér, Liz és Patty, elvégre ők Kid fegyverei. Erről a csatáról nem tudok írni, mert egyszerűen lehetetlen elmesélni.. Haláli volt XD Persze mondanom sem kell, hogy Soul és Black Star nem tudott hatékonyan együttműködni, mivel nem mindegy, kinek ki a társa. Ez pedig azon múlik, hogy mennyire rezonál a lelkük. És az övüké... semennyire... XD Nem véletlen, hogy Soul-nak Maka lett anno a társa, Black Star-nak pedig Tsubaki. Black Star fel sem tudta emelni a kaszává változott barátját, pont azért, mert a lelkük nem egyforma. Maka viszont könnyedén tudja forgatni... :P Persze ezt Soul is szóvá teszi, méghozzá naaagyon vicces formában közölte az infót barátjával, az a jelenet valami haláli volt XD Szép kis rózsaszín bubik, amolyan romantikus háttér, és mintha csak egy szerelmespárt láttunk volna, Soul közli Black Star-ral, hogy sajnos, ez nem működhet, kénytelenek szakítani. Black Star válasza, hogy megérti, de reméli, hogy azért barátok maradnak. Eközben Kid csak arra vár, hogy folytassák a harcot, de a lányok türelemre intik, mondván, most jön a legjobb rész. XD És igen, a fiúk elkezdenek egymás felé rohanni, amolyan szerelmetesen, hogy ők örökké jóbarátok lesznek. Az egész jelenet pontosan a félreérthetősége miatt volt vicces. XD Ám sajnos ezt az idilli jelenetet megszakítja valami. Egy óriási lövés dördül, a fiúk a földön... Kidet láthatjuk, ahogy áll, kezében a füstölgő pisztolyok, és csak annyit mond: Bocs... Véletlenül megcsúszott az ujjam... XD Kééész! Itt volt végem! XD Persze öcsémnek fogalma nem volt, mi bajom, de én nem bírtam ki röhögés nélkül. XD Zengett tőlem a szoba. XD Persze itt még nem volt vége, mert a fiúk visszavágtak, Kid erre bedurvult, maximumra kapcsolt. Mindenki tudta, hogy Kid nem ellenfél számukra, az összes diákon túltesz. Elvégre ő a Halálisten fia... :) Soul és Black Star a földre kerültek, ám történt valami... Kid is földre került, és mint egy szökőkút, vért fröcskölt ki a száján. És hogy mi történt pontosan? Maka az egészet látta a háttérből, és Stein professzor is (akik a csata miatt mentek ki a suli elé): A harc közben a fiúknak sikerült pár tincset levágni Kid hajából, aki mielőtt kidőlt, csak annyit mondott: Oda a szimmetria!!! XD Erre a fiúk örömujjongásban törtek ki, mondván, hogy mégis csak ők győztek. Na igen... Ez egy őrült szereplőgárda.. És még mik lesznek itten? :D Tényleg imádom ezt az animét, legyen már hétfő, látni akarom a folytatást! XD Röhögni akaroooook! XD

A Soul Eater után az RTL Klubra váltottam, és megnéztem a Showder Klub-ot, tehát a röhögésnek még nem volt vége. Mogács Dániel tuti szed valamit, nagyon be volt pörögve. XD

Showder Klub 1. rész - Hadházi László
Showder Klub 2. rész - Mogács Dániel
Showder Klub 3. rész - Mogács Dániel
Showder Klub 4. rész - Kiss Ádám
Showder Klub 5. rész - Csenki Attila

Red Light-ról újra letöltöttem a Deep Bloody Night manwhat (manwha=koreai képregény, nyugati módra olvassuk, tehát balról-jobbra), mivel hibás volt. Egy eszméletlenül helyes überbishi volt benne, Jahan, aki egy nagyon magabiztos diktátort alakít (pontosabban ő a kormányzó), ezért pár ember az életére is tör, hogy véget vessenek zsarnoki uralmának. Jahan arra készül, hogy elintézi őket, de mielőtt egyet is lépne, valaki szétkaszabolja az embereket, akik holtan hullanak a földre. Jahannak szinte meglepődni sincs ideje, az újabb idegen máris ráveti magát, pontosabban a nyakára, és a vérét kezdi szívni. Igen. Aki elintézte azt a pár felkelőt, nem más, mint egy vámpír, aki most ébredt fel hosszú álmából, és az éhségét akarja csillapítani. Mivel a kormányzó vére igen ízletesnek bizonyult, nem végez a férfivel, aki viszont nem hagyja ennyiben a dolgot, és a csinos kis vámpírkát, Yuan Ramia-t máris az ágyába cipeli, mondván: Adj és vegyél! :P Bezony ám... Vámpírocskánk alapos leckét kap abból, mi is a sex. ^^ És hogy mi lesz a vége? Jahan felajánlja a fiúnak a vérét, cserébe viszont a vámpírnak a testével kell azt viszonoznia. Így hát a fiú a zsarnoki (de kúrva helyes XD) kormányzónál marad.... :P Tetszett ez a mű, naaagyon is! ^^ Yaoistáknak muszáj elolvasniuk! :D

Yaoi Orden-ről újabb mangákat szedtem: Watanabe Asia Glow Vampire című 1 fejezetes mangáját, amiben nagyon tetszett, hogy végig színes, viszont történet nem igen volt... De a lényeg benne volt. Pontosabban csak a lényeg... XD (Amit persze perverz énem egyáltalán nem bánt..)
Aztán ott volt még Tori Maia mangája, a Hoshi no Yakata 16. fejezete, újabb szereplővel a középpontban. Fei Ye az Airenrou No.1-ja, aki azért jött a Hoshi no Yakata-ba, hogy a Sumiya-val történteket jóvátegye. Sakurai-sama ezért őt küldi ki a hóba, hogy a folyton visszajáró vendéget, Morooka Seiji-t kiszolgálja. Ezt a vendéget ugyanis, eddig bizonyos okokból mindig visszautasította a tulajdonos, egyik alkalmazottját sem szándékozta a férfinak odaadni. De most kapóra jött az Airenrou üdvöskéje... :P És hogy mi történt? Nem árulom el... XD Aki akarja, elolvassa, én most gonoszt játszok! XD
A 3. manga pedig Yumeka Sumomo mangasorozatából az 1. fejezet volt, címe: Soshite Koi ga Hajimaru. Nem írok róla semmit, nem is tudnék mit, de aranyosnak tűnik. De lehet, hogy nem is ez a jó szó rá.. Nem tudom... majd kiderül. :)

Hát akkor, ennyit mára.

Viszlát!

Előkerültem

2009-11-01T23:57:00.016+01:00

Igen, jelentem, nem vesztem el! XD Csak lusta voltam írni, letepert a nátha is, és beletemetkeztem a Tárd ki a szíved! készülő borítójába is. :P Íme a kép, hogy min is dolgozom:
http://aucifer666.deviantart.com/art/Ryu-and-Shun-coloured-ongoing-142172853
És a nyersanyag: http://aucifer666.deviantart.com/art/Ryu-and-Shun-142170416

Mi történt az elmúlt 1.. 2... sok napban? :D Nos hát, először is családiak: Öcsém után ugyebár anyám is ágynak esett, majd szinte egy időben bátyám és én következtünk, és most szegény apu sem úszhatta meg a járványt. Tiszta kórház a város szélén XD Esténként tiszta poén hallgatni, ahogy sorban egymás után köhögünk, tüsszentünk, orrot fújunk. Zsuzsi-san, netes ismim mondta, jelentkeznünk kellett volna a Csillag születik-be XD Arattunk volna, az tuti! XD
Persze úgy néz ki, hogy én "szerencsésebben" úsztam meg a dolgot, mivel rajtam az egész járvány "csak" egy rohadt náthában nyílvánult meg. Csakhogy én gyűlölök náthás lenni.. Nem tud tőle normálisan aludni az ember, mert nem kap levegőt, ki se fújom az orrom, már bedugul újra... -_- Csütörtök este mondjuk elég furán éreztem magam, az egész testem égett, azt hittem, lázas vok, kegyetlenül köhögtem, majd megfulladtam, és míg el nem aludtam nagy nehezen, csak nagyokat sóhajtoztam, mintha hányingerem lett volna, de nem volt. Szerencsére.. utálok hányni XD Másnap nem éreztem magam szarul, kicsit fájt a fejem, de a tök elviselhető módon. Viszont ugye tök náthás lettem, mára viszont ez is javult. ^^ Tehát most csak 1 napig tartott, és már visszavonulóban van. *lekopogja* Viszont pénteken nem tudtam elmenni Lin-channal és a többiekkel bulizni, pedig megígértem neki már korábban, csak ugye anyu azt mondta, inkább maradjak itthon, és Lin is azt javasolta, inkább pihenjek, hallotta a telóba is, hogy köhögtem. Legalább nem fertőztem meg őket is. XD

Ma a Film+-on volt egy rohadt jó film, már milliószor láttam, de hát egyszerűen imádom! ^^ Ők is a fejükre estek (Kwagga Strikes Back) a film címe, és ma már rongyosra hallgattam a zenéjét, imááááádom! ^^ Oh sáksz, oh sáksz, óóó sáksz! (Oh shucks, oh shucks, oh shucks - here comes UNTAG!) XD
Ez volna az említett főcímdal: http://www.youtube.com/watch?v=i3PQD4X24NY&feature=related

Tegnap este viszont tiszta ideg voltam, mert 1 hónapja vártam a Bleach moviet az Animax-en, MONDO-ban írták, hogy lesz, szinkronnal, és le is adták, szinkronosan, de milyen szinkronnal? Angol!!!! No és persze zéró felirat. Persze... mert mindenki nyelvzseni idehaza. És persze nem vették észre a hibát, mert végig így ment le az anime. Jól van, gondoltam, nincs vész, nézem Animax honlapját, a műsorbeosztást, látom, hogy majd 00:30-kor megismétlik, akkor talán a rendesen leszinkronizált verziót fogják majd betenni, úgyis éjszakázok állandóan, majd megnézem az ismétlést. Egy nagy lóóószart volt ismétlés, de még csak nem is azok a műsorok és nem is úgy jöttek, ahogy az a műsorbeosztásban állt. Neeeem. Vivike nem láthatta a várva várt Bleach movieját. Picsába, hogy nem tudok angolul! Különben is, az angol szinkron bántotta a fülem. Adták volna akkor japánul. Akkor viszont fentebbi mondatom úgy hangozna, hogy: Picsába, hogy nem tudok japánul! -_- (Megjegyzem, mindkét nyelvet szeretném elsajátítani... csak pénz kéne hozzá és tanár...)

A napokban Péterfy Borit is hallgattam, Lin-chanom küldte el nekem a számait, mert olyan ari volt, hogy rögtön elküldte, mert én kértem tőle. ^^ Hallgattam még két igen különleges számot. Különleges, mert már régi klasszikusról van szó, és mert nem is tudom, miért hallgatom, de már ezeket is rongyosra hallgattam XD Mindkét szám a Napoleon Boulevard slágere, az elsőt Zsuzsi-san linkelte be nekem, és ez máris eszembe juttatta általános iskolai emlékeimet, ugyanis akkor mutatta Lin-chan először, mikor náluk voltam, erre a számra őrjöngtünk, és jókat röhögtünk rajta. XD Nem volt a stílusunk, de azért újra és újra lejátszottuk egymás után XD

Napoleon Boulevard - Júlia nem akar a földön járni

Ezt továbbítottam a napokban Linemnek, neki is azonnal eszébe jutottak ezek az emlékek, és visszaküldött egy másik linket, ami az együttes másik slágere. Ez pedig:

Napoleon Boulevard - Szállj velem

Most is ezek a számok szólnak XD

A héten vittem frisst a K. C.-re, a Dragon Ball Z anime ismertetőjét és a letöltő linket. ^^ Kame Hame Haaa! XD Imáádtam ezt a sorozatot! ^^

Én is szüreteltem a mangás oldalakról, most csak felsorolásszerűen írom le őket, lustaságomnak köszönhetően, míg nem írtam, annyi gyűlt össze, hogy hosszú lenne a bejegyzés, ha mindegyikről írnék valamit. XD Max pár képet teszek be. :P

Yaoi Orden-ről: Shimizu Yuki: Recipe 3. fejezete, Duo Brand: Zettai Meirei 5. fejezete, Sasaki Ayumi: Kago no Tori 15. és 16., utolsó fejezete (nagyon nem happy endes befejezéssel), Azuma Takamiya: Silence 7. fejezete, Maeda Momiji: Kodoku no Kane ga Naru 1. fejezete.
Yaoi Flowers-ről: Mina Nomori: Secrecy 2. fejezete, és a legkedvencesebb mangakámtól egyik kedvenc mangámból (de nem a fő kedvenc :P) egy újabb fordítás, vagyis: Ayano Yamane Crimson Spell című mangájának 3. kötetéből a 2. Extra, kawaii Rurukával a főszerepben. ^^

Red Light-ról: Huhh, először is, az új dizi valami istencsászár lett! ^^ Imádom a színeit, fekete-bordó. Tökéletes párosítás. ^^ Örülök, hogy a sötét dizájnra voksoltam. ^^ Nem szeretem a túl világosat. :P Na de akkor, lássuk miket szüreteltem az oldalról: Yoneda Kou: Eros in the stoic (oneshot manga), és a mangaka rajzolásában még pár doujinshi, Katekyo Hitman Reborn! doujinshik, Coward és Mondj egy okot címen, melyek a Night & Day kötetbe tartoznak, valamint egy különálló, de szintén Katekyo Hitman Reborn! doujinshit Odore címen. Aztán volt még két doujinshi, Gintama - GHR18 című kötetéből az After School és Extras című fejezetek.
Maradva a doujinshiknál, egy ismert sorozatból, az Odaát-ból is került fel két fan alkotás Sam és Dean párosítással: Odaát doujinshi - Bad Moon Rising és Proof in the Box címen. ^^ Chitose Piyoko mangaka is készített egy Code Geass doujinshit, ami szintén fordításra került, és már letölthető Toujours Ensemble címen.

A többi finomság már önálló művek sorozata: Sakuragi Yaya: Soba ni oite ne 4. fejezete, Ike Reibun: Bi no isu 4. és 6. fejezete, valamint ugyanezen mangaka Hide and Seek (Loup-Garou Gokou) mangakötetének 4., Youthful Burst című fejezete, aztán ott van még Sanae Rokuya: Revenge 6. és 7. fejezete, és egy másik mangájának, a Mayonaka no Untouchable 2. és 3., Sing for me című fejezetei, egy új sorozat, Tsuge Amayo-tól a Kiss in Darkness 1. fejezete, Akira Norikazu mangakától a Trigger 2. fejezete, CJ Michalski Mori no Animal Company című mangájából az 1. fejezet, édes kisnyuszival a főszerepben. Megjegyzem, itt most kivételesen az uke jött be, mert a seme, az oroszlán... hááát... nem volt éppen egy bishounen. XD Aztán volt még egy manwha, Deep Bloody Night címen, és végül, de nem utolsó sorban Tachibana Kaimu igencsak megható darabja, a Boys Love 3. fejezete, és sajnos, úgy néz ki, nem fordítják tovább a lányzók, mert nincs scan, amiből dolgozhatnának. :( :( :( *zokok* Ez utóbbi mangából készült egy film is, ami szintén a Boys Love címet kapta, és hát... Elbőgtem magam a végén. Nagyon drámai a története, és még azt mondják a tudatlanok, hogy undorítóak a művek. Hát kérem szépen, akkor ezt az egy mangát olvassák el, és rájönnek arra, amit folyton magyarázok, hogy nem csak szex van a középpontban...

Hát akkor, ennyit mára. ^^

Viszlát legközelebb!

Még időben...

2009-10-26T23:03:00.021+01:00

Háháhá! Istenem de tudok! XD

Na hát akkor. Nem, semmi extra nem történt. Egyszer igazán írhatnék már valami izgalmasról, nem? :D Jah, azt én is tudnám díjazni... XD De hát ilyen egy nem celeb élete... unalmaaas! XD És most ezen miért röhögök? Nem t'om... talán mert szeretem a sok ikszdét... XD

Ma elkészítettem a szórólapot is az autósiskolának (http://www.profisuli.tanulo.hu/), és továbbítottam Zsuzsi-sannak is, sz'al ezzel letudva a "meló". Már csak arra várok, hogy elfogadják, no meg hogy végre felhívjanak. Az hót ziher, hogy én nem tok elmenni Kaposvárra, mert nincs egy fillérünk sem a vonatra. Amúgy megy arra vonat? Egyáltalán hol van az? :D Nem röhögni, én anno általánosban karó dolgozatot írtam, mikor a megyéket és megyeszékhelyeket kellett bejelölni a vaktérképen... XD Valahogy nem volt kedvem megtanulni... XD Az mindenesetre biztos, hogy nem a közelben... :P
Na tehát, íme a kész szórólap: http://aucifer666.deviantart.com/art/Leaflet-assay-sample-141525738
Lin-chanomnak is mutattam, és meg lettem dícsérve. ^^ Jólesik a barátoktól kapott dícséret! ^^

Észrevettem ma, hogy a hűtőben van 3 naaagy (nem a hagyományos, hanem a naaagy!) tábla Milka csoki, úgyhogy egész nap csokit zabáltam, és vedeltem a kakaót is. XD Ma nem kellett elvonási tünetektől senyvednem! XD

Öcsém után anyám is lebetegedett, úgyhogy jó kislány módjára elmosogattam ma önszántamból... este 6 körül... XD Előtte egész nap a gép előtt ültem... XD Most mé'? Legalább el lett mosogatva... XD
Viszont kijelentettem, hogy ha én is elkapom a betegséget valamelyiküktől, az tuti, hogy itten népirtás lesz! Keményen meg fogom torolni, ha én beteg leszek. Nem bírom a betegséget. Múltkor már egy kis náthába bele akartam dögölni... XD Pedig csak alig 3 napig tartott, szerencsére ritkán tart nálam tovább, de akkor is... utálom a náthát...

Ma is volt frissítés a Yaoi Orden-en, így tölthettem megint új olvasnivaló yaoi mangát. Az első Sasaki Ayumi Kago no Tori mangájából a 14. fejezet. Nem történt benne semmi említésre méltó, így most nem is írnék róla semmit.
A másik ismételten egy Bleach doujinshi, True Love címen. A párosítás pedig: A sunyi mosolykás Ichimaru Gin kapitány és hadnagya, az emós frizurájú (XD) szőkeség, Kira Izuru. Eszem a kis zuzájukat! ^^ Ichimaru-t egyszerűen megzabálnám, de azt se bánnám, ha fordítva sülne el a dolog... XD Olyaaaan kár, hogy a sorozatban ő rosszfiú... Persze imádjuk a rosszfiú típust... :P Amúgy miért van az, hogy az animékben/mangákban szinte minden negatív szereplő egy baszott helyes bishi???!!! Csak hogy az ember lánya sírva püfölje a falat, miután kinyírták a szívszerelmét??! Mert sajnos a negatív figurák mindig így járnak... És a Bleach aztán bővelkedik a bishi gárdával mind pozitív, mind negatív szerepben... Nem csoda, hogy a doujinshikákat annyira megihletik, ezzel pedig sok-sok doujinshi mangát szolgáltatva a fangörcsös fangirl-öknek XD Nem, én továbbra sem tartom magam fangirl-nek. Továbbra is csak műértő rajongó vagyok. Vagy mi... XD Na de visszatérve erre a doujinshire: nem is, nem írok semmit. El kell olvasni! :P Yaoistáknak és Bleach rajongóknak kötelező! Főleg ha Ichimaru-t vagy Kira-t lávoljátok, vagy a kettőt 2in1-ben! :D

Továbbá elkészült a Miracle Train 3. része is, így hát magyar felirattal már ez is letölthető az oldalon. ^^
Tehát akkor, mi is volt az újabb részben. Most SHINJUKU Rintaro-n volt a sor, hogy segítsen a legújabb problémás hölgyeményen.
Ezzel a hölgyeménnyel, Michi-vel pedig akad probléma bőven. Először is megpróbálja lekoptatni a fiúkat, mondván neki semmi baja. A nevét sem hajlandó elárulni, és utálja a metrókat. Utóbbi azonnal szíven is üti a fiúkákat, mikor a lány jól kiüvölti magából, de aztán ROPPONGI megkérdezi, hogy a metrómegállókat is? A lány azt feleli, azokkal nincs semmi baja, és a fiúk megkönnyebbülten felsóhajtanak. XD Hát nem édesek? :D Kedvenc jelenetem még az volt, mikor Shinjuku-t visszautasítja a leányzó, a fiúk pedig elcsodálkoznak, hogy a népszerű társukat kikosarazták. XD Továbbá színre lép még 3 helyes pasi, akik Shinjuku fivérei, név szerint: Nishi-Shinjuku Gochome Fuku, Higashi-Shinjuku Reiji, Shinjuku-Nishiguchi Hajime. ^^
A lányról kiderül, hogy csak 14 éves, ezért elzavarták őt egy Házasságvadász partiról, ahová nagyon szeretett volna bejutni. Ezen a partin ugyanis lehetséges házastársat keres magának az ember, de Japánban a lányok csak 16 éves kortól házasodhatnak. Ezt persze tudta Michi is, de mint mondta, nem most akart megházasodni, ő csupán előre szeretett volna gondolkozni, mivel az egész életét megtervezte magának, és most azért bosszús, mert nem úgy alakult a napja, ahogy akarta. Shinjuku persze nem adja fel, és igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy segítsen rajta. Michi elmeséli, hogy az ő szülei folyamatosan csak az utazásnak élnek, a metró megszállottjai, mivel ők maguk is egy metrón találkoztak először. Michi-t eredetileg Tetsu-nak szerették volna elnevezni, a metró miatt (Tetsudo=Metró, Tetsu=Fém). Nagymamája azonban közbeszólt, ezért végül a Michi mellett döntöttek (Michi=út; a Do-t ugyanúgy olvassák, mint a Michi-t). Michi persze utálja a nevét, hiszen ki akarná, hogy a szülei hobbijáról nevezzék el? Shinjuku vezetésével viszont lassan megérti, mit akart mondani egykoron az apja: Az életben nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy azt elterveztük. Az élet olyan, akár egy nagy utazás, és amíg úton vagyunk, az utazás is folytatódik. Az út pedig végtelen.
Michi problémája tehát sikeresen megoldódott, a tündérien helyes metrómegállóink ismét nagyszerű munkát végeztek. No és persze most Mr. Szépfiút láthattuk végig tündökölni. XD Rohadna meg, tényleg baromi helyes, de hát mindegyikük az! Rajtam nem akarnának segíteni? :D
Az újabb rész végén pedig SHINJUKU Rintaro és RYOGOKU Itsumi tolmácsolásában tudhattunk meg további okosságokat. ^^
Nekem tökre bejön az Openingje és az Endingje is, nem is tudom, olyan fülbemászó a zenéje, íme egy egész jó minőségű videó hozzá:

Miracle Train Opening
Miracle Train Ending

Az Animax csatornán pedig megnéztem az újabb 2 részt a Soul Eater animéből. Igeeeen! Végre színre lépett az, akiről már látatlanba megállapítottam, hogy ő lesz a kedvenc szereplőm. És igen, a mai részek csak még inkább igazolták, hogy ő lesz a befutó. XD Ő lenne, Kid, a Halál fia, azaz Death The Kid. ^^
Annyira idióta ez a csávó, hogy kéééész... Egyszerűen meg van őrülve a szimmetriáért. Ha valami nem szimmetrikus, attól nagyon kikészül, és tiszta ideg lesz. Társa és fegyvere két személy, egy testvérpár, Liz és Patty, akik a harcok során pisztollyá alakulnak át. Kid-et, aki ugyebár a szimmetria megszállottja, már az is rettentően bosszantja, hogy a lányok egyáltalán nem hasonlítanak egymásra: a ruhájuk és a frizurájuk is eltérő, Liz jóval magasabb a húgánál, viszont a fiatalabb Patty jóval nagyobb kebelmérettel rendelkezik, mint nővére. Kid mindezt már a 3. rész elején szóvá is teszi, rögtön azután, hogy Patty-t leszúrta, amiért pár centivel kilógott a sorból a belépőnél. XD
Persze Liz erre azzal vág vissza, hogy ő maga sem egészen szimmetrikus, hiszen a haja egyik oldalán 3 fehér csík látható... Mit reagál erre Kid? Teljes összeomlás! XD A földet püfölve zokog, hogy ő egy undorító szemét disznó, a lányok pedig igyekszenek megvigasztalni. Ezalatt pedig az üldözött személy szépen meglép előlük. XD Mégis ki hinné, hogy ő a Halálisten fia? :D
Na és ha mindez nem volna elég, Kid és társai újabb feladatot kapnak, méghozzá a lehető legnehezebbet, mert fiacskánk ezt kérte drága apucitól. Elindulnak hát a sivatagba a piramisokhoz, Kid legnagyobb örömére, hiszen az egyiptomiak híresek voltak a szimmetriáról. ^^ Amint megérkeznek, ő máris csodálattal tekint a gyönyörű piramisra, majd ahogy egyre beljebb mennek, az ő ámulata is egyre nagyobb lesz. Csakhogy hirtelen eszébe jut valami a srácnak. Vajon odahaza az a kép... Nem ferdén van a falon? Liz természetesen nem hagyja szó nélkül, igyekszik észhez téríteni Kid-et, hogy próbáljon meg a feladatra koncentrálni, ne arra az idióta képre. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű: amíg nem tudja, hogy szimmetrikus-e vagy sem, addig nem bír megnyugodni. Már indulna is vissza, hogy ellenőrizze, de Liz magával vonszolja a feladatuk felé, hogy végre elkapják a boszorkányt, aki múmiákat keltett életre...
Kid azonban nem hagyja annyiban a dolgot. Elkezdődik a nagy összecsapás, a lányok készen állnak, hogy fegyverré alakuljanak, hogy aztán Kid bevégezze a dolgot. Csakhogy... Kid hűlt helyét találják, helyette csak egy üzenet maradt a lányok számára. Az üzeneten pedig olyasmi állt, hogy nem hagyta nyugodni a kép, ezért hazatért, hogy ellenőrizze. XD Ekkora hülyét! XD A lányok pedig jól benne maradtak a sz..ban. XD
Természetesen a képpel minden rendben volt, tökéletesen szimmetrikus, ahogyan azt Kid-sama szereti. ^^ Visszasietett hát a társaihoz, és tökéletesen elvégezték a feladatot, Kid elintézte a tökéletlenül aszimmetrikus múmiát, aki úgy felbosszantotta a tökéletlen külsejével a mi kis elmeroggyant tökéletes uraságunkat. XD Csakhogy a tökéletesen szimmetrikus piramis a nagy csata után szééépen romba dőlt, ezért Halálisten apuci büntetésképpen az összes eddig megszerzett lelket elvette kicsiny fiától... Sebaj, úgyis egyenlőtlenül oszlott meg a két lány között, ami egyáltalán nem felelt meg a szimmetria szabályainak. XD

Még annyit a Soul Eater-ről, hogy egyszerűen imádom az Openingjét! :D Rohadtúl tetszik a zene! ^^ Címe: Resonance a T.M. Revolution-től.

Soul Eater TV Opening
(az animés nyitóvideóval ^^)
Soul Eater Opening 1 Full Version
(csak a zene, de teljes hosszában ^^)

Hát akkor, ennyit mára! ^^
Ja mata ashita!

Kis kihagyás után újra itt

2009-10-25T21:37:00.026+01:00

Ejj, jó pár nap kimaradt XD Na persze, a változatosság kedvéért nem történt semmi. XD

Neten megismerkedtem egy új arccal, tök jól el levelezgettünk egymással, sok a közös. :) Szeretek új emberekkel megismerkedni. ^^ Nyehehe, mondtad, hogy elkezdted olvasni a blogot, tudom, hogy tudod, hogy rólad van szó. És azt is tudod, hogy én tudom, hogy tudod... XD

Zsu-san, azaz Zsuzsi pedig beajánlott a főnökénél, így komplett vállalati arculatot terveztem az autós iskolájuknak. Mivel úgyis szakmabeli vagyok (legalábbis vizsgapapíron, de munkám még nincs XD), így reklámozom is őket kicsit, íme a honlapjuk: http://www.profisuli.tanulo.hu/
Agyaltam különböző szlogeneken, összedobtam egy szórólapot a sulinak, és még egy logót is terveztem. ^^ Íme a logó: http://aucifer666.deviantart.com/art/Logo-141415004
Továbbá adtam tippeket, hogy az üzleti kommunikációban használjanak fejléces levélpapírokat, rajta ugyebár a cég adataival, hozzá szintén céges borítékkal, amin mondjuk csak a logó van. :)
Majd a következő héten hívnak állítólag XD Zsuzsi továbbította az ötleteket, és állítólag bejött nekik. :) Még azt is mondták az elején, hogy ha tényleg elvállalnám, h segítek, meg is fizetnék. :D Azért vicces emailben és MSN-en keresztül ilyesmit intézni, mivel nem soproni cégről van szó... XD De élveztem, ha végre eljutok egy állásinterjúra, elmondhatom, hogy van már szakmai tapasztalatom XD Megérte Marketing- és reklámügyintéző szakmát tanulni XD És igazán megtisztelő volt, hogy engem kértek fel, engem, aki még tökre kezdő, hisz még az életben nem dolgoztam :D Csak a nyáron vizsgáztam XD Mégis, Zsuzsinak én jutottam az eszébe, hogy én tanultam ilyet, így rögtön engem ajánlott, én pedig igyekeztem nem csalódást okozni. ^^ Izgalmas volt, élveztem. :)

Továbbá, hmm... lássuk csak, mi történt még a héten. Hmm.. javában írogatom a 2. fejezetet a művemből, majd valamikor csak elkészül az is XD Ohh, és pénteken volt új anime az Animax csatornán, a Romeo X Juliet. ^^ (Ismertető itt, mivel kissé eltér az ismert storytól :D)Szokás szerint ez is bejött nekem, és még csak az első két rész volt. :D Viszont remélem, hogy nem úgy végződik, mint az eredeti mű XD Főleg mert sok helyes bishi van benne, nem örülnék, ha valamelyikük meghalna. :( De ki tudja, mi lesz itt, hiszen a japánok híresek a különböző újragondolásokról, mint például a Monte Cristo grófja (anime ismertetője itt: Gankutsuou) , az eredeti művet nem ismerem, de az anime nagyon bejött, igaz, az eredetiben nyilvánvalóan nincsenek nagy mechák, meg űrhajók XD Amúgy mindkét anime letöltési helyét megtalálhatjátok a már jól ismert K. C. oldalán, magyar szinkronnal is, amihez a linket én szereztem. (Mellékelve a forrást is ^^)

Én is vittem pár újabb frisst a K. C.-re, így a Nana és a Nodame Cantabile utolsó részeit, egy újabb klasszikust, a Sailor Moon-t, és a mai napon a Tokyo Godfathers (Tokiói keresztapák) című családi animét. ^^

Szombaton megnéztem a Csillag születik című műsort. Hogy miért? Rejtély... Voltak nagyon jók, és voltak... Istenem... hogy néhány embernek mi lehet a fejében, én nemtom... De hát ha némelyeknek az kell, hogy égessék magukat, hát rajta. Volt egy fickó, nagyon dúrván beszólt a zsűrinek, és valahol egyet is értettem vele. Az ilyen műsorokban tényleg folyton csak az énekeseket keresik, holott énekesből már telített a zeneipar, arról nem is beszélve, hogy a legtöbbje tehetségtelen béna senki. A legtöbb azért futott csak be, mert csini a pofija, és kirakja, amije van... Undorító.. A mai zeneszövegek semmit mondóak, nem is maguk írják a szövegeket. Ráadásul némelyik csak pár sorból áll, az összes többi nyögés... Szánalmas.. Most is tuti, hogy valami énekes nyer majd... Ettől függetlenül ez a pasas sem volt egy őstehetség, de igaza volt. XD Abban viszont Oroszlán Szonjával értettem egyet, hogy én sem szeretem, ha rosszul bánnak az állatokkal. Még mázli, hogy a galambok tudnak repülni, szerencsétlent olyan durván elhajította... o_O Az a kiskutya is mintha remegett volna...

Amúgy nem értem ezt a műsort. Hogy lehet már összehasonlítani egy énekes meg egy táncos produkciót? Vagy a többit...? Mi alapján osztályozzák? Ezeket külön csoportokban kéne. A másik pedig a korhatár. Azt mondják, nincs korhatárhoz kötve a jelentkezés, bárki jelentkezhet. Jah, utána meg azért nem engedik továbbjutni szerencsétlen kisgyereket (hiába alázza le a felnőtteket, mert volt példa ilyenre!!), csak mert gyerek. Jönnek a szöveggel, hogy nem engedhetünk tovább, mert olyan fiatal vagy még, nem tenne jót neked a hírnév, a siker. Akkor ne is engedjék őket indulni, könyörgöm! Az jobb, hogy szerencsétlent megbántják? Jó vagy, jó vagy, de nem... Tch! Ilyenkor is csak az a tudat nyugtat, hogy azáltal, hogy ők megjelentek a tévében, valaki felfedezi őket. Nem egyszer előfordult, hogy az a valaki, aki megnyerte az ilyen tehetségkutatókat, pár hónap, max év alatt eltűnt a süllyesztőben, a többiek, akik nem nyerték meg, pedig őstehetségek voltak, ők pedig sokkal nagyobb sikereket értek el, mert mások felfigyeltek rájuk.
És mégvalami: egy rúdtáncos produkció.. könyörgöm, mit keres egy 12-es karikás műsorban? (bezzeg az animéket támadni kell, tényleg...) Az a csaj nem tévesztette el véletlenül az ajtót? És a többi aligruhás csaj... rázták magukat, hát természetes hogy továbbjutottak! Hát persze, miért is ne? Hiszen alig volt rajtuk ruha, és rázták a seggüket. Eeeez kell a népnek! Persze, el se kezdték, kritikusunk, aki ugyebár férfi, már mondta is: Tovább jutottak!

A szombati műsorból a kedvencem, az a tolókocsis férfi, Borsy Ádám. http://www.youtube.com/watch?v=GNQ4IOxLmWY Igenis, szerintem (és remélhetőleg naaaaagyon sokak szerint) tehetséges volt, nekem nagyon tetszett a hangja, és mi történt? És mi történt???!! Nem engedték tovább. Miért? Mert tolókocsis?! Persze, mert erről szól a sztárimage... Csak a SZÉP, és EGÉSZSÉGES emberek. Azok az emberek jutnak tovább, akiknek semmi tehetségük, semmi hangjuk, viszont szépen néznek ki és egészségesek. A zsűri.. kész.. leírták magukat előttem. Hernádi, nagyot csalódtam benne is... Anyu persze próbálta elmagyarázni nekem, hogy nagyon gyerekesen gondolkozom még mindig, ezért nem értem. Hogy a zsűri is tudja nagyon jól, h tehetséges, és szívük szerint továbbjuttatták volna, de nem lehetett. Nem, mert az emberek olyanok, hogy ebből komoly botrány lett volna. Csak néztem rá, miről beszél. Mesélt valamit, hogy asszem Amerikában is volt vmi ilyesmi, hogy egy fogyatékos csaj megnyerte a hasonló tehetségkutatót, vagy nem nyerte, de továbbjutott... mindegy.. a lényeg, hogy állítólag ebből nagy botrány lett, mert hogy nehogymá egy fogyatékos... és ez tönkretette, megviselte lelkileg. És anyu szerint ezt a férfit is ettől akarta megóvni a zsűri. Megkímélte attól, hogy a jövőben esetleg támadnák, no meg az ő állapotában nem biztos, hogy képes lenne ugyanúgy feldolgozni a sikert, mint egészséges (és többségében tehetségtelen XD) társai. No meg a turnékat sem biztos, h bírná. Talán anyunak igaza van, anyám nagyon komoly és bölcs, én rohadtul nem hasonlítok rá, túl gyerekes vok. Mindenesetre, nekem nagyon fájt, és nagyon sajnáltam ezt a férfit. El is sírtam magam akkor. Az ő sorsán is, és azon is, hogy sajnos világunk tele van aljas szemét emberekkel, akiktől (anyám magyarázata szerint) meg akarta kímélni a zsűri. Ádám (engedd meg, hogy én is tegezhesselek ^^), szerény személyemben már szereztél rajongót magadnak! :) Ne add fel az éneklést! ^^

Ma pedig a Verdák-at néztem meg, utána szakadtam a Heti Hetes műsorán. Ez utóbbit szinte mindig megnézem, ez egy olyan műsor, amit szívesen nézek. ^^
Matuka, a nagy favorit :D

Az elmúlt napok során újabb mangatermést is szereztem. ^^ Nem kellett elvonási tünetektől tartanom. XD Ha már elvonási tünetek, szerencsére a drogproblémám is megoldódott egy időre, mert a héten kaptam csokikat is... bár jelenleg megint édességhiányom van XD Anyám is megmondta, nincs az a mennyiség, ami nekem elég lenne XD Nincs hát.. amint megettem, utána megint hiányom van... XD Banyek.. minek jutott ez megint eszembe? Ölni tudnék most egy csokiért!!!! Kit öljek meg? XD Csoki... csokiiiiii!!! *Vivike kikészült...*
Na de... a frissek...

Yaoi Ordenről: Misasagi Fuhri Kichiku Megane című mangájának 3. fejezete. A (bocsánat a csúnya szóért XD) kúúúrva sexy szemüveges bishi, Saeki Katsuya visszatért! ^^

Már nagyon vártam a folytatását :D Egy BL játék alapján készült a manga, a lényeg, hogy Saeki nagyon félénk, csendes, visszahúzódó hivatalnok, szinte egy csődtömeg, aki bele van zúgva a főnökébe, az arrogáns Midou-sanba. Egy nap furcsa idegennel találkozik, aki egy szemüveget nyújt át neki. Katsuya a szemüveg hatására mintha egészen más emberré válna. Megerőszakolja Midou-t, majd hamarosan a cégét is megszerzi tőle. Idővel azonban belátja, hogy szörnyű dolgot követett el, de úgy tűnik, már késő. Elengedi Midou-t, aki otthagyja a céget, és többé nem találkoznak. Itt volt vége, a 3. fejezet pedig innen folytatódott. 1 év telt el a történtek óta, ám Katsuya még mindig szerelmes volt főnökébe. Épp azon gondolkozik, hogy otthagyja a jelenlegi céget, és alapít egy újabbat. Éppen egy szerződést köt egy másik cég főnökével, aki bemutatja neki egyik alkalmazottját, akinek a javaslat terveit köszönhetik. És igen, az illető nem más, mint Midou-san. Katsuya próbál úgy tenni, mintha először találkoztak volna, gondolván, a másik férfi biztos ezt akarná, teljesen elfelejteni a múltat. Ám mikor hazafelé sétálna, Midou utána megy, és számonkéri tőle, mi volt ez a korábbi, miért tett úgy, mintha nem is ismerné. Természetesen elmagyarázza neki az egészet, de Midou nincs vele megelégedve, és nagy nehezen bevallja, hogy nem sikerült őt elfelejtenie, és nem is nagyon akarja. Igen, igen. Eltaláltátok. Szerelmi vallomás. ^^ Végezetül hol máshol köthetnének ki, mint Katsuya lakásán, azon belül is az ágyában. XD Annyira örültem, hogy végre bevallották egymásnak, mit éreznek, bár még nincs vége a sorozatnak. Én kíváncsian várom a folytatást. :)

Következő friss Ordenről egy rövidke Bleach doujinshi, The Missing Byakuya címen. ^^ Nem történt benne semmi különös (perverz bánatomra XD), csak Aizen-sama fantáziálgatott kicsit az én kedvenc kapitányomról, Kuchiki Byakuya-ról. :P Persze a cuki Ichimaru Gin tette alá a lovat... XD Olyan kis szemét volt, élvezte, ahogy Aizen szenved... XD
A harmadik friss ismét egy újabb fejezet a Hoshi no Yakata-ból, Tori Maia sado-mazós mangájából. :P Sakurai-samat, a Hoshi no Yakata főnökét gyötri a bűntudat azért, mert nem állította meg Sumiya-t, mikor az önként vállalta, hogy egy hétre a rivális klub, az Airenrou tagja lesz. Mint már ismertettem korábban, Sumiya-nak iszonyatos megpróbáltatásokon kellett keresztül mennie, melyek inkább lelkiek voltak. Sakurai-sama ezért egyik alkalmazottjához, Hirofumi-hoz fordul, hogy büntesse meg őt, ám ő inkább Sumiya-ra bízza a dolgot. Sumiya pedig megbünteti... :D De nem azért, amiért eredetileg akarta. Ahogy az utolsó oldalakon mondja Sakurai-samanak: "Ne érezz bűntudatot a saját döntésem miatt." Valamint még ott van az is, amit ugyan Kaoru-nak, egy másik alkalmazottnak mondja (aki aggódik a főnökéért), de valójában Sakurai-samanak szánja: "Nem kell mondanod, vagy tenned semmit. Csak mellette kell lenned, és átérezni a fájdalmát. Ez a legjobb módja, hogy rendbe hozd."" Hát nem szép??? Csak én érzem úgy (azok közül, akik olvasták :P), hogy ezek között bontakozik valami? Ki tudja.. talán a következő fejezetek majd választ adnak a kérdésemre. Mindenesetre szeretném, ha összejönnének. Sumiya felejtse el azt a hülye Yuuki-t, Sakurai-sama sokkal jobb, és valószínüleg szereti őt, különben miért kérte volna, hogy büntessék meg? :D ^^ Szeretem ezt a mangát (bár mint mondtam, nem kedvencem), mert a sado-mazos elemek mellett bőven akad benne igazi, mély érzelem is. Csak nem szabad leragadni annál, hogy úristen, buzik...! ^^
Aztán egy szintén aranyos és szép manga, nagyon szép rajzokkal, Miyagi Tooko Il Gatto Sul G egy újabb, 10. fejezete. Riya Narukawa tehetséges hegedűjátékos, azonban tudathasadásban szenved. Egyik énje egy félénk, ártatlan fiú, akinek nagyon sokáig fogalma sincs róla, hogy másik személyisége is lenne, bár nagyon furcsának találja, hogy időnként kimaradnak neki események, napok... A másik énje egy nagyon vad fiú, aki gyűlöli, hogy zenélnie kell, ezért megpróbálta levágni az ujjait, de csak épp hogy sikerült megsebeznie magát. Ekkor talál rá egy másik fiú, Atsushi Ikeda, méghozzá a saját lakása előtt, ráadásul ájultan. Mikor magához tér, újra a félénk Riya az, és természetesen fogalma sincs a történtekről. Ikeda egy kulcsot nyújt át neki, mondván, ha bármi gondja van, bármikor eljöhet hozzá. Nos, nehéz róla összefoglalót írnom, inkább azt javaslom, hogy olvassátok el. Szerintem érdemes, és az eddigi fejezetekben nem történt semmi olyan, ami esetleg elrémisztené a nem BL rajongókat. Az eddigi fejezetek alapján szép és komoly műnek gondolom, ahol valóban az érzelmeken van a hangsúly. Izgatottan várom a következő fejezeteket, vajon mi lesz a fiúkkal, és hogy kiderül-e valami arról, hogy mi okozhatta Riya tudathasadását... Talán majd kiderül... :)
Továbbá égetett magyar felirattal leszedtem újra a Maiden Rose (Hyakujitsu no Bara) című OVA anime 1. részét. ^^

Red Light honlapjáról Odagiri Hotaru Time Lag című mangájából volt újabb fejezet. A történet három fiúról szól: Shiro, Shinichi és Satoru viszonyáról. Satoru régóta szerelmes volt osztálytársába, Shiro-ba, és minden évben szerelmet is vall neki, ám Shiro újra és újra kikosarazza. Satoru legjobb barátja Shinichi tartja benne a lelket, ám egy nap szemtanúja lesz, ahogy Shiro és Shinichi egymásra pillant, nem sokkal később pedig azon kapja őket, ahogy egymással beszélgetnek. Mondanom sem kell, Satoru-t ez rendesen lesújtja, és természetesen kombinálni kezd, hogy vajon mi is lehet a két fiú közt. Azonban hamarosan Shinichi furcsán viselkedik vele, folyamatosan félreérthető bókokkal árasztja el Satoru-t, aki persze nem ért semmit. Vajon Shinichi csak bohóckodik, vagy lehetséges, hogy szerelmes Satoru-ba? De hát Satoru Shiro-t szereti. Na és Shiro? Nem mondom, érdekesnek ígérkezik a dolog, van itt bonyodalom rendesen. Mivel még csak a 2. fejezet volt belőle, így természetesen még nem tudni semmit, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy alakul a sorsuk. Vajon boldog lesz a folytatás, vagy valami nagyon szomorkásra számíthatok? Majd kiderül... Eddig mindenesetre nagyon tetszik, micsoda érzelemkavalkád! :D

KND Team lapjáról egy Naruto doujinshit szüreteltem, Icha Icha Academy címen. Nagyon bejött a rajzolás, és a story is. XD Kellően perverz XD Kakashi és Iruka párosítást láthattunk itten. Iruka-sensei épp felvilágosító órát tartott a gyerekeknek, mindehhez pedig szépen fel volt öltözve: ing, nyakkendő. Kakashi az óra végén éppen bekukkant hozzá, és mondanom sem kell, nagyon tetszik neki a látvány XD (Megjegyzem, nekem is... :P Iruka-sensei valami elképesztően jól nézett ki így!) No és persze a továbbiak, az órán bemutatásra használt eszközök... Kakashi természetesen beindul, és úgy gondolja, miért ne használhatnák azt a sok kelléket. :P Imádtam ezt a doujinshit. XD Ajánlom minden BL fanatikus Naruto fannak. XD Akik szeretik Kakashi-t vagy Iruka-t, azoknak főleg! :D

Végezetül Paradise's Road-ról is egy doujinshit szedtem le, mégpedig egy Death Note dj-t, Ime, Akuta címen, Light x L párosítással. Azt kell mondanom, bátran elolvashatják azok is, akik nem repesnek a Boys Love műfajért, mivel abszolúte semmi nem történt ebben a doujinshi mangában. Semmi.. nyista.. nuku.. Light lázasan fekszik az ágyban, és L ápolgatja. Ennyi a lényeg. Még egy kis csók se csattan el... >_<
Mindegy, ezen meg sem lepődöm, végülis az eredeti műben sem volt semmi a két szereplő között. :P

Na akkor, ennyit mára, mert megint kilómétereket írtam... XD

Ja mata ashita!

Tárd ki a szíved! - 1. fejezet

2009-10-22T00:45:00.012+02:00

Igen! Elkészült! Egy kemény fejezet! XD

Először is, szeretném megjegyezni, hogy ez egy BL story lesz, tehát akit ez nem igazán vonz, az hagyja ki. Nem kötelező elolvasni. Amúgyis béna lett, most próbálkozom csak az írással XD Gondoltam, talán előbb elkészülnek így a történeteim, mintha mangát rajzolnék... XD
Miért BL? Mert utálom a nőket. XD Féltékeny leszek rájuk. XD És mert a pasi-csaj felállás olyan snassz, és unalmas. Az ő esetükben túl könnyen megy a dolog, hogy meglátni és megszeretni, összejönnek, hepi van... Unalmas... És mert nő vagyok, ezért is logikus, hogy a férfi karakterek jobban vonzanak. Egyedül, vagy többen, együtt vagy... egymáson. XD

Még annyit, hogy a történetben nem írok semmi konkrét helyszínt, tehát fogalmam sincs, milyen országban, milyen városban játszódik. Szerintem úgyis tök lényegtelen, a fiúkról írok, nem pedig útikönyvet. XD Továbbá a nevekről: A főszereplők japán nevet kaptak, de ez sem jelenti azt, hogy japánok lennének, vagy hogy Japánban járnánk. Egyszerűen csak imádom a japán neveket. Leendő gyerekeimnek is japán nevet adnék, már ha egyáltalán lesznek (ahhoz kéne egy hím is XD), no meg ha nem Mo-on élnénk, ahol hülyén hangzana a magyaros családnévvel, arról nem is beszélve, hogy fonetikusan átírnák... -_-
Szóval nyugodtan mondhatjuk talán azt, hogy egy alternatív világban járunk. :D Akkor, ha valaki úgy gondolja, érdekli, és elolvassa, csak nyugodtan. Remélem, tetszik majd valakinek. ^^

Tárd ki a szíved!

- 1. fejezet -

Új város. Új arcok. Na persze, nem mintha nagyon izgatna bármelyik is. Pár napja költöztünk ide, mert az eddigi lakhelyünkön kezdett kellemetlenné válni a légkör a szüleim számára, amit nekem köszönhetnek. Mondjuk úgy, történt egy-két dolog, ami miatt iskolát kellett váltanom, ezzel pedig az áthurcolkodás is együtt járt. Mondom, nem izgat. Szüleimet annál inkább.

Apám egy befolyásos politikus, anyám pedig sikeres színésznő. Munkájukból kifolyólag nem sok idejük volt arra, hogy velem törődjenek. Mindent megtettem azért, hogy egy kis figyelmet kapjak tőlük, majd minél idősebb lettem, annál kevésbé kezdett már érdekelni. Már csak a saját dolgaimmal kezdtem foglalkozni, amik nem igazán tettek jót szüleim hírnevének.

Az emberek szemében apámék igazi mintapárt alkotnak. Mindenki azt gondolja, tökéletes a kapcsolatuk. Tch… Elárulok valamit. Ez csak a látszat. Na és rengeteg pénznek is köszönhető, hogy az újságok eddig nem írták meg, mi is a szitu. Anyám úgy cseréli a szeretőit, mint más a lepedőt. Apám persze tud róla, de annyira el van foglalva a politikával, hogy már nem igazán törődik vele. Azért, hogy egyikük hírnevén se essen csorba, továbbra is eljátsszák a tökéletes házaspárt. Mondjuk, amennyi időt együtt töltenek, nem esik nehezükre úgy tenni, mintha szeretnék egymást. Még az is lehet, hogy akit eddig apámnak hittem, nem is az. Anyámból simán kinézem, amennyit utazik ide-oda a forgatások miatt, nem csoda, hogy mindenhol újabb és újabb szeretőkbe botlik. Elvégre, anyám jóval fiatalabb apámnál, és nekem is be kell látnom, hogy nem egy bányarém fia vagyok.

Ráérősen ballagok az iskola felé. Csak alig 20 perce kezdődhetett el a tanítás. Nem számít, én nem sietek. Úgyis fogok még bent ülni eleget. A bökkenő csak az, hogy nekem ez lesz itt az első napom, és máris késéssel kezdek. Nem a legjobb módja a bemutatkozásnak, valahogy mégsem tud érdekelni. Ilyen vagyok és kész. Van ott rajtam kívül épp elég diák, akikkel foglalkozhatnak.

Belépek az épületbe. Teljesen hétköznapi középiskola, csak azért, mert olyan családból származom, amilyen, még nem fogok az elit sznobokkal vegyülni. Szerencsére ezt apám is belátta, a magatartásom miatt amúgy is jobban illek a pórnép közé. A portás rosszallóan csóválja a fejét, de szerencsére nem mond többet annál, mint amit elvárok tőle. Csak a kérdésemre válaszol, hogy merre találom az igazgatót. Elindulok az első emeletre, és hamar meg is találom. Bekopogok, majd az engedélyt megkapva benyitok. Lehet, hogy nem a jó magaviseletemről vagyok híres, de azért én sem barlangban születtem.

- Shun Kitagawa vagyok. – mutatkozom be, ahogy belépek az ajtón. Negyvenes, szemüveges fickó áll fel az íróasztal mögül, csodálkozástól tágra nyílt szemeit rám meresztgeti a keret fölül. Egy pillanatra úgy tűnik, mindjárt a padlón koppannak, annyira gúvaszt velük. Majd látom, észbe kap, kissé lecsúszott látássegítőjét feljebb tolja, majd ő is megszólal. – Ah, igen, az új diák. – Micsoda lángelme. - Az első napot máris késéssel kezdjük? – Szigorúan végigmér, de én állom a tekintetét, egyáltalán nem zavartatom magam. Legszívesebben beszólnék, hogy „Na és akkor mi van?”, de inkább nem teszem. Nem mintha félnék tőle, csak mert ő a suli dirije. Látom rajta, hogy inkább ő van zavarban, tisztában van vele, kinek a fia vagyok, és baromira nem tudja, hogyan kéne kezelnie. Gondolom az apám, akárcsak az előző suli igazgatójának, neki is busás adományt ígért, ha odafigyel egy szem gyermekére.

– Sajnálom, hogy elkéstem. – Hangzik el számból az illedelmes bocsánatkérés. Az igazgató teljesen meghatódott, látom rajta. Barom. Simán bevette, hogy én most őszintén megbántam a dolgot. – Bízom benne, hogy többet nem fordul elő. – Mosolyogva elindul felém az asztal mögül, közben megigazítja az öltönyét. - Jöjjön velem, megmutatom az osztálytermét. – Hogy töri magát, röhögnöm kell, de csak egy gúnyos mosolyt eresztek meg a háta mögött, miközben ő ajtót nyit és elindul előttem, én pedig követem.

Megérkeztünk, rögtön a folyosó végén lévő terem az. Hát ezt egyedül is megtaláltam volna, ha megmondja, hová kell mennem. Bent javában zajlik a tanítás, látom az üveges ajtón keresztül. Az igazgató ugyanazt játssza el, mint én az imént. Kopog, majd belépünk az osztályterembe. Máris megcsapja a fülemet az izgatott pusmogás zaja, ahogy átléptük a küszöböt, máris minden tekintet ránk irányul, figyelemmel kísérik, ahogy az igazgató egyenesen a tanárhoz lép, végül rajtam állapodnak meg. Számítottam erre, a dirit gondolom látják eleget nap, mint nap, így én sokkal érdekesebbnek bizonyulok most. Az ajtónál állok meg, zsebre dugott kezekkel és a már-már védjegyemmé váló nemtörődöm arccal pásztázom leendő osztályomat. Látom, a csajok mind engem stírölnek, egyiknek vörösebb az arca, mint a másiknak. Le sem tagadhatják, hogy bejövök nekik, ami nem lep meg, mindig is sikeres voltam a nőknél. Az osztály hímegyedei ezzel szemben ellenségesen vizslatnak, pont úgy, mint az oroszlánok, ha új rivális érkezik a falkába. Nem igazán zavar a dolog, sőt, élvezem ezt a tanácstalanságot, hogy nem tudják, mire számíthatnak velem kapcsolatban.

Nem telik el sok idő, az igazgató magunkra hagy, új osztályfőnököm pedig azonnal az osztályhoz és felém fordul. – Osztály, bemutatom nektek az új osztálytársatokat, Shun Kitagawa-t. Nemrég költözött a városba. Shun, mondanál magadról pár szót? – Mosolyog rám, de én nem viszonzom, és flegmán elutasítom a kérést. – Nem igazán. – vonom meg a vállaimat. Újabb izgatott morajlás, még izgatottabb, mint mikor bejöttünk. Újdonsült tanárom arcára szinte ráfagyott a mosoly, hirtelen nem is tudta, mit reagáljon. – Nos, rendben van, akkor foglalj helyet. – Ránézek, látom, teljesen zavarba jött, és lázasan nekem való hely után kutat. – Ott hátul találsz is egy üres padot. – Ismételten csak mosolyog, ami továbbra sem hat meg. Utálom a műmosolyt. Elindulok a helyemre. A legutolsó pad az ablak mellett. Tökéletes. Nem szívesen ültem volna a középpontba, itt viszont elmerülhetek a saját kis világomba. A teremben lévők némán követik mozdulataimat, amíg hátrasétálok, majd a padhoz érve ledobom a táskám, és kényelmesen helyet foglalok. Meredten bámulnak, magam is dobok feléjük egy lenéző pillantást, majd az asztalra könyökölve az ablakon túli világ felé fordítom a fejem.

Hamar véget ért az óra, ami nem csoda, tekintve, hogy nagy részéről sikerült lemaradnom, amit persze nem bánok. Amint eltűnik a tanár, máris nagy hangzavar kerekedik a teremben. És amit a legkevésbé akartam, bekövetkezett. Újdonsült osztálytársaim közül páran jól láthatóan a fejükbe vették, hogy barátkozást kezdeményeznek, és a pár fős, lányokból álló delegáció az én padom mellett állt meg, majd az útközben lebonyolított vita vesztese (gondolom, a vita tárgya az volt, ki szólítson meg) megkezdte a beszédét.

- Őhm… Szia. – Wow! Milyen frappáns kezdet. Vajon egész órán ezt gyakorolta? Ránézek, ettől teljesen zavarba jön, le se tagadhatná, az egész feje tök vörös. Egész helyes lánynak tűnik, hosszú barna haját kiengedve viseli, és idegesen húzogatja a blúzát. A többiek a háta mögött kuncognak, de az ő arcuk sem kevésbé lángol. – Mit akartok? – Teszem fel a kérdést, bár nagyon is tisztában vagyok a válasszal. Ismét kuncogni kezdenek, majd a lány folytatja: - Izé… Szóval te Shun vagy, igaz? Most költöztél? – Ecséém! Ez a csaj egy lángelme. Nem is titkolom előtte, mit gondolok róla, és teszek egy kísérletet, hogy lekoptassam őket. – Mondd csak szépségem, erre egyedül jöttél rá? – A gúnyos válasz megtette a magáét. A lányok abbahagyták a kuncogást, a delegációvezető is meghökkenve nézett rám. Én pedig visszafordultam az ablak felé, jelezvén, itt vége is van a még el sem kezdett haverságunknak. Úgy tűnt, kicsit lassú a felfogásuk, mert még mindig ott szobroztak mellettem, ezért megpróbáltam érthetőbben a tudtukra adni, hogy részemről vége a beszélgetésnek. – Nincs kedvem a bájcsevejhez. Tipli van. – Mondtam csak úgy az ablak irányába, figyelemre se méltatva őket. Megtette a hatását, mert végre lekoptak. Hallottam, ahogy felháborodva suttognak rólam, és éreztem, hogy megint mindenki engem bámul. Nem kell hozzá túl sok ész, hogy kitaláljam, rólam van szó. Akármerre nézek, megvető pillantásokat kapok. Majd ha nem lesz jobb dolgom, akkor érdekelni fog. Most a legkevésbé sem foglalkoztat. Jól megvagyok egyedül. Nincs szükségem barátokra. Csak hagyjanak békén, más nem is kell. Ott vannak egymásnak épp elegen, törődjenek csak a maguk dolgával. Én is azt teszem.

A nap hátralévő részében szerencsére nem kellett ilyen magánakcióktól tartanom. Sikerült alaposan a tudtukra adnom, hogy nem kérek belőlük, és ez hamar az egész iskola tudomására jutott, hála az osztályom tagjainak, akik az elkövetkező szünetekben minden létező ismerősüknek elújságolták a hírt az új diákról. Így bárhová is mentem, mindenhol sugdolózó emberekkel találkoztam, és mind rám mutogattak. Voltak, akik csak sietve elálltak az utamból, mintha attól féltek volna, hogy keményen megtorlom, ha nem így tesznek. Élvezem a helyzetet. Olyannyira, hogy még egy gonoszkás mosolyt is megeresztek, ami még inkább elrettenti őket attól, hogy bármilyen formában közeledni próbáljanak hozzám. Nagyon helyes. Tanulják csak meg, hogy akkor járnak a legjobban, ha nem zavarnak. Nekik is jobb, mert nem zavarom el őket az anyjukba, és nekem is, mert nem kell eljátszanom a bájos, jól nevelt fiú szerepét.

A hét közepére már mindenki tudta, ki fia borja vagyok, és arról is javában folyt a pletyka, miért is kellett iskolát váltanom. A tanárok is mind tudtak a rosszhíremről, de eszükbe sem jutott, hogy emiatt rám szálljanak. Nem merték megkockáztatni, hogy a gazdag apuci emiatt megvonja a támogatást tőlük. Annyira szánalmasak. A másik oka, hogy békén hagytak, hogy kivételesen nem csináltam semmi balhét. Csendben, szinte észrevétlenül ültem a helyemen, a számonkéréseknél pedig bizonyítottam, hogy nem vagyok hülyegyerek. Ezt pedig minden alkalommal egy jelessel jutalmazták.

A második hetem azonban már nem volt ilyen nyugis. Néhány baromarc ugyanis jó heccnek gondolta, ha belém köt. Mivel az osztályteremben már kezdett idegesíteni az állandó pusmogás, úgy gondoltam, keresek valami nyugis helyet az épületben, ahol eltölthetem a nagyszünetet. Útközben viszont belebotlottam ezekbe az idiótákba. Hűű, de bátrak, mondhatom. Öt izomagy egy náluk alacsonyabb és vékonyabb srác ellen. Fogadok, azt hiszik, hogy most menten összeszarom magam tőlük. Bakot lőttek.

- Az utamban vagytok. – Közlöm velük. – Nem érek rá dumálni.

- Nézzenek oda, de nagy a szája valakinek! – A jobb oldali srác fenyegetően az arcomba mászik. Baromira irritál, de nem ijeszt meg. Valószínűleg ő is észrevette, és nyílván bosszantja is, de nem szól többet. Helyette a középső tag folytatja, gondolom, ő a bandavezér. – Új srác létedre elég bátor vagy. Tudd, hol a helyed, kiscsíra! – Jajj! Most megijedtem. A csúnya nagyfiúk megfenyegettek! Pft... Nevetnem kell. Halálos nyugodtsággal adom a tudtukra, mit gondolok most. – Azt hiszitek, érdekel, mit mondtok?

- Ne legyél olyan nagyra magaddal, újfiú! Szeretnéd, hogy megtanítsunk a jó modorra?

- Mégis mit akartok tenni? Megvertek? – Pimaszkodok tovább. Annyira imádom felbosszantani az ilyen keményfiúkat. Úgy tűnik, nekik ez nem tetszik annyira, és pár másodpercen belül felrobbannak a dühtől. Következtetéseim helyesnek bizonyultak, mivel a főbarom keze máris lendült felém. Már azon voltam, hogy kikerüljem, de erre már nem kellett sort kerítenem. A srác kezét ugyanis valaki hátulról elkapta.

- Srácok, ugye tudjátok, hogy a suliban nincs verekedés?

- Mi a… Ryu? – Nocsak. Ezek szerint ismerik egymást? – Ugyan, nem verekedtünk. Mi csak felajánlottuk az új srácnak, hogy körbevezetjük az épületben. – Tényleg azt hiszi, hogy ezt bárki beveszi? Mindenesetre az új fickó nem volt ennyire hülye.

- Pedig nekem úgy tűnt, mintha arra készültél volna, hogy behúzz neki egyet. Ez nem a legjobb módja a bemutatkozásnak, nem igaz? – Mosolyogta. – Nemsokára becsengetnek, azt javaslom, menjetek vissza a termetekbe.

- Jól van, megyünk már! Veled még számolunk, kis taknyos. – Bökte oda nekem a főgörény alig hallhatóan. Ki a fene lehet ez a srác? Egyáltalán nem tűnik ijesztőnek, ezek mégis rögtön szót fogadtak, mint egy jól idomított kutya. Pedig a srác egyáltalán nem tűnt parancsolónak. Mindenesetre megtette a hatását. Ezeknek az izomagyaknak is csak a szájuk volt nagy, most pedig behúzott farokkal kullognak vissza a helyükre.

- Jól vagy? Szerencse, hogy épp erre jártam. – Rám mosolyog. Igazán kellemes a hangja. Végignézek a srácon. Egy fejjel magasabb nálam, meg is lepődöm rajta egy kissé, az ötös fogat, akik az imént berezeltek tőle, még nála is magasabb tagokból állt. Hosszú sötétbarna haja van, tincsei a szemébe lógnak, szinte teljesen eltakarva aranybarna szemeit. Zsebre vágott kezekkel, kissé oldalra billentett fejjel bámul rám. Lemerném fogadni, hogy ő a suli szépfiúja. Bár ahogy a háttérben elnézem a leskelődő csajokat, akik majd elolvadnak attól, hogy ezt a fickót bámulják, nem kell túl sok IQ ennek kitalálásához. De lehet bármilyen kedves és jó szándékú, rohadtul nem tolerálom, ha valaki beleavatkozik a dolgaimba. Ezt közlöm is vele, nem épp a legkedvesebb hangnememben. – Egyedül is meg tudtam volna oldani, mi a faszért kellett beleavatkoznod?! – Tajtékzom a dühtől. Minek néz ez engem, valami védtelen kiscsajnak?

- Nekem úgy tűnt, bajban vagy. Bocsi, akkor ezek szerint tévedtem. – Ez most gúnyolódik velem? Legszívesebben letörölném a képéről azt az idióta vigyort. Nagy nehezen mégis visszafogom magam, és inkább úgy döntök, lelépek. Ha még tovább kell bámulnom a képét, tutira nem bírom megállni, hogy ne verjek be neki egyet. Szó nélkül hátat fordítok, és elindulok vissza a termem felé. Tökéletes időzítés, a csengő épp ebben a pillanatban szólal meg. Lassan baktatok, de valami furcsa késztetést érzek arra, hogy visszapillantsak. Csak a hátát látom, ő is visszatér a saját osztályába. – Hmpf! Ryu… - Dünnyögöm magam elé, és zsebre vágott kezekkel megindulok az órámra.

Ismét átcsusszanva a másnapba...

2009-10-21T00:19:00.035+02:00

Üdv mindenkinek! (Olvassa egyáltalán valaki a blogot? :D)

A mai napot egész jókedvvel vészeltem át. Már amennyire egy szokásos otthonülős, semmit sem csinálós nap engedi. Pedig ma ismételten végighallgattam azokat a számokat, melyeket a megemlékezés alkalmából gyűjtöttem össze, de ma legalább nem sírtam a dalok közben.

Rossz (ugyan kinek? :D) szokásom szerint megint éjszakáztam, valamikor fél 3 körül kapcsoltam ki a laptopot, bár elaludni nem tudtam. Már a buszok is járni kezdtek, mire sikerült elaludni. Aztán öcsi szöszmötölésére megébredtem (fél 7 körül), mint már mondtam, sosem tud csendesen készülődni a suliba. Mire visszaaludtam volna, akkor meg kopácsolni és fúrni kezdtek valahol a tetőtérben, gondolom. Megjegyzem, tetőtéri lakásban lakunk, fogalmam sincs, mi lehet ott a fejünk felett (azon kívül, hogy tető XD), amin ügyködni kellett. Történt ez reggel 8 óra után. Valahogy sikerült még elszundítanom, mert mikor újra megébredtem, már 1 óra múlt. XD

A gyászdalok mellett ma egyéb számokat is hallgattam, köztük néhány régebbit is, mint például a 4 Non Blondes - What's Up, Chris Rea - Road to Hel l, még barátnőm küldte, és nagyon tetszik ez is (csak elején a néni nagyon ijesztő XD), Bonnie Tyler - If You Were A Woman And I Was A Man, egy számot, melyet iszonyat régen láttunk tévében, Wamdue Project - King Of My Castle címen, GITS-es videóklippel, de előkerestem a Paradise Lost - Erased című számát, hallgattam Tiamat-tól a Brighter Than The Sun-t, Lordi - Hardrock Hallelujah-t hallgatva rábukkantam egy iszonyat jó Marilyn Manson számra is, a This Is Halloween-re (hogyhogy még nem találkoztam vele korábban?? o_O), és az 5. elem című filmből is előhalásztam azt a nagyon bejövős "operamjúzikot" is. ^^ Ez pedig a Diva Dance. Nekem különösen a vége felé tetszik, kár hogy nem folytatják tovább. ^^

Hétfőn írni akartam kicsit az új animéről, ami az Animax-en ment a szokásos Bleach helyett, csak ugye, nem illett volna az aznapi bejegyzésem hangulatához. De a lényeg, hogy sikerült kicsit kikapcsolnia, és addig sem szomorkodtam, sőt, végigszakadtam az egészet, sz'al tuti, hogy ez az anime is nagy kedvenc lesz. :D Amúgy a Soul Eater-ről van szó. ^^ Az e havi MONDO magazinban is írtak róla, a borítón is rajta van (itten látható ^^)
Tehát a Soul Eater: hogy miről szól a teljes sorozat, arról most nem írnék, olvassátok el az AnimeAddicts-on az ismertetőt. Az újabb Bleach részek megjelenéséig most ez fog menni hétfőnként, két rész egymás után. Az első két részben 2-2 szereplőt mutattak be, de persze egyéb figurákat is láthattunk. A bemutatás sikeres volt, máris megtudhattuk, hogy elmebeteg bagázzsal lesz dolgunk. XD Én a 3. részt várom, az előzetes szerint abban fog szerepelni az egyik olyan szereplő, aki tutira a kedvencem lesz, ezt már a MONDO-t olvasva megállapítottam. XD

De a Halálisten is baromi nagy arc (ha már arc, ne a megszokottra gondoljatok XD), a "Halálisten Tockos"-t különösen bírtam. XD Mikor lecsapta azt, akinek éppen szánta. Első részben ezt Maka, az egyik főszereplő apja kapja, a másodikban Black Star, aki tökre olyan nagyszájú, mint Naruto. XD
1. részben a főbb főszereplőkkel, Maka-val és az ő társával/fegyverével, Soul-al ismerkedhettünk meg. Tökre bírtam, mikor Soul (aki valahányszor kivillantotta a cápafogsorát, mindig a Gorillaz-t juttatta eszembe XD) azt hitte, hogy a 99 elfogyasztott lélek után végre 1 boszorkány lelket falt fel, melynek köszönhetően egy nagyon erős fegyverré változhatna, amilyen Maka apja is, a jelenlegi "Halál Kasza", és már jött is a szokásos nagy fényesség, jelezvén, hogy valami történni fog, Soul pedig mondogatja, hogy "Érzem, hogy az erőm... az erőőőm....!" *hatásszünet* "Nem nő." Fények, füstök, villámok mind eltűntek. És az a fej hozzá! XD Majdnem leestem az ágyról, mondom ilyen nincs! XD Mivel kiderült, hogy akit boszorkánynak hittek, csak egy nagyhatalmú macska... És ha a 100. lélek nem egy boszorkányé, akkor az összes addig megszerzett lélek elveszik... Óriási nagy pech egy menő csávó számára... XD

A 2. rész két másik párost mutatott be, ezek egyike volt Black Star, a nagyszájú. :D Igen elmeroggyant ő is XD És volt egy tag, aki tökre bejövős volt, és tök örültem, hogy nem jutott arra a sorsra, amire kellett volna. *_* Ő volt Mifune, aki egy boszorkány testőreként szolgált. Black Star és az ő fegyvere, Tsubaki feladata lett volna, hogy elfogják a boszorkányt, csak ugye, ehhez le kellett győzni Mifune-t is. A csata végén, mikor már azt hittem, Mifune-t nem fogom többször látni, megjelent a boszi, akiről kiderült, hogy még csak egy gyenge kisgyerek, és rimánkodott, hogy ne bántsák a férfit. És végül nem bántották egyikőjüket sem. Végülis, ki olyan elvetemült, hogy elvegye egy gyerek életét? Pedig ott volt az esély, hogy az ott lévő gonosz lelkek felfalásával -plusz a boszi lelke- Black Star társa, Tsubaki "Halál Kaszává" váljon. De nem bánták meg, hogy így döntöttek. ^^ És én is örültem ennek a döntésnek. :D
A grafikáról pedig annyit, hogy még nem láttam ilyet, de nekem rohadtúl bejött. :D És néhol tényleg a Gorillaz jutott eszembe, rejtély hogy miért. XD Lehet hogy tökre egyedül vagyok ezzel... Nem lepődnék meg rajta... XD

A mai nap folyamán sikerült újabb frisseket szüretelnem. Itachi a K. C.-re hozott frisst, ami kíváncsivá tett, így leszedtem, de a felirattal valami nálam nem stimmelt, vagy csak úgy tűnt, úgyhogy én Varázsskatulyáról újra leszedtem, mégpedig egy olyan verziót, amire rá van égetve a magyar felirat. ^^ Meg is néztem, Kigeki (Comedy) a címe, és csak egy 10 perces OVA-ról van szó. Ismertető: http://animeaddicts.hu/encyclopedia.php?anime.426 Nekem tetszett, szerintem egyszer érdemes megnézni, mert ilyet is látni kell. Szerintem aranyos volt, már ha szabad ezt a kifejezést erre az animére mondani... Aranyos és szép, nekem ez a véleményem. Az anime alatt végig csak egy dal szólt (10 perces valamiben mi szóljon még? :D), ez a dal az Ave Maria volt. ^^ Szerintem nagyon passzolt hozzá. :)

Még annyit a Kigeki-hez, hogy mikor Megaupload-ról leszedtem, nagyon vicces ellenőrző kódot kért tőlem. XD Azt hittem, behalok! XD Barátnőmnek is mutattam, ő is rögtön arra gondolt, mint én. A kód pedig: XAR6 (Lin-nek és nekem is ugyanaz ugrott be: szarhat! XD Milyen kedves, hogy megengedi XD) Le is fotóztam, íme a bizonyíték:

Yaoi Orden-ről pedig újabb 4 mangához jutottam. Az első egy újabb Bleach doujinshi, Twilight címen, Hollow Ichigo és Ichigo párosítással. Ichigo szokás szerint depizik, amit ugye a másik énje baromira nem tud elviselni, és a maga módján segíteni próbál neki... :P
A másik egy újabb fejezet a mi kis szűz fiúkánkról, aki azt a feladatot kapta, hogy a külvilágból érkezett Hachiouji-senpait meginterjúvolja a szexuális életéről. Ez pedig Kaou Saeko Chikan Diary mangájának a 2. fejezete. Ugyebár ott fejeződött be az 1. fejezet, hogy Yuuto újabb esélyt kap az interjúra, de az idősebb srác úgy gondolja, miért ne mutatná be Yuuto-n a dolgokat, ahelyett, hogy csak beszélne róla... :P És be is mutatta, és megtörtént a szerelmi vallomás is, csak burkolt formában... :D
A következő darab szintén egy folytatás, Sakurako Yamada: Omoisugoshi mo Koi no Uchi 3. fejezete. Erről nem írnék, csak annyit, hogy a főszereplők közt akad egy kis félreértés, de sikerül tisztázniuk. ^^ A lényeg, hogy a párocska egyik tagja ezelőtt teljesen hetero volt... :P
És végezetül, egy újabb sorozatot kezdtek fordítani, Miyamoto Kano Vanilla című mangáját. Takeshi szívét nemrég törték össze, és most totál magába van fordulva. Unalmában pornóoldalakat nézeget, és rábukkan egy új pornószínészre, aki azonnal megbabonázza. Meg is rendeli a videóját, ám nem elégszik meg ennyivel, találkozni szeretne vele. Egyik barátját kéri meg, segítsen kideríteni róla pár infót, és hamar ki is derül, hogy a fiatal srác neve Ueda Yuuto, 20 éves, és nagyon úgy néz ki, hogy a filmezés mellett árulja is a testét, így Takeshi még a srác "munkahelyi" számát is megkapja. Nagy nehezen ráveszi magát, hogy felhívja a srácot, épp ezért keményen spóról, hogy kifizethesse majd a srác szolgáltatásait. A dolog végeztével pedig, mikor Yuu lelépne, Takeshi elkéri a telefonszámát, mondván, szeretne vele újra találkozni, ha lehet. (Persze azt még nem árulja el, miért... ^^) A fiú pedig megadja neki, és távozik. Igen, megint sikerült jó helyen befejezni a storyt... várhatom a következő fejezetet. Kíváncsi vagyok, mi lesz köztük, és hogy alakul majd. :)

Hmm.. mi volt még... Jah, az RTL Klubon volt egy műsor, a XXI. század, és abba rólunk, animésekről volt szó. Hát... nem írok róla sokat, mert nem érdemes... Ahogy sejtettem, a műsorvezetőnek lövése se volt a dolgokról... Nem lettünk gazdagabbak semmi újjal, a szokásos baromságok hangzottak el... Csak megint sikerült felhúznom magam rajta, főleg, hogy öcsém is beszólt, hogy szánalmasak, mármint mi, anime/Japán rajongók... Hát uhh... úgy döntöttem, kivételesen nem kezdek vitába vele, inkább feltettem a fülest és elindítottam valami kis zenét. Öcskös úgyis feküdni készült, neki holnap suli. (Azaz ma, hogy pontosak legyünk XD)
Ide is simán kapcsolódik a korábbi megjegyzésem, melyet még a MONDO (és az ORTT) kapcsán írtam.

Más nem volt ma, úgyhogy szerintem zárom is soraimat. Végezetül még néhány zeneajánló, amiket az éjszaka folyamán hallgattam, amíg írtam ide a blogba meg az egyéb dolgaim mellett. ^^

Nevergreen - A szerelem magányos templomában
(Lin-chan linkelte ma, tök rég hallgattam XD)
Nevergreen - Here Comes The Rain Again (a kedvencem a bandától)
Nevergreen - Én az árnyék
Árnyak - Hiába
Árnyak - Remény
The Killers - Human
The Killers - Tranquilize
Lordi - Would You Love A Monsterman

Hát akkor, Ja mata ashita omaetachi! (Viszlát később! ^^)

Gyász...

2009-10-19T19:59:00.020+02:00

Kicsit erős cím, de a mai napra ez illik. Mikor felkeltem, még nem volt semmi bajom, csak a szokásos hangulatommal kezdődött a nap, de aztán délután fele eszembe jutott, milyen nap is van pontosan, és ez kicsit kedvemet szegte.

Ma van ugyanis egy éve annak, hogy egy nekem kedves valakit eltemettünk. Bár egyes emberek ezt a valakit inkább valaminek titulálnák, lévén, nem emberről van szó. És innentől kezdve lehet engem nyugodtan hülyének nézni, nem érdekel. Mert akiről most szó esik, egy teknős. Igen, egy állat. De nekem több volt annál...

Az én szememben ugyanis az állatok teljesen egyenrangúak az emberekkel, soha sem tudtam rájuk másképp tekinteni. Ők is ugyanúgy éreznek, gondolkodnak, beszélnek. Csak mi nem érthetjük őket. De így van. Élőlények, akárcsak mi. Szerintem botorság azt gondolni, hogy nincs eszük. Dehogynem. Sőt, merem állítani, bölcsebbek nálunk, embereknél. Csak ők nem élnek vissza a tudásukkal.

A teknősöm pedig különösen sokat jelentett számomra. Azért is, mert ő volt az egyetlen háziállatom, leszámítva Jonnie-t (Dzsoni), a tacskó keveréket, akit még ovis koromban tartottunk. Még nagyon pici voltam, mikor ő volt nekünk, bár rövid ideig élt. Nem sok emlékem maradt róla, épp ezért, persze valahányszor eszembe jut, szeretettel gondolok rá is. Legkedvesebb plüsskutyám (nem is igazán plüss, mert valami teljesen más anyagból van), amit pici korom óta féltve őrzök, az ő nevét őrzi. Bár meg kell hagyni, nagyon megviselt darabról van szó, mégsem engedem kidobni. Pedig már barátaimtól is megkaptam, hogy nagyon csúnyán néz ki. Mindezek ellenére ennek a kutyusnak a halála sem viselt meg annyira, mint Dönci, a teknősöm elvesztése.

Jonnie volt sokáig az egyetlen háziállat, aki velünk élt, utána bármennyire is szerettem volna, anyáék hallani sem akartak arról, hogy állatot tartsak. Jelenleg is ez a helyzet, pedig a mai napig is nagyon vágyom egy kutyusra. Mindig is kutyát akartam.
Aztán egy ismerősünk felajánlotta, hogy nekünk adná a teknősét, mivel ő nem igazán tud vele foglalkozni, és amúgy is költözés előtt álltak. Rólam pedig jól tudta, mennyire állat bolond vagyok, ezért is gondolt rám, mondván, nálam jó helyen lenne. Anyáék pedig beleegyeztek, elvégre, még akváriumot sem kellett vennünk, mert azzal együtt érkezett hozzánk, az etetése sem olyan vészes, mint egy kutyánál, hogy a többiről már ne is beszéljünk. Így valamikor 2004. januárjában Dönci, a pirosfülü ékszerteknős hozzánk költözött. Istenem, de boldog voltam akkor, hogy lett egy kisállatom, az sem érdekelt, hogy nem kutya. Ha kígyó lett volna, akkor is ugyanígy örültem volna, habár az etetése bajos lett volna, mivel az egeret/patkányt előbb tartottam volna meg, minthogy én magam áldozzam fel...

Igaz, hogy nem egy simogatnivaló szőrmók volt, mégis folyton csak vele foglalkoztam, képes voltam hosszú időkre lefeküdni a földre, őt nézve és simogatva, folyton az ölemben volt, sőt, nem egyszer aludtam is vele. ^^ És igen, talán undorítóan hangzik, de puszit is kapott tőlem, nem is egyet. (Nem, nem változott herceggé... talán azért, mert ő teknős volt, ráadásul nőnemű... szerintem legalábbis, meg a szakkönyv szerint... XD) Családtagként tekintettem rá, folyton babámnak becéztem. Szerettem, imádtam. Emlékszem, mikor 8. osztály végén táborba készültem, először magára hagyva hosszabb időre. Anyu mindig azon nevetett, hogy valahányszor telefonon beszélgettünk, sosem róluk érdeklődtem, mindig azt kérdeztem, mi van az én kis kincsemmel. :) Még szinte el sem indultunk, máris annyira hiányzott, hogy a vonaton, mikor egy süketnéma férfi egy csomó kulcstartót hozott nekünk, eladás reményében, azonnal kiszúrtam magamnak egy teknősös figurát, és gondolkodás nélkül megvettem. Megjegyzem, máskor baromira nehezemre esik a sok tündéri figura közül választani, mivel a mai napig is megveszek a plüssállatokért. De akkor nem így történt.

Dönci nem éppen egy hétköznapi teknős volt. Már ha a sebességét vesszük, állítom, hogy gyorsabb volt az átlagnál. Imádott öcsém kiszórt legóin átgázolni. Imádott mászni, függőleges irányba. Nem egyszer kaptam rajta, hogy felmászott az ágyamra. De komolyan! Az iskolatáskámon keresztül feltornázta magát. XD Ráadásul nem volt az a félős fajta se, mászkálhattunk előtte, nyúlhattunk felé nyugodtan, nem húzta be ijedősen a fejét. Ha nagy ritkán mégis így történt, rögtön kinyújtotta a nyakát újra. Mikor a fülével vittem a dokihoz, mert begyulladt neki (igen, a teknősöknek is van fülük ^^), a doki is megjegyezte, hogy ilyen bátor teknőst még nem látott. :) Komolyan mondom, imádta, ha a nyakát simogattam. Teljesen kinyújtotta ilyenkor, én pedig az álla alatt simogattam. ^^ És annyira édes volt, mikor ott aludt velem, a párnámon! Reggel olyan jó volt arra ébredni, hogy engem néz, mintha csak köszöntött volna, hogy jó reggelt. :) És csak ezután kezdett el mászni. ^^ Na és hogy élvezte azt is, mikor levittem a ház elé párszor, hogy a fűben mászkálhasson!

Döncikém kb. 5 évig élt nálunk. Hogy mennyi idős volt, az rejtély. Az előző gazdája is úgy kapta valakitől, már kifejlett korában. Ő sem tudta, mennyi idős volt. A szakkönyv szerint 25 évig is elélnek. Sajnos már nincs velem. A legrosszabb az egészben, hogy magamat okolom a haláláért.

Szegénykém, az utolsó hónapokban sokat betegeskedett már, és sajnálatos módon én is kissé elhanyagoltam. Nem kívánom senkinek azt az élményt, amit én éltem át, mikor reggel felébredve csak a mozdulatlan kis testét láttam. Kegyetlenül zokogtam miatta. Mikor eltemettük a nagyszüleim kertjében, utána alig tudtam elmozdulni a nyughelyétől, csak úgy patakzottak a könnyeim. Az iskolában hetekig úgy néztem ki, mint valami zombi, ezt barátnőim is mondták. Akik közelebbről ismertek, azoknak hamar feltűnt, hogy az az idióta csajszi, akit le se lehet lőni, annyit beszél, és folyton bolondozik, eltűnt egy pár napra, helyette csak egy mereven maga elé bámuló, szótlan valakit láttak, és ha valaki megkérdezte, mi történt, mindig rám tört a sírhatnék, mikor válaszoltam. Hónapokig hallani véltem azt az ismert hangot, ahogy a parkettán mászkál, és ahogy kopog rajta a karmaival és a páncéljával. Lehet, hogy csak bemeséltem magamnak. Hogy csak szerettem volna hallani. Mégis, sokáig olyan volt, mintha még itt lett volna, valahol a szobában. Most, e percekben is sírok, ahogy ezeket a sorokat írom, és mindig, valahányszor eszembe jut. Gyilkosnak érzem magam. Persze mindenki vigasztalni próbált, hogy ne mondjak ilyen hülyeségeket, anyu is folyton azt mondja, ki tudja, milyen öreg volt már, beteg is volt... Barátnőm is nagyon aranyos volt, ő is mindig azt mondta, ha valóban rossz gazdája lettem volna, nem élt volna nálam ennyi ideig. Ráadásul nagyon jól tudja, mennyire szeretem az állatokat, és mindig mondja, hogy nálam jobb helye sehol nem lehetett volna. Ma újra ezekkel a szavakkal vigasztalt, mikor elfogott a gyászhangulat.

Bármi is történt, tudom, hogy ő már egy szebb és jobb helyen van. És remélem, megbocsát nekem, amiért akkor elhanyagoltam...

Sokan mondják, miért nem veszünk egy újabb teknőst. Egy: anyáék továbbra sem engedik, hogy állatot tartsak, azok után, ahogy megviselt az ő elvesztése, még inkább ellenzik. Kettő: Dönci egy egyéniség volt, soha, sehol nem találnék még egy olyan teknőst, mint ő. Hiába kapnék új teknőst, ő nem Dönci lenne. Dönci csak egy volt, egyedi és megismételhetetlen...

Az ő emlékére összegyűjtöttem pár dalt, ezeket hallgattam egész nap. És amint találok munkát, és összegyűlik egy kis pénzem, csináltatok egy tetoválást is, amit már szülinapomra akartam, csak a család anyagi helyzete nem engedte. (Csórók azért nem vagyunk, félre ne értsetek...) Egy nap mindenképp meg fogom csináltatni, megfogadtam magamnak. Ezzel is bizonyítva, mennyire sokat jelentett nekem, pedig pokolian félek tőle, nem bírom a fájdalmat...

Íme a dalok, az első kettőt barátnőm küldte. :) Köszönöm, Lin-chan, Dönci nevében is! ^^ És még egyszer köszi, hogy elsírhattam a bánatom neked, még ha untat is. (Csak ügyesen tagadod, de ettől szép a barátság, hogy még ezt is elfelejtjük egy időre, és tartjuk a vállunk, amin a másik kisírhatja magát. ^^)

Beatles - Let It Be
Room of Angel
Queen - The Show Must Go On
Metallica - Nothing Else Matters
Apocalyptica - The Unforgiven (Az eredeti szám a Metallica-nak köszönhető)
HIM - Resurrection
D'espairs Ray - Tsuki no Kioku -fallen-
The GazettE - Cassis
The GazettE - D.L.N. (Dark Long Night)
Ennio Morricone - Finale - Once Upon A Time In The West
Ennio Morricone - Le Professionnel (Profi)
Enigma - Return To Innocence
Enigma - Indian Chanting
Era - Hymne - Gladiator OST
Gladiator OST - End Theme
Lord - Vándor
Omega - Égi vándor
Omega - Hajnali óceán
Omega - Fekete pillangó
Máté Péter - Elmegyek

Sosem feledlek. A szívemben örökké fogsz élni!

Döncikémnek rajzoltam, nem a legtökéletesebb, de ez van, ha GIMP-el dolgozik és egérrel rajzol az ember... ^^"

Tracklist

2009-10-18T17:28:00.005+02:00

Gondoltam, összeszedem, mi is található a jobb oldali lejátszóban, ne kelljen végigléptetni az egészet, ha esetleg valakit érdekelne. :) A repertoárban vegyes a műfaj: rock, reggae, ska, dnb, visual kei, stb. ^^

Íme a számok, bár a lejátszó nem sorban játssza le őket. (Rejtély, hogy miért... XD)

Enigma - Indian Chanting
Bob Marley - Bad Boys
Eddy Grant - Gimme Hope Jo'anna
Ska-p - Mestizaje
Ska-p - Sectas
Miyavi - Jibun Kakumei
Miyavi - Kimi Ni Negai Wo
HIM - Right Here In My Arms
HIM - Join Me In Death
HIM - Heartache Every Moment
HIM - Gone With The Sin
HIM - And Love Said No
HIM - Resurrection
The GazettE - Silly God Disco
The GazettE - Burial Applicant
The GazettE - Chizuru
The GazettE - Cassis
Iron Maiden - The Wicker Man
Iron Maiden - Blood Brothers
Iron Maiden - Out Of The Silent Planet
Iron Maiden - Aces High
Iron Maiden - Fear Of The Dark
D'espairs Ray - Kogoeru Yoru Ni Saita Hana
Déspairs Ray - Abel To Cain
D'espairs Ray - Tsuki No Kioku -fallen-
D'espairs Ray - Hollow
Mighty 44 - Turn It Loud
Mighty 44 - Still Rocking
Mighty 44 - Push It
Mighty 44 - Superstar
Mighty 44 - Bad Boys
Chorale - Mighty 44
Devil May Cry 3 OST - Devils Never Cry
Devil May Cry 3 OST - Vergil Battle 1 Song
Devil May Cry 4 OST - Shall Never Surrender
Devil May Cry Anime Opening
Ayumi Hamasaki – Rule (Dragon Ball Evolution Theme)
Megadeth - A Tout Le Monde
Megadeth - Promises
Eluveitie - Brictom
Eluveitie - Omnos
Gackt - Last Song
Gackt - Blue Lagoon
Gackt – Redemption (Final Fantasy Dirge Of Cerberus)
John B. - American Girls 2004
John B. - Blue Eyeshadow
High Contrast - Days Go By
Gackt and Hyde - Orenji No Taiyou (Moon Child Theme)
Mortal Kombat - Techno Syndrome Mix By The Immortals
Muffler - Autumn
Muffler - Butterfly
Muffler - I'm No Good For You
Muffler - Only You Can Make Me Feel
Versailles - Shout & Bites
Versailles - Sympathia
Versailles - Forbidden Gate
Screw - Kairos
Screw - Wailing Wall
Screw - Gather Roses
The Cranberries - Zombie

Szombat

2009-10-17T22:01:00.004+02:00

Megpróbálom ma rövidre fogni magam, úgysem történt ma semmi extra. Csak annyi, mint eddig.
Most csak két frissről írnék, amelyeket ma olvastam, de azokról sem szándékozom túl sokat beszélni.

Ma is Yaoi Orden termelte az "anyagot", mostanában nagyon beindultak e téren. :D Ami persze nekünk, állandó látogatóknak nem is baj, sőt! XD Tehát az Orden termelt nekünk egy Antique Bakery doujinshit, melyet Yoshinaga Fumi rajzolt, a címe pedig Ono's Kitchen Dream. Nem nagy cucc, Chikage-Ono párosítás volt benne, egy ösztönző fantáziálgatás erejéig, minek hatására Ono sikeresen előrukkolt az újabb süteménykreációival. ^^
A másik friss a hard kategóriából érkezett Tori Maia mangakától, s vele a latexruhás mazochista férfiak. Igen, igen, a Hoshi no Yakata újabb fejezete. Ahogy az előző fejezetnél már ismertettem, Sumiya pokoli kínokat él át az Airenrou-ban, ám nem is a fizikai fájdalom az, ami gyötri, inkább lelki. Yuuki, akit Sumiya reménytelenül szeret, továbbra is semmibe veszi. Sumiya eredetileg a Hoshi no Yakata, egy másik klub No.1-ja, és mindeddig övé volt az "Úr" szerep, de bizonyos okok miatt önként elvállalta, hogy 1 hétre átmegy az Airenrou-ba, ahol Nanasaka-san (aki amúgy politikus) "Szolga" szerepbe kényszerítette. Akinek még nem esett le, vagy nem olvasta a korábbi ismertetőm, annak elárulom, hogy az Úr-Szolga a sado-mazoban résztvevő felek elnevezései, ugyanis ez a manga... nos.. ezzel a témával foglalkozik. Még annyit, hogy a "Szolga" nem minden esetben az, aki "kap", de most Sumiya-ra nézve ez a helyzet, na és ez az első ilyen alkalma.
Az 1 hét azonban véget ért, és Sakurai-san, a Hoshi no Yakata főnöke személyesen ment Sumiya-ért, és nem igazán díjazta, hogy túllépték a megszabott határokat. Na és ahogy sejtettem, Nanasaka-sant megfenyegette, hogy ha továbbra is úgy viselkedik, ahogy, akkor kiteregeti a szennyest. A következő jelenetek pedig csak még inkább megerősítettek abban a hitben, hogy valami kötődés van Sakurai-san és Sumiya között. ^^ Persze Sumiya-nak még kell egy kis idő, amíg végleg elfelejti Yuuki-t, de ahogy elnézem, Sakurai-san sem közömbös a számára. És ahogy a főnöke bánt vele, az a gyengédség...! ^^ Őszintén remélem, hogy ezek közt lesz valami... ami több, mint most volt... XD
Lezárult hát ez a fejezet is, kíváncsi vagyok, ki lesz most majd a középpontban. Várom az újabb fejezetet. :)

Én is vittem frisst a K. C.-re, ezúttal a híres rendező, Hayao Miyazaki egyik remekművét, melynek címe: A vándorló palota (Howl's Moving Castle). Lehet tölteni, aki akarja. ^^
Hát akkor ennyit mára, igyekeztem rövidre zárni a dolgot. Hmm.. talán ezúttal összejött. :D

Akkor hát, viszlát! ^^

Október 16-a: Ma másodszor! ^^

2009-10-16T22:52:00.025+02:00

De béna cím lett ez is... XD Minek egyáltalán cím...? :D No mindegy...

Ahogy ígértem, a mai nap újra jelentkezem, és nem is csúsztam át a holnapba XD Yaaaay! ^^

Nagy Feró megnyerte a Vacsoracsatát, yeeeeaah! XD Nem csalódtam benne, neki drukkoltam! :D (Változatlanul gyűlölöm ezeket a műsorokat, de Ferót és a Beatrice-t imáááádom! ^^) De miért is osztom én ezt meg veletek...? XD Nem mintha a világ most meg lenne váltva ezzel... XD

Mint említettem előző bejegyzésemben, mai nap is töltöttem le olvasnivalót. ^^ Ja, és egy néznivalót is! :D Szokás szerint Yaoi Orden-ről. ^^
Ezek pedig: Prince of Tennis doujinshi 7 Days címen. (Hmmm.... A. cím hallatán csak én éhezem meg, vagy más is? :D Egy naaaagy csomag csokis croissant lebeg a szemem előtt XD *Vivikének napok óta édességhiánya van... súlyos édességfüggő*) A doujinshi egy Inui és Tezuka párost mutatott be, semmi extra, de aranyos kis olvasnivaló volt. Nyugodtan elolvashatja az is, aki nem szereti a BL-t, mivel nincs benne semmi retinanyuvasztó, lélekkárosító kép, az a kevés, ami van (kb. három?), még az is ártalmatlan kategóriába sorolható, szinte fel sem tűnik.

A másik manga Sasaki Ayumi: Kago no Tori 13. fejezete. Annyira nem nagy cucc, bár aki ismer, az tudja (meg talán már mondtam is párszor XD), hogy én mindent elolvasok, ami BL. :P Nyehehehe.. Ez van srácok! XD (Ha minden igaz, Lin-chan megint röhögne, ha most hallana XD Szerinte tökre olyan hangon mondom, mint Tapsi Hapsi XD) Na, hát, a Kago no Tori manga, a történet összefoglalva: Jin egy gazdag apa leendő örököse, egy nap megismerkedik egy fiatal kínai fiúval, Lee-Ren-nel, akit először lánynak hisz. Később kiderül, hogy őt az apja megvásárolta az anyjától, még mikor Kínában járt. Jin sokáig nem is tudja ezt, azt hiszi, apja jószándékból örökbe fogadta a fiút, így húzva ki a nyomorból, épp ezért gondoskodó bátyjaként kezeli, segít neki megtanítani a japán nyelvet is, de egy nap rajtakapja az apját, mire is használja valójában a fiút. Jin ekkor kezd ráébredni, mit is érez Lee-Ren iránt, és az amúgy is rossz viszonya az apjával még rosszabbra fordul, és elköltözik az atyai házból, persze Lee-Ren-t is magával akarja vinni. A fiút azonban az apja eladja valaki másnak. A mai fejezetben Jin megpróbálja valahogy visszaszerezni a fiút, de ő úgy dönt, marad. Jin egyedül megy Tokióba, hogy ott sikeres üzletemberré váljon, és hogy majd tönkretehesse az apját, no és persze, hogy megszerezze Lee-Ren-t.

Utolsó friss a mai napra pedig a Miracle Train OVA második része volt.
A cuki metrós fiúk visszatértek, hogy egy újabb bajbajutott hölgynek segítsenek... (aki már megint nem én voltam... -_- ) Aki esetleg még nem tudná, miről szól pontosan ez az anime, akkor itt megtalálhatja az összefoglalóm, no és persze az 1. rész ismertetését. Most pedig a 2. részben történteket mesélném el:
Ezúttal TOCHO Saki lesz a középpontban (cuki szemüveges bishi ^^), mivel az ő megállójánál száll majd fel a problémás hölgyemény. A vendég azonban késik, a fiúk pedig unatkoznak, de amíg várnak, újabb metrós tényeket közölnek velünk, a nézőkkel. (Többek közt azt is, hogy a metrón nem szabadna főzőcskézni... XD) A legfiatalabb tag, SHIODOME Iku pedig írtó aranyosan hozza a formáját! :D Igazi kisgyerek. :D
Na de kanyarodjunk vissza a történethez. Végül megérkezik a vendég, és Tocho-san udvariasan üdvözli, majd miután ismertették a részleteket Mai-sannal, máris a problémájáról kezdik faggatni, hogy aztán segíthessenek rajta. Mai-san először elutasítja a segítséget, mondván, már megoldotta, de aztán mégis elmondja a fiúknak, mi bántja. Mint kiderül, a nő egy vállalatnál dolgozik, és nemrég a főnöke arra kérte, menjen az USA-ba dolgozni. Mai nem szeretne elmenni, mert akkor véget érne a mostani élete, de a felettese végig se akarta hallgatni. Ezért elhatározta, hogy otthagyja az állását. Tocho-san sétára invitálja a nőt, és miközben különböző helyeket mutat neki, próbálja kideríteni, mi is zavarja igazán Mai-sant, és igyekszik meggyőzni arról, hogy a főnöke nyilván a képességei miatt akarja külföldre küldeni, ami nem kis előrelépés. A nő végül elárulja, hogy a barátja elhagyta, miután megtudta, hogy Amerikába megy dolgozni, mondván, így nem működhetne a kapcsolatuk, Mai pedig magába fordult, és elkezdett azon tűnődni, miért is dolgozik. Szemüveges metrómegállónk viszont bölcs okosságokkal meggyőzi a fiatal nőt, hogy az utazás során lehetősége nyílik arra, hogy új életet kezdjen, hogy új emberekkel ismerkedhessen meg.

Az OVA végén (miután lementek a betűk :D) ezúttal is további infókat tudhattunk meg az Oedo-vonalról, SHINJUKU Rintaro és TOCHO Saki tolmácsolásában. ^^

Én pedig véglegesen megállapítottam, hogy az 1. részben főszerepet kapott ROPPONGI Fumi a befutó a fiúk közül, már ha választanom kéne. Amúgy ide nekem az összeset! *_*

És hogy ők se maradjanak ki :D

Ezzel pedig zárom soraimat, ami gondolom, nem is olyan nagy baj... XD

Hát akkor, jane mindenkinek, azaz: Viszlát! ^^

Az elmaradt két nap...

2009-10-16T14:36:00.028+02:00

... vagyis 14-e és 15-e. :) Szokás szerint éjszakáztam ezen két napon is, csak szó szó... nem volt kedvem már írni... XD

Nem is igazán történt semmi izgalmas, továbbra sem. Hogy ezen miért is nem lepődöm meg??! XD

Viszont voltak frissítések az általam naponta látogatott lapokon, úgyhogy megint volt mit olvasgatnom :P És én is vittem két frisst a K. C.-re, tehát aki akarja, máris töltheti a Pokoli Lány-t, azaz a Jigoku Shoujo (Hell Girl) című horror animét, mely elgondolkodtató mondanivalóval rendelkezik, valamint vittem egy háborús yaoit is, Maiden Rose (Hyakujitsu no Bara) név alatt megtalálhatja, akit érdekel. Én mindkettőt csak ajánlani tudom, utóbbit viszont csak annak, akit nem riaszt el a Boys' Love műfaj. :)

Akkor tehát, tehát akkor (ez most miért volt jó, nem t'om... XD):

Yaoi Orden-ről szüreteltem egy Bleach és egy Kuroshitsuji doujinshit, előbbi a Nai címet kapta, Shunsui és Ukitake párosával, utóbbi pedig a Strawberry Cake néven található, és természetesen a két főszereplő, Sebastian és a kis grófocska, Ciel van összepárosítva. :P
Hát, a Nai őszintén szólva - bár lehet, én vagyok a hülye, mondjuk ez sem újdonság számomra XD micsoda önbizalom... XD - nekem kicsit zavaros volt (de azért tetszett, igaz, nem volt benne "akció"). Mondjuk lehet jobban értettem volna a "most akkor mi van?"-t, ha már végig láttam volna az animét. Viszont akkor, ahogy elnéztem ezt a doujinshit, történni fog valami olyasmi a sorozatban, aminek nem igazán fogok örülni... Neeee! Nem mintha Shunsui nagy kedvencem lenne a bishik közül, mivel nem csípom a szőrös pasikat... XD De akkor is... Valaki, aki már látta a sorozatot, világosítson fel, mi lesz vele, vagy mi nem lesz vele? o_O Azonkívül, hogy Ukitake-val nem fog összejönni, mert nem BL anime... XD
No és a Strawberry Cake: édes volt, amilyennek egy epres sütinek lennie kell XD *imááádja az epret* Drága kis Ciel-sama szülinapját ünnepelte, épp ezért úgy gondolta, hogy ő bármit megtehet, hiába is kérte az ördögi(en sexy) komornyikja, Sebastian, hogy viselkedjen úriemberhez méltóan... és fürödjön le (mert összekente magát a sütivel..nyamm, sütiiii *_*). Ciel válaszul csak kutyaként bánt Sebi-vel, mondván, nyalja tisztára, és ne hagyjon ki semmilyen zugot se. Sebi pedig tisztára nyalta... jóóóóó alaposan. XD Ciel persze próbált ellenkezni, hogy nem egészen így értette, de láthatóan naaaagyon élvezte. XD Igen, ebből már nem hiányzott az "eksön". XD
Ohhohóó! És persze ott volt az enyhén elmebeteg, netről rendelgetős srácunk újabb fantáziálgatása XD Igen, igen, Takatsuki Noboru mangájáról van szó, az Oku-san's Daily Fantasies újabb, azaz 3. fejezetéről. "Hősünk", Oku-san továbbra is épp olyan lökött, mint amilyennek megismertük. Ám most felbukkan egy újabb figura (aki baromi jól néz ki *_*), a szomszéd, aki a reggeli munkába menet fura mosollyal az arcán méricskéli Oku-sant. Hamar kiderül, hogy annál a netes cégnél dolgozik, ahonnan idióta hősünk rendelget, így azt is pontosan tudja, mit rendelt legutóbb... XD Vajon mi lesz itt? :D Megint csak remélni tudom, hogy hamar meg lesz az újabb fejezet XD

Mangazin-ról is szedtem egy nagyon aranyos mangát, igaz, ez már nem yaoi, 100 % hetero manga :D Motomi Kyousuke Beast Master című művéről van szó. Még a nyáron, egy kedves ismerősöm, Shiru mesélt róla, pontosabban TeCsőn mutatott egy videót, amit a manga képeiből vágtak össze gyönyörű szép zenére. Akkor megjegyeztem, hogy ezt muszáj lesz elolvasnom, de hogy, hogy nem, megfeledkeztem róla, és az AnimeAddicts-on látott ismertető után jutott csak újra eszembe, így rögtön tettem egy próbát, és rákerestem Mangazinon. És ott volt, fordítás alatt, így azonnal le is szedtem. :) Én most nem írnék róla (röviden csak annyit, történet egy előítéletek nélküli barátságról, és ezzel össze is foglaltam ^^), helyette adok két linket, ahol megtalálható az ismertető, és pár képecske:

http://manga.hu/index.php?id=1064&content=ismerteto
http://animeaddicts.hu/encyclopedia.php?manga.86

Én azt mondom, érdemes elolvasni, nagyon aranyos, szép történet. És az eddigi fejezetek alapján nem a tipikus csöpögős shoujo love story. :)

Jajj, Shiru drága. Vajon mi lehet vele? Még neten ismerkedtünk össze, ő budapesti, de nyáron sikerült végre találkoznunk, először ő jött ide hozzánk majdnem két hétre Sopronba, utána én mentem hozzájuk. Ő is olyan, mint én, nagyon szereti Japánt, nagyon szívén viselte a visual kei bandák sorsát, és barátnőjével, Koevel azt tervezték, hogy kimennek a szigetországba, és miután szereztek pár tagot, ők is együttest alapítanak. Ezért is volt jó, hogy sikerült összehozni a találkozót, mert hirtelen elhatározásból (akkor kb. már fél éve) lefoglalták a jegyeket. Ha minden igaz, már odakint van Japánban, mivel szeptember 1-jére volt lefoglalva. Azóta sajnos Lin-chanommal semmit sem tudunk róla, de bízunk benne, hogy minden rendben van velük. Őszintén kívánom, hogy sikerüljön valóra váltaniuk az álmukat. Felnézek Shiru-ra (aki amúgy Orsi), mert ő nem csak álmodozott, hanem tett azért, hogy ne csak álom legyen, persze sajnálom az anyukáját, mert szerintem nagyon aranyos volt, csak sajnos nem jött ki vele túl jól, ami azóta is rejtély számomra, miért... Shiru, remélem jól vagy! Tudod, ha sikerrel jársz, már van egy rajongója az együtteseteknek! ;) Az itthoni kis divatpicsákkal meg ne törődj, szarni bele! :D Egyszer majd felébrednek! XD

15-én a World of Fantasy honlapján is volt friss termés, mégpedig egy régen olvasott nagyszerű műből, a Brother X Brother (Kyoudai Gentei) 8. fejezete Kisaragi Hirotaka senseitől. ^^
A történet eddig: Sonooka Souichirou szülei elváltak, de hosszú idő után visszatér Tokyo-ba, abba a házba, ahol még együtt éltek. Meglepetésként éri a hír, hogy van két testvére, akik szintén abban a házban élnek, mivel az apa úgy végrendelkezett, hogy azé lesz a ház, aki az egy hónapos próbaidő lejártáig ottmarad. Egy nap rajta kapja a két idősebb fivért egy szerelmi jeleneten, amit persze nem tud hova tenni. Lassan újabb és újabb titkok derülnek ki a fiúkról. Kiderül, hogy hárman nem vérszerinti testvérek, mégis összeköti őket Shirakawa Kaoru személye. Masato, az idősebb testvér annak a nőnek volt a fia, akit később Kaoru feleségül vett. Kaname egy híres színésznő, Nioka Sakuraka fia. A nő Kaoru távoli rokona, de egyes pletykák szerint szeretők voltak. Anyja halála után Kaoru örökbefogadta, így ismerkedtek meg Masato-val. Kaname-t még gyerekkorában súlyos trauma érte, melyről sokáig csak Masato tud. Úgy tűnik, a két fiú számára nagyon sokat jelentett Shirakawa Kaoru, ezért is van köztük olyan kapcsolat, amilyen. Most viszont úgy tűnik, Souichirou-nak köszönhetően -aki Kaoru vérszerinti gyermeke- talán megváltoznak a dolgok, és Kaname betegsége is javulni látszik...
A legújabb fejezetben Masato és Kaname megismerkedését mutatta be a mangaka, ami úgy tűnik, még folytatódni fog a következő fejezetben. Már alig várom, mert megint sikerült egy izgalmas résznél abbahagyni a történetet... -_-

Az aktuális fejezet borítója
(bár az fekete-fehér volt, és nagyobb XD)

Bár az az igazság, hogy csak ma olvastam el a Brother X Brother-t, mert az éjszaka az emesén lógtam, és jól elbeszélgettünk Zsuzsi-sannal, akit még Iwiw-ről ismertem meg, és aki szintén nagyon jó történeteket írogat, egyik kedvencem Demon és Zak története, amiből mindig elküldi nekem az újabb fejezeteket, amint elkészült vele. ^^ Mikor megtudta, hogy rajzolok, megkért, hogy készítsek rajzokat ehhez az írásához, én pedig örömmel elvállaltam. :) Nos, ez volna az egyik rajz, alatta pedig, az alkotói kommentben linkelve van a többi is, mivel a 3 kötethez készítettem egy-egy borító képet:

http://aucifer666.deviantart.com/art/Zak-and-Demon-131377321

Ohh, és este, ahogy hazajöttem aerobicról, felnéztem az egyik mail címemre, és örömmel láttam, hogy az egyik bank válaszolt az ímélemre (tudom, h email, de így jobb XD), miszerint megkapták az önéletrajzom. Tudom, hogy ez még semmit nem jelent, de remélem, felvesznek, mert már unom az álláskeresést, no meg azt, hogy anyu folyton zaklat, hogy jó lenne már, ha találnék... Jah.. nekem is kéne a pénz, úgyhogy tudom, jó lenne, ha már felvennének... -_-

Most egyelőre ennyit, de még írok ma este, a mai napról, azaz 16-áról. :P Ugyanis ma is szedtem frisseket, de azoknak most fogok nekiállni olvasni/nézni XD

13-a, de nem péntek XD

2009-10-13T23:24:00.009+02:00

Hanem kedd... XD

Jelentem, tegnap éjszaka nem havazott. Csak a szél zörgette az ablakot, rajta a rolót, de rendesen... Mondjuk nem csoda, hogy havat haluztam, mivel a meteomókusok (ismertebb nevükön meteorológusok) azt mondták, lehet számítani havazásra. És ma a híradóban láttam, hogy Ausztriában (?) leesett a fehér, úgyhogy nagy valószínűséggel ma éjszaka, vagy holnap ide is elér. Hisz itt van tőlünk egy köpésre.

Hogy ma reggel mi történt, azt nem fogjátok elhinni! :D Anyám és az öcsém felkeltettek engem reggel 7 körül (mondjuk amúgy sem tudtam rendesen aludni, mert az öcskös sosem tud kussban készülődni iskolába indulás előtt -_-). Miért keltettek fel? (Pillanatra már megijedtem, hogy még mindig suliba járok XD) Öcsém jött föl, és mondta, gyere le, lett egy kutyánk. Egy tündéri kiskutyus tévedt be a lakásba :D Anyu lent volt a boltba, és mikor visszajött, ott ült az ajtó előtt, és annyira megrémült, hogy beszaladt. XD Anyu meg se tudta fogni, annyira félt, meg anyu is tartott tőle, hátha harap. Ahogy mentem le a lépcsőn, hogy megnézzem én is, miért verték ki az álmot a szememből (pedig óóóólyan jól aludtam! >_<), megláttam a kutyust, és automatikusan, én, mint kutyabolond (meg amúgy állatbolond) indultam felé, hogy megsimogassam, de ő ijedten felszaladt a lépcsőn, és megállt a lépcsőfordulóban. Anyu ekkor mondta, hogy nem tudja megfogni, mert fél. Több se kellett nekem, barátságos szándékkal elindultam fel a kutyushoz, az orra elé dugtam a kezem, hogy megszagolja, majd lassan leültem mellé, és simogatni, nyugtatgatni kezdtem. :) Nekem hagyta magát! ^^ Anyu egyszer mesélte valakinek, hogy engem szeretnek a kutyák, látszik, hogy megérzik, mekkora kutyabolond vagyok. ^^ Anno mikor lovagolni jártam - de hiányzik :( - akkor is volt ott 3 kutya, képesek voltak összeveszni azon, melyikük bújjon oda hozzám a simogatásért XD Na de, visszatérve erre a kiskutyusra, ott ült mellettem, remegett, és úgy kémlelt lefele anyuékra, én meg simogattam. Anyu mondta, hogy meg kéne keresni a gazdáját, de fogalma sincs, honnan került ide, csak ugye, meg kéne fogni a kutyust. Mondtam, hogy semmi gond, mindjárt megoldjuk. Erre a kutyustól engedélyt kértem, hogy felemelhetem-e (naná, hogy nem válaszolt, de attól még lehet beszélgetni vele, nem? :D), és óvatosan a karjaimba vettem. Amúgy fogalmam sincs, milyen fajta volt, tipikus szobakutya, Chihuahua-nak (csivava) tűnt. De rohadt aranyos volt!!! ^^ Szóval felemeltem, és átadtam (fájó szívvel) anyunak, aki egy pólóba bebugyolálta, és elindult megkeresni a gazdiját. Hamar vissza is jött, kiderült, hogy a szemközti házsorból való, és Falco a neve. :) A kiskutyus jó ajtóhoz ment, csak a házszámot tévesztette el :D Pontosabban a ház betűjelét XD Én meg már kezdtem reménykedni, hogy tényleg kaptam egy kiskutyát. Hát, szép álom volt, amíg tartott... Tán igaz se volt... Bár öcsém lefényképezte, meg is mutatom, bár nem a legtökéletesebb, de mit is várunk egy mobiltól... (Magamat levágtam a képről mivel... Mondjuk úgy, az öltözékem nem volt publikus... XD)
A nap folyamán átjött hozzánk az idős hölgy, a kutyus gazdája (pontosabban a gazdi a néni lánya), és az öcsinek, aki ajtót nyitott, egy borítékot adott át, hogy azt adja oda majd anyunak, köszönetképpen. 5000 Ft volt benne. :) Aranyos volt tőle, de erre nem lett volna semmi szükség. Mindegy, most már itt van. XD Én egy kutyusnak, ha nem is Falconak, jobban örültem volna.. :( Annyira szeretnék egy kutyust, de már sok-sok éve...! :( Amúgy a nevéről eszembe jutott a Rock me Amadeus című szám, Falco-tól XD (Imádom! ^^)

http://www.youtube.com/watch?v=trOij8SPIAo

Ma amúgy nem történt semmi. Sajnos ma nem tudtam új mangákat tölteni, sehol nem volt friss, és nem néztem ma semmi izgalmasat sem a dobozban (melyet tévének hívunk), sem a gépen. Szokás szerint csak farmoztam és akváriumoztam a Facebook-on, és olvasgattam az e havi MONDO magazinomat. (Imádom ezt a magazint, előfizetője vagyok, és eddig az összes szám megvan XD) Már a múlthéten meghozta a posta, de csak most álltam neki olvasni. Az első 35 oldalt egyhuzamban el is olvastam, plusz még az egyik cikket, ami az Anime szubkultura vs ORTT-t tárgyalja. Érdekes, hogy folyton támadják az animéket, mert agresszívak, sok a vér, a szexuális tartalom (nem minden anime hentai, és nem minden anime hentelős!), és rossz hatással van a fiatalokra. Ugggyan máááár! A Tom és Jerry-ben nem volt erőszak? Az összes magyar népmese, a Grimm mesék (más is észrevette, hogy ez a kettő tök egyforma? o_O) mind tele voltak erőszakkal. Jancsi és Juliska bevágta a boszorkányt a kemencébe, ahol a nyanya szénné égett. Hófehérkét a vadász ki akarta nyírni, és az lett volna a feladata, hogy vájja ki a szívét. Anno a gyerekek ezeken nőttek fel, akkor mennyiben különböznek az animék ezektől? Különben is, mindig olyanok kritizálják a japán rajzfilmeket, akik nem is értenek hozzá, és nem láttak egyet sem. Vagy ha igen, akkor véletlenül pont egy olyat szemeltek ki, és máris általánosítani kezdték az összes animére a látottakat. De kéééérem! Nem csak Dragon Ball, meg Pokémon, meg Elfen Lied létezik (ezeket amúgy mind szeretem ^^), ennél jóóóóóval szélesebb a műfaji paletta. Ott van például a Honey and Clover (Méz és lóhere), ami tipikus példa arra, hogy nem csak szeletelés, vér, röpködő szuperhősök, meg marketingfogásnak való szörnyecskék vannak jelen az animékben. A Honey and Clover ehelyett az életről szólt, művészetire járó fiatal egyetemistákkal a középpontban, akik teljesen hétköznapiak voltak, hétköznapi problémákkal. Semmi akció, semmi leszakadt végtag. Vagy talán már az is agresszívnek minősül, hogy Hagumi keze súlyosan megsérült, mert egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően rászakadt az üveg? Hiszen ilyen balesetek a valóságban is előfordulnak, nem? És persze még rengeteg példa van rá, hogy sok anime remek mondanivalóval, tanulságokkal rendelkezik.

Attól, hogy a gyerek rajzfilmeket néz, vagy játszik, még nem lesz pszichopata sorozatgyilkos, vagy akármi, hacsak valami oknál fogva nem volt meg benne már alapból az erre való hajlam. Ennek pedig lehet számos oka: családi háttér (foglalkoznak-e egyáltalán a gyerekkel, vagy magasról tojnak rá), "baráti" társaság. De nehogy már egy rajzfilm vagy egy játék legyen az oka. Hányan vannak, akik imádják a horrorfilmeket, sorozatban gyilkolják a népet a játékokban, mégis teljesen normális életet élnek, és soha nem ártanának egy embertársuknak sem. Különben is, ennyi erővel már a filmeket is nyugodtan be lehetne tiltani, sőt, az egész tévét. A Máunika sótól meg a Józsi baráttól az ember elhülyül, meg a többi hasonló moslék műsortól. Ezek miért nincsenek káros hatással a fiatalokra? Ráadásul ezeket nem is késői időpontban sugározzák. Amúgy azt sem értem, milyen rendszer szerint sorolja be a dolgokat az ORTT. Például a minap javában ment a szexjelenet egy filmben, valamikor délután 2 és 3 óra között, de ha már csúnya szavak hangzanak el egy talk showban, már visítanak érte, hogy hát ez árt a gyerekeknek. Látták már ezek a mai óvódásokat?! Barátnőmmel már mi jövünk zavarba tőlük, hogy ezek miket tudnak, meg mikről beszélnek. Ezekre nézve már nincs semmi káros a tévében. A gyerek nem csak a tévéből tanulhat rosszat. Bőven elég, ha hallja, miről beszélgetnek a felnőttek, vagy mit csinálnak, bekerülnek egy közegbe, egymástól is átvesznek különböző szokásokat. A társadalom jóval károsabb egy gyerekre nézve, mint a tévében látottak. Hát most nem? A gyerekét nevelheti otthon a szülő úgy, ahogy akarja, de amint bekerül az oviba, suliba, máris a társai fogják őt tovább formálni, a szülői igyekezet meg mehet a kukába. Mert a társadalmi közeg az, ami káros. Ha nem vagy olyan, mint a többiek, nem követed az aktuális divathóbortokat, akkor egy senki vagy, és a többiek megvetnek, kiközösítenek. Szegény gyermek meg magába fordul, szükségtelennek érzi magát, és később ezért válik olyanná, amilyenné. Nem pedig egy ártalmatlan rajzfilmtől vagy játéktól. A mai gyerekek egyáltalán nem olyan hülyék már, hogy ne fognák fel a látottakat.
Amúgy meg a cikkben, mely miatt most ezt a sokmindent leírtam, nagyon jókat írtak erre válaszul, az animék védelmében. Az anime, mely egyre népszerűbbé válik konzervatív (igen, AZ!) hazánkban, nagyon jó közösségkovácsoló erő. Az évenként megrendezett AnimeCon-ok egyre több látogatót számlálnak, a rajongók között emberi kapcsolatok, barátságok szövődnek, ráveszi a fiatalságot a tanulásra, hiszen sokan a játékoknak/animéknek/mangáknak köszönhetően kezdenek el érdeklődni egy másik kultúra, esetünkben Japán iránt, nyelvtanulásra szánják magukat, kiélik kreativitásukat, miközben saját történeteket rajzolnak vagy írnak egy-egy kedvenc történetük hatására, vagy éppen a már meglévő történetet gondolják tovább, kiélve a fantáziájukat. És a lényeg: akik így összejönnek, nem terveznek semmilyen gyilkos merényletet senki ellen! Tényleg ilyen rosszak lennének ezek a "mesék"?

Hát ennyi volna, a cikkben leírtak szinte szóról szóra azt mondták el, amit én is gondoltam. Augusztusban, mikor Németországban voltunk, ugyanerről vitáztam egyik nagybátyámmal is, mert ő is ugyanazon a véleményen volt, hogy az anime hülyeség, meg és a többi és a többi... Én meg totál kikeltem magamból, és az animék védelmére keltem! XD Utálom, amikor hozzá nem értők fikázzák. -_- Persze ő is általánosított, és ő is csak a Dragon Ball-t meg a Pokémon-t tudta felhozni... -_-

Ha már tévé. Öcskös szokásához híven bekapcsolta este a tévét, mert kezdődött a Vacsoracsata. Jéééézusom! -_- Jól van, bevallom, megnéztem már pár részt én is, volt ami tetszett (ha olyan a társaság), de amúgy gyűűűűűűlölöm az ilyen és ehhez hasonló műsorokat. Gyűűűűlölöm a celebeket. Vannak kivételek, de azokat meg nem celebeknek hívjuk. Celeb=ostoba, csinált műsztár, aki tökre nem is ért ahhoz, amiben celebeskedik. A Heti Hetes c. műsort imádom, és bírom a szereplőit. Na, ők a nem celebek, ők a normális sztárok! Az összes többi meg... Úristen, rosszúl vagyok tőlük. Gyűlölöm Győzikét, Pákó nevétől is már idegrohamot kapok. Nem, félre ne értsetek, nem vagyok rasszista, nem a bőrszínük, faji hovatartozásuk miatt utálom őket. Gyűlölöm a rasszistákat, úgyhogy én még véletlenül sem lehetnék az. Amúgy meg, ha érdekel valakit, mielőtt elköltöztünk a Jerevánról (Jereván city, a gettó XD), az egyik szomszédunk egy cigánycsalád volt, és nagyon szerettük őket. :) Nagyon jó viszony volt köztünk, a 4 gyerek közül kettő osztálytársam is volt, takaros lakásuk volt, rendesek voltak. Nem egyszer aludtam is náluk. ^^ És Margit néni, az anyuka sokszor hozott át palacsintát nekem (jó, nem csak nekem, nekünk), persze azért is, mert anyu is gyakran vitt át nekik. Tök jó fej volt, mindig úgy adta oda, hogy: "Ne, itt van, egyé! Csináltam neked palacsintát, örűjjé!" XD Időnként, ha épp nem elfoglalt valamelyik fél, még mindig tartjuk a kapcsolatot. Margit néni már jött hozzánk párszor az új lakásba is. Rémlik, hogy anno a költözésben is segítettek, bár én már a múlt hétre is alig emlékszem XD Öregszem, sok az a két X.... XD
Na de, most a celebekről volt szó. Utálom még Kiszel Tündit is, meg Tóth Gabit, meg úgy mindenkit. (Kivételek persze mindig vannak.) Az említett két úriembert is (Győzike és Pákó) azért nem bírom, mert az istennek nem jövök rá, ezek mi a rossebtől lettek híresek. Az égvilágon semmit nem csináltak, amivel kiérdemelték volna. Könyörgöm, soha nem voltam Romantic fan, de nekem anno úgy tűnt, hogy a két csaj énekelt, Győzi mit csinált? o_O Gyakorlatilag semmit. Mondta (nem énekelt) a szöveget, meg vmi olyanokat csinált hogy "türürüpp türüpp", hát ennyit én is meg tudnék csinálni... -_- Ezek is csak azért kapják a gázsit, mert vannak olyan hülyék, hogy egy egész ország előtt lejáratják magukat a tévében. Ez a Vacsoracsata is szánalmas, már ha éppen nem egy kivételesen normális társaság kerül össze. Élvezik, hogy egymást fikázzák a másik háta mögött, miközben a másik ugyanúgy nem ért a dolgokhoz. A mai adásban is (Nagy Feró, téged imádlak!) írtó hülye emberek gyűltek össze. Főleg az a szőke, aki ma főzött! Fogggalmam nincs, mi a neve, de basszus, elég ha ránézek, és már látom, hogy ez is egy tipikus üresfejű csinos pofájú (amúgy szerintem marhára nem szép) celeb... Süt róla az értelem... Remélem, érezhető volt az irónia... XD Már a terítés is mindent elárult: MINDEN CSUPA RÓZSASZÍN VOLT!!!! O_O Azt hittem, behányok... *gyűlöli a rózsaszínt és társait* És akkor az ételek... Basszus, még azok is rózsaszínűek voltak: gyümölcsleves, természetes (! XD) ételszínezékkel megszínezett, rózsaszín krumplipüré a kacsához (még jó, hogy a húst nem színezte be XD), és persze eper fagyi, meg rózsaszín vattacukor. Utóbbiért különösen utálom, mivel ennek ott a vattacukor készítő gépe, én meg majd megőrülök a hiányától, mivel a vattacukor nem olyan édesség, amit akármelyik boltban megkaphatnék az év bármely napján. Pedig imáááááádom a vattacukit!!! *hiszti üzemmód bekapcs* Ilyen embereknek könyörgöm, hogy engedheti meg az élet, hogy létrejöjjenek??! Be kell őket tiltani.. Vagy bezárni őket, és mutogatni.. Jaaa, nem.. ez utóbbi már megy ezerrel a tévében...
Fúúúú, mikor volt az a dzsungeles valóságshow (már elfelejtettem a címét, nem is baj XD), akkor azt gondoltam, jó lenne, ha az összes celebet otthagyták volna a francba... XD Túúúl szép lett volna... XD
Mindennek a tetejében a reklámban mi volt? Új műsor lesz, egy újabb barom főszereplésével: Benkő Dániel feleséget keres, vagy mi a szar a címe... Ez a vén fasz is, nem akarna már kihalni? Jééézusom... Hát, azokról a nőkről is meg van a véleményem, akik jelentkeztek erre a műsorra... Komolyan mondom, ezek azok a műsorok, amik károsak az emberre, nem az animék! Tényleg ez kell a népnek? Ilyen idióta, agyelszívó, népbutító műsorok??!! Őszintén sajnállak titeket, komolyan... (Tisztelet a kivételnek, mert mindig vannak ^^) Nem csoda, hogy olyanok az emberek, amilyenek... Én ezért nem nézek tévét, tényleg csak akkor, ha valami jó film megy valahol, amúgy meg csakis az animék miatt kapcsolom be. Meg a Comedy Centralon pár műsorért. ^^

Ennyit mára, másról nem tudok írni. Ahhoz képest, hogy semmi nem történt ma, sikerült talán még többet írnom, mint eddig XD De most legalább olyasmit írtam, amit eredetileg terveztem... Saját gondolataimat dolgokról. :) Lehet velem most egyetérteni és nem egyetérteni. De a véleményem úgy sem változik. (Csak mondom, finoman a megjegyzésekkel, mert érzékeny lélek vagyok! ^^)

Akkor zárom soraimat. Holnap viszont (azaz ma, mert már 2:20 van XD) elkezdek írni egy saját történetet, és felteszem a blogra. :) Már napok óta agyalok egy storyn, ideje elkezdenem kivitelezni, de most kivételesen nem manga formában. ^^ Úgyis tervbe volt az is, hogy azon kívül, hogy mindenféléről írogatok, saját "regényeknek" is nekiállok. ^^ Meglátjuk majd, mi lesz... :) Egyszer már elkezdtem egy storyt, bár azóta nem igen tudtam folytatni. Akit érdekel, itt vázoltam, miről is fog szólni, plusz természetesen készítettem hozzá rajzot is, nem is egyet. ^^

http://aucifer666.deviantart.com/art/Nick-and-Travis-1st-encounter-108901811

A további képek is linkelve vannak, majd úgyis észreveszi, aki akarja... :D Egyszer szeretném befejezni, most azonban egy vadiúj történetnek állok neki, úgy egy hete, hogy beugrott, azóta kattog rajta az agyam. :P

Na, de most tényleg lépek, már hajnali fél 3... o_O

Oyasumi minasan! ^^
Byebye!

Egy havas októberi éjszakán...

2009-10-12T23:59:00.025+02:00

... Legalábbis azt hiszem, havazik odakint.. Mintha kis havat hordana a szél, mert csapkodja az ablakot. Komolyan mondom, ez a cím még rosszabb, mint a tegnapi XD *ránéz az órára* EZ AZZZZ! Sikerült még aznap nekiállnom az írásnak, amelyik napról épp írni akartam! XD Egy perc híja volt... XD Mit szóltok a fenti képhez? :D Muszáj volt beraknom, az egyik mangához volt mellékelve, kredit lapként, én meg kicsit átszerkesztettem és csak úgy beraktam XD Shiki olyan sexy!!!! ^^

Nyaszóval... Akkor tehát kezdem tovább... Vagy izé... *Vivike már megint hülye* Végülis a tegnapi bejegyzésem folytatom (ezért a "tovább" XD), mert ígértem, hogy ma írok valamicskét a Miracle Train-ről, és kezdem, mert a mai napról is írok.

Sz'al akkor a Miracle Train (Miracle Train: Ooedo-sen e Youkoso): tegnap éjszaka megnéztem ennek a vadiúj animének az 1. részét, és... Szó szó, érdekes egy valami XD Nem egy nagy vászisztdász, de nekem akkor is bejött... XD Tündéri bishik vannak benne! *_*

Lássuk akkor, miről is szól lényegében ez az OVA:
Létezik egy városi legenda, miszerint Tokió aluljáróiban egy rendkívüli metró jár, mely csakis a bajba jutott hölgyek előtt tűnik fel. Úgy hívják, "Miracle Train" (Csoda Metró). A különböző metrómegállók mind emberi alakban jelennek meg, és így segítenek a hölgyeknek. (Ráadásul jóképű férfialakban, hogy rohadnának meg... Fájdítják itten a kicsiny szívem... XD) Tehát akkor ez az alapszitu.
Az 1. részben, ami eddig megjelent, megismerkedhetünk az Oedo-vonal srácaival, akik természetesen mind egy-egy megállóról kapták a nevüket. A történet kezdetén épp az egyik metróra igyekszik egy fiatal lány, mikor megbotlik, kutyája, Kotaro pedig beszalad az éppen indulni készülő metróba. Chinatsu természetesen utána megy, de furcsa módon egy teljesen üres metróban találja magát, Kotaro pedig nincs sehol. A lány keresni kezdi, mikor hirtelen a semmiből 6 jóképű srác bukkan fel, majd megjelenik a Csoda Metró igazgatója és egy kalauz kislány is, akik azonnal el is magyarázzák Chinatsu-nak, miért is vannak itt mindannyian. Miután a fiúk mind bemutatkoztak, neki is állnak a segítségnek, hogy együtt megkeressék az eltűnt Kotaro-t. Mindeközben igyekeznek kideríteni az igazi okot, mi is bántja a lányt, hiszen nem véletlenül került erre a metróra. Míg a kutyust keresik, ROPPONGI megtudja a lánytól, hogy ő nagyon félénk, és nem igazán tud beszélgetni az emberekkel, emiatt az új iskolájában nem is nagyon tudott barátokat szerezni, egyedül Kotaro az, aki mellett mindig önmagát adhatja. Végül az elveszett Kotaro megkerül, és úgy tűnik, Chinatsu problémáját is sikerült megoldani, és a lány Roppongi-nak megígéri, hogy ezentúl többet fog beszélni az emberekkel.
Az OVA érdekes kis ismeretterjesztőként is szolgál, mivel a fiúk által különböző tényeket tudhatunk meg az Oedo-vonalról és a megállók (azaz a fiúk :D) ismertetőiről.
Íme egy kép a fiúkról, és a nevek sorban, balról jobbra:
RYOGOKU Itsumi, TSUKISHIMA Izayoi, ROPPONGI Fumi, SHIODOME Iku, SHINJUKU Rintaro, TOCHO Saki
Mindent összevetve, rajtam is segíthetnének ilyen helyes metrómegállók :D Csakhogy ez több szempontból is bajos lenne...

1. Sopronban nincsenek metrók... (csak sárga buszok.. meg lábbusz)
2. Ez itten nem egy anime, hanem a kegyetlen valóság. Itten a csodákra várhatok... -_-

Na most akkor, nézzük a mai napot:
Rohadt hideg volt ma, én legalábbis fáztam, mikor felébredtem... olyan... *szégyenlősen lesüti a fejét* délután 1 óra után... ^^" Azonnal felkaptam magamra a melegítő gatyeszomat meg egy pulcsit.
Aztán majdnem betojtam, mert az egyik weboldal, ahonnan animéket (meg filmeket ^^) töltök, és ahonnan szedem a frisset Jilly blogjára is (szigorúan feltüntetve, honnan származik!), nos ez az oldal nem akart ma bejönni, valami új, nagyonnemtetszős oldalt hozott be. De aztán pár óra múlva, mikor tettem egy újabb próbát, már rendesen bejött az oldal, így teljesíthettem Jilly kérését, és felkerült a K. C. oldalára a magyar szinkronos Kiddy Grade - Csajkommandó ismertetője és a letöltés. ^^

Ma este megnéztem az Animax műsorán a Bleach folytatását. Azt hittem, két újabb részt láthatok, ehelyett kaptam 1 ismétlést és 1 új részt... -_- De legalább csak az egyik volt ismétlés. Megőrültem volna, ha nem így történt... volna (szóismétlés, tudom...), mivel most megint nem lesz egy jó darabig az anime. Amíg nem szinkronizálják tovább az újabb részeket, addig hétfőnként Bleach helyett Soul Eater lesz, már kíváncsian várom. :) Nos, a mai új részben nem volt semmi különös. Ichigo legyőzte végre (vééégre! XD) Karya-t, és most nyugiban nyalogatták a sebeiket, közben az életről elmélkedtek, úgy, mint örök körforgás, vagy az élet, mint egyenes út... Érdekes kérdés, a szereplőkkel együtt én is elgondolkoztam a saját életemről. És mire jutottam? Erre most nem térnék ki.... XD Ráadásul kicsit el is pityeredtem ettől a résztől, pontosabban attól a jelenettől, mikor Ichigo a saját életéről elmélkedett, és láthattuk, amikor az 1. részben megismert kislány szellemével beszélgetett, és megígérte neki, hogy minden nap meglátogatja. Ichigo-t mindenki támadja, pedig szerintem nagyon jó és szerethető karakter. Tetszik, hogy annyira szívén viseli az emberek sorsát, legyen szó a barátairól vagy akár egy ismeretlenről. Annyira édes volt, ahogy azzal a kislánnyal beszélgetett! ^^

A nap újabb mangatermést is hozott, így Orden-ről arattam többek közt egy Bleach doujinshit Sexual Harassment Store címen, Urahara és Ichigo párosítással XD Aztán volt még egy Fullmetal Alchemist doujinshi, Clover néven. Ebben nem volt semmi "olyan", egyszerűen csak egy alternatív folytatást láthattunk arról, hogyan élik tovább a testvérek az életüket Amestrist-ben, miután sikeresen visszaszerezték eredeti testüket. Al éppen lábadozik, próbálja megszokni az érzést, hogy újra van teste, Ed pedig ott áll mellette, hogy segítsen, amiben csak tud. És persze ott van Winry is, így hárman egymást támogatják, és fogadalmat tesznek, hogy örökre együtt maradnak, mint egy nagy család. Nagyon aranyos kis doujinshi volt, nem mondanám, hogy szomorú, mégis sikerült elérzékenyülnöm rajta, és azért egy aprócska könnycsepp kikukucskált... ^^No és persze volt még egy manga, egy újabb sorozatba kezdtek bele a lányzók, így máris elolvashattam Kujyo Aoi Touch Blue mangájának 1. fejezetét. Érdekesnek ígérkezik. :)

A legimádottabb mangám magyarra fordított fejezeteinek otthona, a Club Shion is termelt, hosszas szünet után naaaaaaaagy örömömre. :D Sajnos a friss nem a várva várt Finder Series volt Asami és Akihito kalandjaival meg a maffia háborúkkal, de aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot felejtse el... Természetesen nagyon örültem annak a 3 új mangának, amit a Finder helyett kaptam. Az első két rókaistenről szól, akik nagyon unatkoznak a rájuk bízott szentély őrzése közben... Képzelhetitek... XD Alig várom a következő fejezetet, mert itten hamar bezavart egy arra járó túrista, így nem történt semmi... XD Ez a manga az Ayashi no Kimi no Koi Wazurai 1. fejezete Kuku Hayate-tól.A mangaka rajzstílusa nagyon emlékeztet engem Naono Bohra képeire... Persze ez csak az én véleményem, és igazából nem zavar. :)
A következő olvasmány, Madarame Hiro Scarlet című mangája nem volt túl vidám. Remélem, a folytatás már boldogabb lesz. Majd kiderül...
Végezetül Nekota Yonezou-tól az Elektel Delusion manga 1. fejezetét olvastam el. Erre azt tudom mondani, hogy aranyosan indul ez a manga is, már alig várom, hogy fog folytatódni XD Fumi bevallja a haverjának, hogy meleg, és nemrég randizni kezdett egy sráccal. Shunpei, a barát nem tudja, hogyan kezelje az infót, és egyfolytában szerencsétlenkedik. Noha megkönnyebbül, hogy nem ő az, akit Fumi kiszemelt magának, mégis furdalni kezdi a kíváncsiság, hogy vajon a meleg srácoknak bejön-e a külseje. Még a kishúgát, a yaoi mangákat olvasó Akino-t is arról kezdi faggatni, hogy vajon hogy nézhet ki a melegek szemében. Akino furcsán néz rá, és válaszul, ridegen csak annyit mond: "Halj már ki!" Shunpei megrökönyödik ezen, és visszaszól, hogy ő nem dinoszaurusz... XD Természetesen nem hagyja annyiban a dolgot, és tovább agyal a dolgokon, mindenféle extrém dolgokat próbál elképzelni, hogy is működnek a meleg párok... Ragaszkodik hozzá, hogy Fumi mutassa be a párjának, aki vonakodva bár, de megteszi. Miután meglátja, kivel is van együtt, Shunpei csak még kíváncsibb lesz a dolgokra... Hááát... Érdekes kezdet, kíváncsi vagyok, mi lesz még itt... XD Annyira nyílvánvaló, hogy valamit érez Fumi iránt, csak Shunpei még rohadtul nem jött rá az érzéseire. Na és Fumi? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem Satonaka az, akivel együtt szeretne lenni... ÁÁÁÁ! Remélem hamar lesz újabb fejezet belőle, megőrjít a várakozás! XD

Mialatt írtam, a net is elkezdett szórakozni, pár sort írhattam újra... Már végezhettem volna kicsit előbb is... Azt hiszem, ideje zárni soraimat, mielőtt megint rájönne az internetre a hülyülhetnék... Azt hittem, sikerül ma kicsit rövidebbre fognom, de mintha egyre hosszabbak lennének a bejegyzéseim. Hááát, azt hiszem, ez már sosem fog változni... Ilyen vagyok... Utálom is magam ezért XD
A szél is nagyon durván fúj odakint... Lehet hogy tényleg havazik? Mindjárt megnézem XD Beteg egy időjárás ez, komolyan mondom...Akkor ennyit mára, ezennel én búcsúzom.

Byebye! ^^

*gép kikapcs, Aucifer takaró alá bebújik, és durmolni kezd...*

Ha vége a hétnek, Vasárnap! :)

2009-10-12T00:51:00.011+02:00

Milyen szellemes cím! Hűűű, de kreatív vagyok! XD De az az igazság, hogy így 0:52-kor (igen, már megint éjszakázom XD) nem jutott eszembe frappánsabb, gomen! ^^"

Pedig majdnem akkor álltam neki írni, mikor még aznap volt, mikor írni akartam... Ezt meg most de megaszondtam! XD Na jó... Vivike fáradt... Asszem meg kéne próbálnom ma rövidebb kisregényt írni... mondjuk egy novellát... XD

Nem történt ma se semmi eget rengető az életemben. Pedig már jöhetne valami, ami feldobná unalmas szürke életemet... Naaaagyszerű.. Megint rámjött az emosztájl... -_- Pedig most a kedvem egész jó... hmm... nem.. inkább.. olyan átlagos.. izé... olyan közömbös. Igen, ez a jó szó! :D Közömbös. Nincs szar kedvem, de nem is vagyok a majdkicsattanokazörömtől kedvemben. Ez olyan, elvagyok állapot. Na jó, hagyjuk ezt, a kutyát nem érdekli.

Ádival, a bátyuskámmal odaát voltunk -nem, nem az az odaát.. nem, nem találkoztunk se szellemekkel, se ufókkal... XD- sz'al odaát voltunk a nagyszüleinknél a szokásos vasárnapi ebédre. Öcskös most nem jött, mert apuval (kőműves, de nem Kelemen.. és nem falazta be anyut XD) elment melózni, asszem betonoztak, vagy mi. A kis szaros kapott 5000-ret... XD Úgyhogy Dávid nem jött át velünk, örült gondolom, hogy élt XD Én meg anyuval mentem el pár alkalommal melózni. Nem nekem való a szobaaszonyi munka... Az első ágyazás után úgy fájtak a karjaim...! És akkor az még csak egy volt, még ott volt a többi... És én bezzeg akkor egy fillért nem kaptam... -_- De viszont kaptam fagyikelyhet! :D Persze öcsi is és én is csak úgy ismerkedős jelleggel segítettünk szüleinknek, megtapasztaltuk, milyen az a meló, amivel a pénzt keresik. :)
Na, de nem is ez a lényeg XD Szóval megebédeltünk, és jöttünk is haza, mert Ádikának hosszú volt az éjszakája, és pihenni akart. Na persze... Hazajöttünk és ült is a gép elé... Na nem mintha számítana, mind a hárman ezt csináljuk, mindenki megy a saját gépéhez. XD Úúú, de jó, hogy már nekem is van, ráadásul laptop! ^^ *megsimizi a kis Akihito-ját* Akihito-nak neveztem el XD Ha előbb kaptam volna, mint a mobilom, akkor ő lett volna Asami, de most ez utóbbi nevet a telóm viseli XD Most mé'? Mindig elnevezem a kütyüimet :D Mindenki úgy hívja, hogy mobil, meg telcsi, meg PC, számítógég, gép, meg anyámkínja.. Én egyedi nevet adtam nekik XD Anno a biciklimnek is volt neve, Jonie XD Na jó, most a két drágaságom valljuk be, nem is visel egyedi nevet: a legkedvencesebb mangám legkedvencesebb párosáról kapták a nevüket XD Igen, Asami pontosan az az Asami, aki a fejlécen is ott pózól... én meg lassan halmazállapotot váltok tőle...
Ajjaj, valamiért úgy érzem, hogy most tényleg elmegyogyóba küldenének páran XD Jönnének a fehér ruhások, és adnának olyan ölelős, "Szeretem magam!" rucit XD Tök dizájnos XD És gumiszobába raknának, ahol pattognék, mint a gumimacik XD (Gumimacik, de szerettem azt a mesét! *_*) Na neeem... Egyiket sem szeretném XD

Az ebéd után megint frisseltem a K. C.-re, ezúttal két ismertetőt vittem, no meg a letöltős linkeket. Egyik az örök klasszikus Dragon Ball (a sima, mikor SonGoku még kicsi volt ^^), a másik a Slayers - A kis boszorkány 3 évada.

Megint szedtem egy rakás új mangát is! ^^ Na jó, nem mindegyik volt vadiúj, mert valljuk be férfiasan, egy-két oldalt hanyagoltam az utóbbi időben. (Micsoda dolog ez egy yaoi fangirl-től? o_O Na neeem.. fangirl-nek inkább nem nevezném magam, az sértő XD Egyszerűen csak... műkedvelő ^^)
A KND Team oldaláról egy Prince of Tennis doujinshit, a Beyond The Heart Is The Color Of You-t, a Devil x Devil 3. fejezetét Sachiyo Sawauchi mangakától, Inarya Fusanosuke-től a Chrysalis 1. fejezetét, mely egy fotósról szól, aki pillangókat fényképez és az ő kísérőjéről Közép-Amerika erdejében, Costa Rica-ban. Szerintem igazán szép és érdekes történetnek ígérkezik. :) Igaz, a pasik nem igazán bishi típusúak, nem igazán jönnek be (de kisgyerekként de cukik voltak...! *még a végén átmegy pedofilba XD*) De az ilyesmi sosem tartott vissza, főleg, ha BL mangákról van szó XD És különben is, a történet tényleg ígéretesnek tűnik. :) És még az ágyjelenetből is alig mutattak valamit, ebből is látszik, hogy itten kérem érzelmek lesznek középpontban. ^^
Aztán volt még friss a Varázsskatulya oldalán is, Keiko Konno: Ai no Kotodama 3. fejezete, a Paradise Road honlapján szintén egy doujinshi, egy Code Geass dj Erosion címmel.

Végezetül pedig egy igazán gyönyörű és megható darab, a Vörös Óceán-ról. Ez pedig nem más, mint Sakae Maeda Jazz című mangája. Azt kell mondjam, nagyon tetszik ez a mű. Tipikus példa rá, hogy a yaoi mangák nem mindig csak arra mennek ki, amit a hülye (már bocs...) és tudatlan antiyaoisták (akik élvezik, hogy valamit állandóan fikázhatnak, mert annyira unatkoznak.. tisztelet a kivételnek, mert azért van normális emberke is... néhány...) mondanak, hogy a yaoi undorító, mert két pasas egymást segbe ******... Tény hogy van olyan is, ami csak arra megy ki, no story, de azért ne általánosítsunk. (És nekem az is bejön XD) Na de a Jazz... Nagyon életszagú storyja van, szerény véleményem szerint. Nem egy olyan fejezet volt, amin halál komolyan mondom, bőgtem. (Érzékeny vagyok, na... Most mé'?) A két főszereplő kapcsolata ugyanis nem teljesen vidám, folyton rettegnek attól, hogy a másik talán nem szereti, hogy elveszítheti a másikat örökre, és ott van még a társadalomtól való rettegés, hogy mi lesz, ha az emberek megtudják, hiszen (sajnos) az emberek nem igazán tolerálják az egyneműek közti szerelmet.
Narusawa egy orvos, és egy súlyosan asztmás fiún kell segítenie. Hamar megállapítja, hogy a rohamok egyik legfőbb kiváltó oka a fiú anyja, aki szinte soha sem hagyja szóhoz jutni a fiát. Meg is kéri a nőt, hogy menjen ki, amíg ellátja a fiút. A 18 éves Naoki Segawa-nak ez nagyon megtetszik, és úgy érzi, végre valaki megértette az ő érzéseit, anélkül, hogy bármit is mondott volna. Azonnal meg is kéri a doktort, hogy átiratkozhasson hozzá, mert nem szeretne továbbra is a gyerekorvoshoz járni. Mégis csak végzős gimnazista! ^^ Ettől kezdve folyamatos látogató lesz a doktornál, aki a régi elvesztett önmagát látja a fiúban. Nemsokára viszont kezd egyre kínosabbá válni a férfi számára a fiatal fiú közeledése. Naoki hamarosan a szerelmével kezdi zaklatni, amit Narusawa igyekszik úgy kezelni, hogy ez csak puszta fellángolás, egyfajta csodálat a részéről, nem szerelem. De Naoki nem hagyja annyiban, Narusawa pedig belemegy ebbe a játékba, már csak azért is, mert úgy érzi, a fiú orvosaként felelősséggel tartozik iránta. A doktor folyamatosan retteg attól, mi lesz, ha kitudódik ez az egész, de nem bír szabadulni a fiútól. Naoki pedig folyton azt hajtogatja, hogy nem tud nélküle élni, lélegezni, mert a férfi számára az orvosság, és igazán szereti őt, ezzel az önző szerelemmel pedig teljes lelki terror alatt tartja a doktort. Egy időre aztán úgy tűnik, talán mégis sikerül boldog párt alakítaniuk, még Amerikába is együtt mennek el, de aztán bekövetkezik, amitől Narusawa rettegett. Naoki szülei rájönnek, mi folyik kettejük között, és az apa felszólítja a doktort, hogy szakítson Naokival. Ha ez még épp nem lenne elég, Narusawa főnöke azt tervezi, hogy egy házassági interjún bemutatja a fiatal orvost egy csinos hölgynek, akivel talán sikerül egy rendes családot alapítaniuk, amilyenre kezdetben is vágyott. Csakhogy Narusawa kezd ráébredni, hogyan is érez igazán Naoki iránt, és úgy érzi, már nem a család az, amit akar, mert mást talált helyette. Mikor meglátja Naokit, végre felismeri az igazi érzéseit, hogy ő is viszont szereti, és vele szeretne maradni, ezért elrohan az interjúról, egyenesen a búcsúzni készülő fiú karjaiba, mit sem törődve már azzal, hogy mindenki látja őket.
Nos, itt volt vége a 20-as fejezetnek, remélem, a hátralévő fejezetekben már nem lesz semmi, ami a boldogságuk útjába állna. Annyira szeretném, hogy boldogok legyenek, mégpedig együtt! Annyira nagyon szeretik egymást, és igenis, megérdemlik a boldogságot! >_< *Vivike hisztizik*

Végezetül még két kép a Jazz eddigi utolsó (20.) fejezetéből, a búcsúzó Naokiról és Narusawa gyerekkoráról ^^

Nos, ennyit mára, még írni akartam a Miracle Train OVA-ról, de arról inkább a következő bejegyzésben, mivel megint sikerült többet írnom, mint ahogy terveztem XD (Miért születtem én ilyen szájmenősnek? o_O Kész rejtély vagyok még magam számára is XD)

Na, viszlát mindenki, hagyom az öcsit nyugodtan aludni, és én is nyugovóra térek mán...

Jó éjt! ^^ Vagy reggelt... kinek mi tetszik... XD