2010. szeptember 3., péntek

Tárd ki a szíved! - 2-7. fejezet

Háát, jó régen volt már, hogy ezzel is foglalkoztam, de újra elő kéne vennem. Már mikor eljutottam a 7. fejezetig, a 8-ba is belekezdtem, csak hát... Elhanyagoltam. :(

Most viszont, egy apropóból felindulva (egy DeviantArtos hozzászólásnak köszönhetően :D ) felteszem az eddig megírt fejiket, bár nem kizárt, hogy még változtatok majd rajtuk, szóval lehet, hogy újra el kell majd olvasni... Ja, és még kiegészítem őket képekkel is, mert egy képen is dolgozni kezdtem, Shun-ról és az ő lováról. :D

Hát akkor, jöjjenek a fejezetek, az 1. fejezetet már korábban feltettem, aki lusta keresni, az kattintson IDE. :)

Tárd ki a szíved!

- 2. fejezet -


Milyen nagy lett a hangzavar, pedig alig pár perce, mikor bejöttem, még teljes volt a csönd, mert csak két osztálytársam leledzett itt. Szép lassan azonban kezdtek szállingózni a többiek is, így rövid idő alatt megnőtt az emberek száma, az osztály már majdnem teljes, a némaságot pedig felváltotta a vidám csevegés. Nem csodálkozom, minden iskolai nap így kezdődik. Mosolyogva figyelem a többieket, akik a terem elejében gyűltek össze egy kupacba, és az esti műsorokról beszélgetnek, ki mit látott, vagy éppen a mára feladott házi kapcsán felmerült problémákat boncolgatják. Rendszerint én is csatlakozni szoktam hozzájuk. A többiek mind kedvelnek, mert minden szórakozásban benne vagyok, szívesen meghallgatom őket, és segítek, ha arra van szükség. Szeretnek, mert barátságos a személyiségem. Mióta az eszemet tudom, mindig én voltam a társaság lelke, már kicsi koromban is sok barát vett körül. Azóta is nagy népszerűségnek örvendek, amit nagyon élvezek is, de mindig ügyeltem rá, hogy ne szálljon a fejembe.

A múlt héten nem voltam iskolában, az igazgatótól kértem engedélyt a távolmaradásra, hogy besegítsek a boltban, mivel édesanyám beteg lett. Nem akartuk, hogy álljon az üzlet, így felajánlottam, hogy viszem a boltot addig, míg ő jobban nem lesz. Valójában ő nem is a vérszerinti édesanyám, csak a testvére. Még kicsi koromban vett magához, azóta élek vele és két kisebb gyermekével. Nem igazán meséltem senkinek, mi történt az igazi szüleimmel, és nem is faggatnak. Végülis, ez csak rám tartozik. De nem vagyok szomorú, és ezt annak köszönhetem, hogy nem vagyok egyedül. A nagynéném pedig nagyszerű nő, nem csoda hát, hogy anyámként szeretem.

Némán, egymagamban üldögélek a helyemen. A középső sor legutolsó padja az enyém, erről a helyről tökéletes a rálátás az egész osztályra. Mint a tanárnak a tanári asztal, csak az ő rálátása ugyebár szemből van. Jelen pillanatban ezerrel agyalok valamin, ez az oka, hogy visszautasítottam most a társaságot. A tegnap történteken jár az agyam. Ki volt az a kölyök? Még nem láttam őt. Ő lenne az az új diák, akiről annyit beszélnek az egész iskolában? Gondolom, csak ő lehet. Érdekes egy srác, meg kell hagyni. Valahogy mégis megtetszett a pimaszsága. Öt srác akarta megruházni, mégis leszidott, mert besegítettem neki. Komolyan egyedül akarta elintézni őket? Tökös gyerek, nem mondom. Ha jobban belegondolok, tényleg nem kellett volna közbeavatkoznom. Megnéztem volna, hogy vágja ki magát a helyzetből. Csak hát ismerem azt az öt jómadarat, és már egyszer majdnem kivágták őket a suliból, én meg annyira a szívemen viselem a társaim sorsát, hogy nem hagyhattam, hogy tönkrevágják a jövőjüket. Na, ezért is szeretnek, a tanárok meg különösen. Én vagyok az, aki igyekszik visszafogni a társait, nehogy azok valami hülyeséget csináljanak. Gondolataimból egy női hang térít vissza.

- Nézzenek csak oda, valaki nagyon elmerült egy más világban! – Felpillantok. Egy csinos kékszemű lány az, hosszú fekete hajjal, melyet összekötve és előrevetve visel. Csak nemrég festette be a haját, de meg kell hagyni, remekül illik a világos bőréhez. Ő Zoey, és hozzám hasonlóan ő is nagyon népszerű, csak ő a szépsége miatt. A suli szépe. Persze mielőtt bárki valami rosszat gondolna róla, elárulom, hogy ő nem az a tipikus agyatlan suli szépe. Rendkívül eszes és nagyon rendes lány. Onnan tudom, hogy már évek óta nagyon jóban vagyunk egymással, de félreértés ne essék, mi csak barátok vagyunk. Ő pattintott le… A poén az egészben, hogy ezután ő lett a legjobb barátom, annak ellenére, hogy lány. Tetszett, hogy hosszú idő után ő volt az egyetlen, aki nem vágódott hanyatt a látványomtól. Az összes többit lehetetlen levakarni magamról, mind odáig vannak értem. Van néhány nagyon fanatikus is, akik még rajongói klubot is nyitottak miattam. Azért, ez már kicsit ijesztő, de nem tudok mit tenni ellene. Ha őket ez boldoggá teszi?

- Csak gondolkoztam. – Felelem. Csak mosolyog tovább, és az asztalom szélére ül, keresztbe téve a lábait. – Nocsak! És min gondolkozott uraságod, ha szabad kérdeznem? – Incselkedik, ami engem is mosolygásra késztet. – Semmi különös, csak a tegnapi nap jár a fejemben.

- Ohh! Miért, történt valami tegnap? – Kis szünet. – Csak nem egy csinos lányka? Szegénykém, csak nem visszautasítottak? Ha-ha-ha-! – Kac, kac, kukac. Kinevet, de aljas.

- Nem, nem utasítottak vissza. Tudod kedveském, te vagy az egyetlen, aki kikosarazott, a normális csajok soha nem utasítanának vissza egy ilyen tökéletes férfit, mint én! – Újra kacagni kezd, de én is vele nevetek. Nálunk ez már természetes, mindig így csipkelődünk egymással. – Na de most komolyan, mi történt? – Kérdezi, most már komolyabbra váltva.

- Tényleg semmi extra, csak a folyosón belebotlottam Chris-be és a bandájába. Épp egy kissráccal vitatkoztak. Chris kis híján bevert neki egyet.

- Jézusom! Azt hittem már kezdtek végre észhez térni. Úgy tűnik, ezek már sosem változnak. És egy kissrácot? Mégis ki volt az?

- Fogalmam sincs, még nem láttam őt ezelőtt. Gondoltam, te talán tudod. De elég nagyszája volt a kölyöknek.

- Hmm... Azt hiszem, sejtem kiről lehet szó.

- Ismered?

- Nem igazán. Csak a többiektől hallottam, hogy nemrég érkezett egy új diák. Mindenki róla beszél. Azt hiszem, Shun Kitagawanak hívják, vagy valami ilyesmi.

- Kitagawa? Mint az a vén fószer? Valami fejes, nem?

- De igen. Valami politikus. Állítólag az ő fia.

- Mit keres a mi sulinkban egy ilyen úri fiú? Azok nem valami magániskolába járnak? A mi sulink egész jó, de azért mégsem egy elit suli…

- Passz. Azt pletykálják, hogy valami balhé volt az előző sulijánál. Ő valahogy megúszta a dolgot, de úgy gondolták, jobb, ha iskolát vált.

- Hehh, balhés srác, mi? Mégis miféle balhé volt az? Arról nem regélnek? – Faggattam tovább Zoeyt, mert tényleg egyre jobban kezdett érdekelni a kölyök.

- Összekerült pár rosszarccal, akik ki akarták rabolni a kémialabort, vagy mi. A srácokat elkapták, ez a kölyök pedig megúszta, gondolom, apucinak hála.

- A kémialabort, mi? Mégis mit akartak kezdeni az ott lévő cuccokkal?

- Arról nem szól a fáma. Biztos érdekelte őket a kémia, és csak kísérletezni akartak. Talán a dolgozatra gyakoroltak. – Zoey ezt halálos komolysággal az arcán adta elő, ami végül mindkettőnkből hangos nevetést váltott ki. Ezt szeretem benne, baromi jó fej csaj. Újra magam elé képzeltem a fiút. Olyan volt, akár egy vadmacska. Talpig feketébe volt öltözve, még a haja is fekete volt. A szemei pedig… Igen, azok a smaragdzöld szemek teljesen olyanok voltak, akár egy macska szemei. Teljesen megbabonáztak. Újra elmosolyodtam, ahogy ez eszembe jutott. – Szóval Shun, mi? Illik hozzá ez a név. Szívesen megismerkednék vele.

- Na, arra befizetnék! Az a hír járja, hogy eléggé barátságtalan. Mindenkit elzavar a francba, aki közeledni próbál hozzá, a többiek inkább kerülik, mert félnek tőle.

- Félnek tőle? Nekem nem tűnt ijesztőnek.

- Mindegy, felejtsd el. Becsengettek, kezdődik az óra, majd még dumálunk. – Mondta Zoey, és visszasétált a helyére, hogy aztán előpakolja a felszerelését. Én azonban nem tudtam kiverni a fejemből a srácot. Valamiért nagyon felkeltette az érdeklődésem, és tényleg úgy érzem, szívesen megbarátkoznék vele. Hiába, ez vagyok én. Szeretek barátkozni. És a tudat, hogy ő nem az a barátkozós fajta, még izgalmasabbá teszi a dolgot. Szeretem a kihívásokat.


Szünet van, pontosabban ebédszünet. Általában ezt az időt egyedül töltöm, mégpedig a megszokott helyemen. Most is arra felé veszem az irányt. Ezt az időt ugyanis mindig ugyanazzal a tevékenységgel töltöm: rágyújtok. Nem tehetek róla, szükségem van rá. Hogy miért, nem tudom, de már dohányzom egy ideje. Iskola időben nem gyújtok rá túl sokat, de a nagyszünetről nem mondok le, legalább ilyenkor egy szálat muszáj elszívnom. Kikapcsol, ellazít. Kicsit szégyellem magam emiatt, a többieket mindig igyekszem meggyőzni arról, hogy az iskolában tartsák be a rendet, erre pont én vagyok az, aki megszegi az egyik szabályt, miszerint az iskolában tilos a dohányzás. Na jó, én is emberből vagyok. Tökéletes ember nem létezik, és én sem vagyok az. Ennyi hibám nekem is lehet, nem igaz?

Megérkezem a tetőre vezető ajtóhoz, lassan lenyomom a kilincset, és kilépek a friss levegőre. Már amennyire egy városi levegő friss lehet… Mindig idejövök, ha egy kis nikotinra és kikapcsolódásra vágyom, mivel az ajtó furcsa módon sosincs zárva, aminek nagyon örülök. Annak meg különösen, hogy eddig nem volt senki, akinek rajtam kívül eszébe jutott volna ide feljönni. Én is csak Zoeynak árultam el ezt a helyet, de ő utálja a bagót, ezért nem kísér fel ide. Végülis, nem számít, úgyis folyton együtt lógunk, és nekem sem jön rosszul egy kis egyedüllét.

Becsukom magam mögött az ajtót (biztos, ami biztos, ne keltsünk feltűnést), beszívva a levegőt nyújtózok egyet, majd elindulok a tető szélén lévő korláthoz, és szép kényelmesen rágyújtok. Lehunyt szemmel lassan szívom befelé a káros anyagot, majd az égre pillantva jólesően kieresztem a füstöt. Egyszer csak nyikorgást hallok, és a hang irányába fordulok. Úgy tűnik, valaki más is szeretne kijönni a tetőre. Remélem, nem valamelyik tanár az. Izgatottan figyelem az illetőt, ki is az, akinek sikerült rám hoznia a frászt, igaz, épp csak egy kicsit ijedtem meg. Az alkalmatlan vendég szerencsémre nem tanár volt, hanem egy diák. Megállt az ajtó előtt, a zsebében kotorászott, cigis dobozt halászva elő, és már azon volt, hogy rágyújtson, mikor észrevette, hogy nincs egyedül.

- Ohh, a fenébe! Azt hittem itt egyedül lehetek. – Morogta maga elé, és már fordult is volna vissza. Nocsak. Ez az a kölyök, a dühös cicus. Önkéntelenül is elvigyorodom.

- Nahát, megint összefutottunk? – Teszem fel barátságosan a költői kérdést. Válaszul csak egy dühödt pillantást kapok, ami kis híján felnyársal. Persze fel se veszem, kedves mosollyal viszonzom. – Te vagy Shun Kitagawa, igaz?

- És akkor mi van? Közöd hozzá? – Oda se figyelek a hangsúlyra, továbbra is játszom az értetlenkedőt, és még mindig barátkozó szándékkal folytatom a társalgást. – Én Ryu Takeda vagyok, örvendek! – Mosolygok, ami úgy tűnik, felettébb bosszantja, pedig nem ez volt a célom. De hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem a reakcióit. Újabb gyilkos pillantást kapok, majd hátat fordít, és elindul vissza az épületbe.

- Máris elmész? Nem szívsz el velem egy cigit? Közben dumálhatnánk, mit szólsz?

Megáll, oldalra billentett fejjel rám emeli szúrós tekintetét, melyet szinte teljesen eltakarnak a hosszú fekete tincsei, és határozottan elutasítja a javaslatom. – Eszemben sincs bájcsevegni. – Felelte, majd bevágta maga mögött az ajtót. – Rendben, akkor majd máskor. – Intettem utána, persze már csak az ajtó láthatta és hallhatta a búcsúmat. Határozottan érdekel a kölyök, nagyon kíváncsi vagyok rá. Valami azt súgja, hogy ez nem az igazi Shun, és valójában vágyik a figyelemre. Olyan nincs, hogy az ember ne akarna barátokat. Én speciel kifejezetten szeretek barátkozni. Elvégre, az ember társas lény, nem igaz?


- 3. fejezet –


Ezt nem hiszem el! Mióta a tetőn újra belebotlottam, azóta ez a srác egyszerűen levakarhatatlan! Szerencsétlen módon többször is szembe találkoztam vele a folyosókat járva, miközben szokásomhoz híven próbáltam valami eldugott kis zugot keresni, ahol csak egy kis időre egyedül lehetnék, de ebben a kibaszott épületben ilyen nem létezik! Még az osztályomhoz is képes volt elmenni, hogy beszélhessen velem, csak pechjére sosem talált a helyemen. A fejébe vette, hogy a barátom akar lenni, pedig már milliószor elküldtem arra a bizonyos helyre, de úgy tűnik, nem igazán ér el a tudatáig, mivel még mindig próbálkozik, újra és újra. Valami nagyon nem lehet rendben a fejében, mert normál ember nem akar ennyire megszállottan ismerkedni... Tudnám, miért akar ennyire a haverom lenni… Ugyan mi jó van a barátságban? Vagy talán a szüleim miatt van ez az egész? Talán arra gondolt, milyen klassz lehet egy gazdag kölyökkel haverkodni? Érdekbarátság, mi? Hát azt lesheti! Én sem most jöttem a falvédőről. Persze az is lehet, hogy kivételesen nem ez az oka, és tényleg barátkozni akar. Mindenesetre én akkor sem kérek belőle. Előbb-utóbb csak feladja…

Sajnos azonban, aki lassan feladja, ahogy elnézem, nem ő lesz, hanem én. Nem bírom tovább, sehová nem mehetek anélkül, hogy ne botlanék emberekbe, főleg belé. Végül mégiscsak a tető mellett döntöttem, ha félre vágytam vonulni, persze tudtam jól, hogy ő is ott lesz, de igyekszem nem figyelni rá. Valahogy csak megoldom.

Mint mindig, most is együtt vagyunk a tetőn, a korlátnak támaszkodva pöfékel, én természetesen távolabb húzódtam tőle. Hogy nem kívánok továbbra sem társalogni, azt azzal adtam tudtára, hogy a fülhallgatót bedugtam a fülembe, és jó hangosan hallgatni kezdtem a nyugtató zenét. Most éppen a The Offspring-et hallgatom, ráadásul pont a kedvenc számom megy, a The Kids Aren’t Alright. Nagyot sóhajtok, majd én is rágyújtok. Illetve rágyújtanék… - A kurva életbe, elfogyott! – Bámulok az üres dobozba. Pedig most tényleg jól esett volna egy szál, ölni tudnék érte. Lehunyom a szemem, újra sóhajtok egyet, csak hogy visszatartsam a kitörni vágyó dühömet, majd mikor újra kinyitom, egy dobozból kilógó cigi bámul egyenesen a képembe. Felpillantok. Ahogy sejtettem, előttem áll, szokásához híven csak vigyorog, mint a tejbe tök, és csak némán kínálja nekem a bagót. Kis időre meg is feledkeztem róla, hogy ő is itt van. Rövid hezitálás után kihúzom azt a szálat, és a számba veszem, mire ő az öngyújtóját tartja nekem. Kivételesen elfogadom a gesztust, és hagyom, hogy meggyújtsa nekem, én pedig nagyokat szippantva segítem ebben. Istenem, de jól esik! A srác még mindig vigyorogva bámul rám. Hmm… Arra vár, hogy megköszönjem? Nos, talán tényleg meg kéne köszönnöm. Azt hiszem, ennyi belefér. – Kösz! – Bököm oda neki.

- Nincs mit! – Feleli. – Mi jót hallgatsz? – Na tessék, kezdődik. Illetve pontosabb, hogy folytatódik az egész. Megadóan kiveszem a fülest, hiszen nehéz úgy kommunikálni valakivel, hogy közben üvölt a zene az ember fülébe. – Offspring. – Válaszolom. Egy kis kérdés-feleletbe még senki nem halt bele, én is ki fogom bírni. Ez még nem jelenti azt, hogy mi mostantól puszipajtások leszünk.

- Sejtettem, hogy valahonnan ismerős. Én is nagyon bírom őket. – Mellém áll, hozzám hasonlóan ő is háttal dől a korlátnak, és egy újabb szálra gyújt. Én csak hümmögök a kijelentésére. – Nem vagy túl beszédes, igaz?

- Örülök, hogy észrevetted. – Fújom ki a füstöt, rá se pillantva. Ő csak nevetni kezd.

- Még mindig haragszol rám a múltkori miatt, eltaláltam? Ezért vagy ilyen ellenséges… - Ráemelem a lehető legszigorúbb tekintetem, bár már észrevettem, hogy ezt a srácot nem hatja meg, mintha úgy szabták volna a képét, hogy folyton vigyorogjon. Viszont eltalálta. Akkor, ott tényleg meg tudtam volna fojtani, és az érzés azóta se változott.

- Így van! A másik okot pedig már számtalanszor a képedbe vágtam, csak neked nehéz a felfogásod.

- Hmm… Hát… Tényleg nehezen tudlak megérteni. – Hümmögi, de a képére van írva, hogy totál nem vesz komolyan. Tényleg nagyon fel tud bosszantani. – És miért vagy ilyen rideg? Miért nem engeded, hogy az emberek közeledjenek hozzád?

- Csak. Kielégítő volt a válaszom?

- Hááát, nem mondanám… Lehetne kicsit bővebben?

Rohadt nehéz ezzel a fickóval. Csak nem adja fel. – A barátokkal csak a baj van. Most jobb? –Felelem kissé ingerülten, ő továbbra is csak mosolyog rám.

- Én nem így gondolom. Szerintem jó dolog, ha az ember nincs egyedül. Legalább van, akire számíthatsz, ha bajba kerülnél.

- Nem szoktam bajba kerülni, ha igen, egyedül is meg tudom védeni magam!

- Igen, a múltkor is említetted. – Kuncogja.

- Ha már úgyis felhoztad, tényleg elárulhatnád, miért is kellett beleavatkoznod. Kíváncsian várom.

- Hisz utána bocsánatot is kértem! - Mentegetőzik. - Úgy tűnt, hogy bajban vagy.

- Talán úgy festek, mint egy lány, aki védelemre szorul?

- Nem, egyáltalán. Csak azt láttam, hogy öt nehézfiú, akiket én is ismerek, éppen egy fiatal srácot terrorizáltak, ráadásul az iskolában. Te is odamentél volna segíteni, nem?

- Eltaláltad. A válasz nem! Simán elintéztem volna őket!

- Lehet, de akkor is közbe kellett avatkoznom. Az iskolában tilos a verekedés, ha nem is miattuk, de pórul járhattál volna.

- Kit izgat? Mi vagy te, a jóságos tündér keresztanya?

- Ha-ha-ha! Nem, az nem vagyok! De a te szüleid biztos nem örültek volna, ha emiatt a diri felfüggeszt vagy valami.

- Semmi közöd hozzá, hogy én mit csinálok! Csak szállj le rólam végre, fogtad? - Ő ismételten csak vigyorog. - Nem tudnád abbahagyni ezt az idegesítő vigyorgást?

- Vigyorognék?

- Igen, és kibaszottúl zavar! Szóval nem törölnéd le a képedről?

- Ez csak egy kedves gesztus. Te nem szoktál mosolyogni? Próbáld ki, jó érzés.

- Mosolyogjon a halál!

- Mosolygó halál? Az milyen?

- Te most szórakozol velem?

- Nem, eszemben sincs. Csak próbálom elérni, hogy te is kicsit közvetlenebb legyél.

- Szerintem meg itt zárjuk le a beszélgetést! És mondtam: kár törnöd magad, mert nem leszünk haverok. Én leléptem! – Vágom a fejéhez, és sietősen faképnél hagyom. Így is többet beszéltem vele, mint akartam…


Végre eljött a hétvége, egy kis ideig távol lehetek Ryutól. Még ha csak két napig is tart. Mióta ebbe az új iskolába jöttem, alig volt egy perc nyugtom, különösen miatta. Lassan megőrülök tőle, muszáj valamit kitalálnom, amivel lenyugtatom magam, ami kikapcsol. Nem tartott soká, és máris eszembe jutott, mit is csinálhatnék. Van valami, ami mindig megnyugtatott, bármi is volt a bajom.

Ritkán fordul elő, hogy az egész család otthon van, már-már úgy néz ki, mintha a személyzetet leszámítva egyedül élnék abban a nagy házban. Most is egyedül vagyok, mivel apám külügyminiszter, ezért a munkája elszólította, anyám is Olaszországban tengeti a napjait, az új filmjének forgatási helyszínén. Nincs hát semmi akadálya, hogy a hétvégémet vidéken töltsem, a családi farmunkon. Pár cuccot begyűrtem a hátizsákomba, és szóltam a sofőrnek, hogy készítse a kocsit, és rövid időn belül már úton is voltunk. Mivel nem jeleztem, hogy ma érkezem, így az ottani személyzetnek fogalma sincs róla, hogy ott szándékozom tölteni a hétvégét. Nem is baj, nem kell, hogy körülugráljanak, nem vagyok kisgyerek, egyedül is feltalálom magam. Úgyis csak egyetlen dolog miatt megyek oda. Van ott valami, ami nagyon fontos számomra. Pontosabban valaki, akit nagyon szeretnék látni.

A kocsi lassan befordul a poros útra, és lefékez a ház előtt. Meg sem várom, hogy a sofőr ajtót nyisson, egyedül is ki tudok szállni. Rápillantok a házra, és felsóhajtok. Régen jártam már itt. Becsukom a kocsiajtót, és elindulok fel a lépcsőn, a bejárati ajtóhoz. Úgy tűnik, a komornyik, az öreg Ralph meghallotta a kocsi hangját, mert már nyitva volt az ajtó, és azonnal elém is sietett.

- Hát maga az, fiatalúr? Nem tudtam, hogy ma idejön, ha tudtam volna, máris szóltam volna a személyzetnek, hogy készítsék elő a házat! – Szabadkozott. Ralph, amióta apám felfogadta, azóta el sem hagyta ezt a házat, mióta az eszemet tudom, ő volt itt a komornyik. Akárhányszor vidékre jöttünk a szüleimmel, mindig ő fogadott minket. Azt is mondhatnám, hogy ő a ház igazi tulajdonosa, ez az otthona. Alaposan megöregedett, mióta utoljára találkoztunk.

- Semmi baj, jó ez így. – Nyugtattam.

- Rég nem láttam, fiatalúr. Jól megnőtt az utolsó látogatása óta, kész férfi lett.

- Mi van vele?

- Tessék? Kire gondolt, uram? - Néz rám értetlenkedve az öreg. – Ahh, már értem! Miatta jött, nem igaz? Hátul van, az istállóban. Már nagyon hiányolta magát, biztos nagyon fog örülni a látogatásának. – Mosolygott, én pedig bólintva jeleztem, hogy köszönöm. Átadtam a táskát, majd rohanva az istálló felé vettem az irányt. Ralph még utánam kiáltott: - Addig összeütök önnek valami ennivalót, biztosan éhes!

- Köszönöm, az jól esne! – Kiáltom vissza, és rohanok tovább a célom felé. Ahogy kiszálltam az autóból, már akkor megcsapott a ló szag. Számomra nagyon kellemes ez az illat, sok szép emlékem fűződik hozzá. Belépek az istállóba, és határozottan az épület végébe sétálok. Az összes ló engem figyel, nyerítve jelzik egymásnak, hogy látogató érkezett, de ügyet sem vetek rájuk, kivéve a legutolsó lovat.

- Hát szia, Midnight!

Hát ő volna az. Az ok, amiért ide akartam jönni: Midnight, a lovam. Kiscsikó kora óta ismerem, gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Midnight nem más, mint egy gyönyörű éjfekete fríz, ezért is kapta az éjfél, vagyis a Midnight nevet. Midnight egy kifejlett, majdnem 2 m magas mén, nyaka formás, magasan illesztett, szépen ívelt, mellkasa széles, háta viszonylag rövid, enyhén csapott, kerek far és izmos hátsó lábak jellemzik, melynek köszönhetően fellépése határozott és büszke. Viszonylag kicsi feje egyenes, kis füleivel éberen figyel minden apró zajra. Az egész külsejét a hosszú sörény, dús farok és a földet seprő bokaszőr koronázza meg. Tökéletes képviselője a fajtájának. Számomra a frízek a legszebbek, legtökéletesebbek az egész világon, és közülük is a legkiemelkedőbb, Midnight.

Sajnos az elmúlt években alaposan elhanyagoltam, ami ennél a fajtánál nem túl szerencsés, hamar elveszítheti az ember a bizalmát. Meg is lett az eredménye a hanyagságomnak. Valahányszor eljöttem hozzá, ő boldogan szaladt hozzám, hogy üdvözöljön, most azonban tartózkodóan méreget a sarokból.

- Rég volt, nem igaz? Már meg sem ismersz. Nem hibáztatlak, én tehetek róla. – Kedvesen beszélek hozzá, ahogy mindig is szoktam. Hangom hallatán megrezegteti a füleit, és óvatos léptekkel megindul felém, majd orrát előredugva szimatolni kezd. Óvatosan megsimogatom a fejét, egy pillanatra ijedten visszarántja, de azonnal vissza is dugja a pofáját. – Na, mégiscsak megismertél? Nagyon hiányoztál, ugye tudod? – Válaszul nyerít egyet. Ezt igennek veszem. – Mit gondolsz, menni fog még a lovaglás? Benne lennél egy kis sétában? – Egyenesen a csillogó szemeibe nézek, így beszélek hozzá. Nem válaszol, amiben persze nincs is semmi meglepő. Én mégis tudom, hogy ő mire gondol. Nem kellenek a szavak, mi ketten mindig tökéletesen megértettük egymást. Mielőtt nekiláttam volna, hogy felnyergeljem, alaposan végignéztem rajta, hogy minden rendben van-e vele. Az istálló gondnoka remekül végzi a munkáját. Rendesen gondozott a szőre, tökéletes az alakja, látszik, hogy rendesen etették, kitűnő egészségnek örvend. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, előszedem a szükséges kellékeket, és elkezdem felnyergelni. Midnight készségesen tűri az egész herce-hurcát, pedig biztos vagyok benne, hogy már nagyon régen ültek rajta utoljára. Nem igazán szerette, ha valaki más ült a hátára, viszont én is vagy 4 éve lovagoltam utoljára. Azóta nem is találkoztunk többet, amit nagyon szégyellek. Kivezetem az ügetőre, közben nosztalgiázni kezdek. Mennyit sétáltunk mi a környéken, főleg a közeli erdőbe szerettem ellovagolni. Mivel mindketten elszoktunk egy kissé a lovaglástól, úgy gondoltam, először itt teszek vele néhány kört, bemelegítésképpen. Úgy tűnik, minden rendben van, hiába a hosszú kihagyás, most is tökéletes az összhang. Időközben Jack, a lovászunk is előkerült, oda is sietett hozzám, hogy ő is üdvözölje a munkaadója fiát.

- Shun úrfi, hát újra eljött? Midnight biztosan nagyon örült önnek. Nagyon rég járt erre.

- Igen…

- Mindent rendben talált? Szüksége van esetleg valamire?

- Nem, minden rendben. Elmegyünk egy kis időre, mondja meg Ralphnak, hogy ne aggódjon.

- Ne tartsak önnel? Tényleg nagyon régen volt itt utoljára, hátha történik valami…

- Nem lesz semmi baj. Igaz, Midnight? – Megpaskolom a nyakát, és ő máris elindul. – Sietek vissza. Vacsorára itthon leszek! – Kiáltom Jacknek, immár a távolból. Sebesen vágtázunk célunk felé.


Nem sokkal azután, hogy beértünk az erdőbe, vágtából lépésbe váltottunk. Midnight lassan lépkedett alattam, így jutottunk el végül egy kisebb tisztásra. Jól emlékeztem erre a helyre, most is ugyanolyan gyönyörű és nyugodt, mint régen. Mindig ide jöttünk, ez volt a mi közös helyünk. Senki más nem járt erre. Tökéletes hely a kikapcsolódásra. Megállítom Midnightot, és leszállok róla. A fák közt egy kisebb patak csordogál, odavezetem, és megitatom, majd leszedem róla a kantárt. Amíg itt vagyunk, nincs rá szükség, feleslegesen ne legyen rajta. Nem szoktam őt kikötni, és nem is kell. Midnight nem megy el, velem marad. Nincs félnivalóm. Hűsége még egy kutyáén is túltesz. Ő az egyetlen, igaz barátom. Midnight vidám legelészésbe kezd, én pedig egy árnyékos fa tövébe ülök, és míg őt figyelem, régi emlékek törnek elő.

Nem volt mindig így. Volt idő, mikor boldog családként éltünk, és mindkét szülőmtől kaptam figyelmet és szeretetet. Anya akkor még csak kisebb szerepeket kapott, így mindig volt ideje rám. Apa sem volt akkoriban túl elfoglalt, így szinte minden hétvégét itt töltöttünk együtt, mint egy igazi, boldog család. Ők tanítottak meg lovagolni is. Aztán szép lassan minden megváltozott. Apa egyre többet dolgozott, hogy minél magasabbra jusson a ranglétrán, anyát és engem is elhanyagolva. Anya is egyre nagyobb szerepeket kapott, egyre híresebb lett, és már csak a karrierjével kezdett törődni, majd jöttek szép sorban a szeretők: hol egy híres színészkolléga, hol néhány fiatal rajongó. Anyám persze kihasználta a kínálkozó alkalmakat, ha már apámra nem számíthatott, hogy bizonyos szükségleteit kielégítse. Persze itt most nem csak a szexre gondolok, bár biztos vagyok abban, hogy sűrűn volt benne része. De mivel anyám még fiatalnak számít, így nem csoda, ha ő még mindig szórakozni vágyik, moziba, buliba járni. Apával erre nem igen volt lehetősége. Én pedig csak arra vágytam, hogy foglalkozzanak velem, de egyre nehezebben tudtam elérni, hogy rám figyeljenek. Magamra maradtam.

Azonban mégis volt valaki, akire mindig számíthattam, aki csecsemőkorom óta mindig mellettem volt. A dadusom, Mary. Már-már jobban szerettem őt, mint a szüleimet. Nagyon kedves volt hozzám, emlékszem, hogy mindig mosolygott. Folyton valami süteménnyel kedveskedett nekem, legtöbbször a kedvencemet sütötte, csokoládés muffint. A mai napig nem ettem olyan finomat, ahogyan ő készítette. Sokat segített a tanulásban is, akármilyen gondom volt, mindig hozzá szaladtam tanácsért, bármikor kisírhattam magam a vállán. Azt ígérte, hogy örökre velem marad, és én gyermekfejjel el is hittem, hogy mindig számíthatok rá. De nem így történt. Nyolc éves voltam, mikor ő súlyosan megbetegedett, majd nem sokkal később meghalt. Én akkor úgy éreztem, hogy elárultak. Megígérte, hogy mellettem marad, hogy sosem fog elhagyni, és mégis... Ezek után elvesztettem az emberekbe vetett hitem, valahogy senkiben sem tudtam már megbízni. Volt rá okom épp elég. Az akkori barátaim közül sokakról kiderült, hogy csak azért barátkoznak velem, mert a szüleim gazdagok. Erre viszont csak tizenéves fejjel jöttem rá, és amint megtudtam, igyekeztem minden kapcsolatot megszüntetni velük. Lehet, hogy volt köztük pár olyan is, akik tényleg igaz barátok voltak, én viszont lassan mindenkit elidegenítettem magamtól. Noha mindenkit eltaszítottam, furcsa mód továbbra is igényeltem a figyelmüket. Ezt úgy próbáltam elérni, hogy mindenféle rossz fát tettem a tűzre. Kezdetben még ártatlan csínyek voltak ezek, de aztán az utcán megismerkedtem pár idősebb sráccal, akikkel úgy tűnt, egy hullámhosszon vagyunk, hogy ők megértenek engem. Ettől kezdve egyre többet csavarogtam el otthonról, majd az iskolából is egyre többet hiányoztam. Na és persze jöttek az egyre nagyobb balhék, és a nők, akiket csak kihasználtam, pont úgy, mint ahogyan én is ki lettem használva. Úgy éreztem, hogy ezzel bosszút állhatok a régi sérelmeimért, de persze, csak áltattam magam. Semmin sem változtatott az egész, mégis, akkor jó megoldásnak tűnt. Majd szép lassan a csajozással is felhagytam, csak a balhézás foglalkoztatott. De mint mindennek, ennek is vége szakadt. A banda, aminek a tagja voltam, pont, mint a többiek, szintén elárultak. Innentől már semmi sem érdekelt többé, magasról szarni kezdtem mindenre. Erre most itt ez a srác, Ryu Takeda. Egyáltalán nem riasztja el a viselkedésem, pedig egyszer sem viselkedtem vele valami rendesen, sőt, egyenesen kiállhatatlan voltam vele. Ő mégis csak mosolyog, bármit is mondok neki, barátságosan próbál közeledni hozzám újra és újra. Nem adja fel, soha. De miért? Miért akarja ennyire, hogy barátok legyünk? Hiszen ahogy elnéztem, rengeteg ember veszi őt körül, van barátja bőven. Akkor miért? Szánalomból? Tényleg ennyire szánalmasnak tűnnék?

Gondolataimból hirtelen kizökkent valami, én pedig rémülten tekintek fel, mi ért hozzám. Midnight volt az. Annyira elmerültem az emlékekben, hogy ő aggódva odasietett hozzám, és az orrával megbökdösött, mintha csak azt kérdezné ilyenkor, hogy minden rendben van-e. Rámosolygok. – Ne aggódj, minden rendben. Csak kicsit elgondolkoztam. – Válaszul csak nagyokat pislog rám sötétbarna szemeivel. – Ideje hazamenni, nem gondolod? – Midnight, mintha csak azt mondaná, hogy „De igen, így van!” felnyerített, és hevesen rázni kezdte hozzá a fejét is. Elnevetem magam, ő pedig, mint egy kutya, a szájába fogta a kantárt, és a kezembe adta. Kár, hogy máris ilyen hamar véget ért ez a nap. Nem akarom újra magára hagyni Midnightot. Ezt sietve a tudtára is adom, miközben szorosan átölelem a fejét. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott. Ezentúl minden hétvégén eljövök hozzád, rendben, nagyfiú? Senki másra nincs szükségem, itt vagy nekem te. – Elhallgatok. Ő is csak halkan horkant egyet, majd felpattanok a hátára, hogy elinduljunk vissza a házhoz. Nemsokára úgyis besötétedik, éhes is vagyok, és az út is kifárasztott, mire ideértünk. Minderre pedig rátett az itteni friss levegő. De nem bánom, ez most nagyon is jóleső fáradtság. Jól tettem, hogy idejöttem. Nem számítottam rá, hogy ezek az emlékek hirtelen így rám törnek, alaposan elfojtottam őket magamban. Legalábbis eddig így hittem. Azért jöttem ide, hogy kicsit megfeledkezzem a gondjaimról, és mégis, még itt sem szabadulhatok attól a sráctól. Végülis, nem számít. Noha nem éppen kellemes emlékek árasztottak el, valahogy mégis úgy érzem, hogy nyugodtabb vagyok. A hely azt adta, amire számítottam. Megnyugtatott.


A hétvége hamar eltelik, és egy újabb hét veszi kezdetét az iskolában, de én inkább a lógás mellett döntök. Nincs kedvem bemenni. Az ok nem más, mint Ryu. Noha eddig se nagyon akartam látni a képét, valahogy mégis elviseltem, az utóbbi időben túlságosan is közel engedtem magamhoz. Legutoljára, mikor fent voltunk a tetőn, sikerült elérnie, hogy kicsit többet beszéljek, mint szoktam. Máskor igyekeztem minél előbb faképnél hagyni a másikat, de most nem így történt. Egy kicsit még jól is esett a társalgás, még ha nekem köszönhetően nem épp a legbarátságosabb légkörben is folyt. Valahogy úgy éreztem, mintha azokkal a borostyán szemekkel belém látna. A mosolya pedig… Igen, az a mosoly valahogy olyan különös hatással van rám. Mindig olyan őszintének tűnik, már-már az az érzésem, hogy tényleg bízhatok benne. Fogalmam sincs, mit higgyek. Annyit csalódtam már az életben, nem kell, hogy újra kihasználjanak. Mégis… Valamiért hinni akarok neki. Nem tudom miért, de az az érzésem, hogy bízhatok benne. Most azonban egy ideig egyáltalán nem akarom látni. Alaposan át akarom gondolni ezt az egészet. Ha most újra találkoznék vele, csak összezavarna. Így járom a várost, elmerülve a gondolataim keltette hullámokban, némán.

Úgy terveztem, hogy legalább egy hétig elkerülöm az iskolát, de a harmadik napon óriási meglepetés ért. Ahogy kiléptem a kapun, egy igencsak jól ismert vigyorgó képbe botlottam. Ő volt az. Ryu Takeda.

- T… Teeee… Te meg mi a francot keresel itt?! – Kérdeztem fenyegetően.

- Nem jártál a tetőn, és úgy hallottam, az órákra se mentél be. Gondoltam megnézem, mi van veled, de látom, hogy minden rendben. Akkor mehetnénk együtt suliba, mit szólsz? – Rám mosolyog, épp úgy, ahogy mindig is tette.

- Mi van? Honnan tudtad egyáltalán, hol lakom?

- Hehe! Nem volt nehéz kitalálni, az egész városban csak itt található luxus negyed.

- … Te nyomoztál utánam, vagy mi a franc?! Még ide is képes voltál eljönni?

- Ugyan! Én csak szokás szerint elindultam a suliba. Épp útba estél.

- Na ne hazudj!

- Honnan tudod, hogy én nem erre lakom?

- Olyan hülyének nézel, aki ezt beveszi?

- Te tudod, mit hiszel. Na akkor, mehetünk? – Megállás nélkül csak vigyorog. Tényleg nagyon szeretném felképelni, de valamiért képtelen vagyok megtenni. Megadóan felsóhajtok.

- Csinálj, amit akarsz! – Vágom a fejéhez, és beletörődően, zsebre vágott kezekkel, nyomomban ezzel az idegesítő sráccal elindulok... az iskola felé.


- 4. fejezet –


Sejtésem helyesnek bizonyult, a kölyök úgy reagált, ahogy elképzeltem. Pont erre számítottam. Mosolyogva fogadom, ahogy kilép a kapun, majd amint észrevesz, megtorpan.

- T… Teeee… Te meg mi a francot keresel itt?! – Rám villantja fenyegető tekintetét. Nem ijeszt meg, szeretem, ha így néz. Kis morcos. Alig bírom visszatartani a kuncogást, látom rajta, hogy ezt ő is észrevette, és különösen bosszantja. Imádom cukkolni. Válaszolok a kérdésére, ő továbbra is csak fenyegetően méreget, és persze felettébb kíváncsi, honnan tudtam meg, hol is lakik pontosan. Hát ez tényleg nem volt nehéz. Régóta itt élek ebben a városban, ismerem minden zegét-zugát. Természetesen így azt is tudtam, hogy melyik részen találhatóak a drágább házak, a luxus negyed. Mivel Shun apja a külügyminiszter, már csak puszta logika volt az egész, hogy valószínűleg ők is ezen a részen vertek tanyát. A többi már csak azon múlt, tud-e az ember olvasni: Kitagawa név nem sok van a városban, és ennek a háznak a kapujára pont rá volt írva. Igazán nem kellett túl sok ész az egészhez. Vigyorogva, tömören közlöm vele is, hogy találtam rá.

- … Te nyomoztál utánam, vagy mi a franc?! Még ide is képes voltál eljönni? – A kis pukkancs mindjárt felrobban.

- Ugyan! Én csak szokás szerint elindultam a suliba. Épp útba estél. – Füllentem, csak hogy tovább bosszantsam. Egy kicsit sajnálom, de ha egyszer olyan jó móka!

- Na ne hazudj!

- Honnan tudod, hogy én nem erre lakom? – Játszom továbbra is az ártatlant.

- Olyan hülyének nézel, aki ezt beveszi?

- Te tudod, mit hiszel. Na akkor, mehetünk? – Kérdem tőle, továbbra is kedves mosollyal az arcomon. Arckifejezéséből és a dühtől remegő testéből nem nehéz kikövetkeztetnem, mire gondol most, de én sosem voltam az a félős fajta. Úgyis tudom, hogy nem fog nekem ugrani. Alaposan kiismertem már az embereket, pontosan tudom, hogy ő nem az a fajta. Csak igyekszik elrejteni a valódi énjét.

- Csinálj, amit akarsz! – Feleli beletörődően, majd zsebre vágja kezeit, és morgolódva elindul az iskola felé. Annyira nyilvánvaló volt az egész, hogy mára is lógást tervezett. Újfent elmosolyodok rajta, majd én is megindulok. Így ballagunk szép lassan az iskolába.


Mire beérünk a sulihoz, már egymás mellett haladunk, bár egész úton egy szót sem szóltunk. A szokásos taktika, fedőneve: Üvöltő Zene. Kitagawa uraság egész úton zenét hallgatott, jelezvén, nem kíván beszélni. Pont, ahogy a tetőn is teszi minden alkalommal. Ezért is örültem, hogy legutóbb sikerült rávennem egy kis csevejre, de most úgy döntöttem, inkább békén hagyom. Úgyis pontosan tudom, hogy a nagyszünetben fent lesz a tetőn, majd ott tudok vele beszélni, ugyanis továbbra sem adtam fel, hogy megszerezzem a bizalmát.

Az iskola kapujánál már ott álltak a többiek, a barátaim. Mikor megpillantom őket, Zoey épp fejbe kólintotta az egyik srácot, én pedig elvigyorodok a jeleneten. Gondolom, már megint valami hülyeséget mondott, akkor szokott így büntetni. A gondolatra én is megsimogatom a fejem, én is kaptam már tőle fejbevágást, nem is egyet. És én mondom, az ütése fáj, nem kicsit. Biztos a sok kickbox az oka. Nem is mondtam, de Zoey kickboxozik. Többnyire ezért is sikerült kivívnia a fiúk közt a tiszteletet. Alaposan át kell gondolnia az embernek az életét, ha be akar neki szólni. Egyre közeledünk feléjük, és már ők is észrevesznek, vadul integetni kezdenek.

- Nézzenek csak oda, Ryu is befutott! Srácok, nézzetek csak oda, ki jön ott! – Mondja Greg, aki az imént a tockost kapta. Mind felém fordulnak, majd észreveszik, hogy nem vagyok egyedül. Mikor felfogják, ki is baktat mellettem komótosan, egy pillanatra ledöbbennek.

- Nocsak! Ti együtt jöttetek? – Néz végig rajtunk Tim, egy másik haverom. – Te nem az a Kitagawa kölyök vagy? – Fordul Shun felé, aki a már jól ismert módon válaszol a kérdésre, tehát csak lenézően rápillant azokkal a macskás szemeivel. Zoey is megszólal:

- Nem is mondtad, hogy ti ilyen jóban vagytok. – Shun eközben igyekezne mielőbb lelépni, én viszont hirtelen magamhoz rántom, barátian, így válaszolok a kérdő tekinteteknek.

- Jah, tök jó barátok vagyunk, nem igaz? – Vigyorgok a cicafiúra, de ő csak dühösen eltaszít magától.

- Nem vagyok a barátod! – Néz rám azokkal a villámló zöld szemekkel. Felnevetek, közben ismételten csak átkarolom a vállát.

- Kicsit szégyenlős a srác, ne is figyeljetek oda rá! – Mondom nevetve, persze ő nem nagyon díjazza a humoromat, látom rajta, viszont most nem lök el magától, csak lemondóan felsóhajt. A többi diák, akik szintén ezekben a percekben érkeznek az iskolába, értetlenül szemlélik az eseményeket, nyílván furcsa nekik látni, hogy a barátságtalan srác egy nagyobb társaság közepén áll, ráadásul pont úgy szorongatom, mintha már régóta a legjobb haverok lennénk. Izgatottan suttognak egymásnak, és ide-ide pillantanak ránk.

- Amúgy Ryu, hogyhogy erről jöttél? Te nem a másik irányban laksz? – Néz rám csodálkozva Zoey. Úgy teszek, mintha nem is hallottam volna a kérdést, ártatlan arckifejezéssel bámulom az eget, mintha valami érdekes dolog lenne ott. A szemem sarkából azért észreveszem, hogy Shun dühösen rám pillant.

- Te szemét! Tudtam, hogy nem mondasz igazat! – Vág oldalba, és dühösen elviharzik, én pedig kuncogva követem őt a tekintetemmel. Örömmel veszem észre, hogy az épületbe megy, és nem a másik irányba. Mindeközben sajgó oldalamat dörzsölgetem, bár igyekszem eltitkolni, de egy kicsit fájt, ahogy belém könyökölt. De szinte fel sem veszem, egyáltalán nem tudok rá haragudni. Zoey lép oda hozzám, kizökkentve gondolataimból. – Azt ne mondd, hogy direkt elmentél a kölyök elé… Még mindig nem adtad fel? – Kérdi rosszallóan.

- Ugyan! Hát nem láttad, milyen jóban vagyunk már? – Vigyorgom, ő pedig csak sóhajt egyet.

- Nem is te lennél, ha feladnád. Sosem szeretted, ha valaki magányos, olyan vagy, mint azok az állatimádók, akik az összes kóbor állatot befogadják, csak hogy segíthessenek rajtuk.

- Asszem igazad van… – Shun, mint kóbor macska. Jót derülök, hogy így gondolok rá. Zoey persze felhúzott szemöldökkel néz rám.

- Te meg min kacarászol?

- Semmi, semmi! Felejtsd el! – Legyintek, de újra kitör belőlem a nevetés.

- Még jó, hogy hozzászoktam, hogy te nem vagy százas! – Jegyezte meg Zoey, de azért ő is felkacagott. A többiek persze értetlenül néztek ránk, fogalmuk sem volt, mi bajunk. Végül Greg megszólalt:

- Azt hittem, hogy az ilyen gazdag kölykök saját sofőrrel járnak suliba. Egész idáig gyalog jöttetek?

- Én nem csodálkoznék rajta, ismervén a személyiségét. Arról nem is beszélve, hogy eredetileg úgy tervezte, be se jön. – Felelem.

- Ahh, már világos! Te persze nem hagyhattad, hogy ellébecoljon, mi? Annyira rád vall! Mint valami Terézanya… - Csóválja a fejét Zoey, de még mindig ott volt rajta a mosoly. – Na, lassan lépjünk befelé, srácok. Mindjárt becsengetnek! – Adja ki a parancsot, és elindul, mi fiúk pedig szófogadóan követjük.


****


A fene esne már ebbe a srácba! Tökre nem így terveztem a napomat, semmi kedvem nem volt bejönni, az meg végképp nem hiányzott, hogy lássam a képét! Ez az idióta… Nem hittem volna, hogy képes lesz utánam szimatolni, hogy hol lakom, és nem odajött elém?! Ráadásul azt mondja, hogy csak arra járt. Ennyire hülyének néz? Naná hogy nem hittem el! Persze ő idegesítő szokás szerint jót röhögött rajtam magában. Az arcára volt írva, mit gondol. Rejtély, hogy mégis miért nem hagytam faképnél. Simán leléphettem volna, mehettem volna a saját dolgomra, nem is kellett volna foglalkoznom vele. Akkor mégis miért nem tettem? Végtére is, nem kényszerített semmire, én mégis szófogadóan az iskola felé vettem az irányt, hagytam, hogy együtt menjünk, mintha tényleg haverok lennénk. Bár egész úton egy szót sem szólt hozzám, igaz, nem is nagyon volt rá módja, mivel előszedtem az mp3-am, hogy egy kis zenét hallgathassak. Bár nem olyannak ismertem meg, akit ez visszatartana, furcsa mód mégsem próbált beszélgetést kezdeményezni, amiért hálát adtam az égnek, ugyanakkor valljuk be, egy kicsit bántam is. Pontosan erről beszéltem korábban. Teljesen összezavar. Egyszerűen levakarhatatlan, mint egy kutya, aki ha egy kedves simogatást kap, attól kezdve le nem száll az emberről, mert abban reménykedik, hogy játszani fognak vele. Másrészről viszont, minél többször találkozunk, valahogy egyre inkább úgy érzem, hogy megnyugtat a jelenléte. Csak tudnám, mi lehet ennek az oka. Talán mert most először találkoztam olyan emberrel, aki ennyire érdekesnek tart? Hogy minden áron a bizalmamba szeretne férkőzni? Nem tudom. Én… tényleg nem tudom, mit kéne tennem. Belemenjek a játékba? Fogadjam el a közeledését? Bízhatok benne egyáltalán?

Egyre közeledünk az iskola épületéhez, eddig a hátam mögött kullogott, aztán szép lassan beért mellém. Időnként lopva oda-oda pillantok rá, ő viszont csak némán ballag mellettem, és egyenesen előre néz, elmerülve a saját gondolataiban. Kíváncsi lennék, mire gondolhat. Ahogy ezen járatom az agyam, izgatott kiáltásra kapom fel a fejem, pont ebben a pillanatban ért véget a zene is.

- Nézzenek csak oda, Ryu is befutott! Srácok, nézzetek csak oda, ki jön ott! – Kiáltja az egyik srác, és vadul integetni kezdenek felénk. Azonnal világossá válik számomra, hogy Ryunak szól az üdvözlés. Nyílván, ki másnak. Aztán persze engem is megpillantanak, és nem nagyon igyekeznek titkolni meglepettségüket. Egyikük egyenesen rá is kérdez, hogy tényleg én vagyok-e az a bizonyos Shun Kitagawa, én persze válaszra sem méltatom, igyekszem mielőbb lelépni innen, de Ryu hirtelen magához ragad, és persze vigyorogva közli a többiekkel, hogy mi milyen jó barátok is vagyunk. Természetesen ezt csak ő gondolja így, és ezt a fejéhez is vágom:

- Nem vagyok a barátod! – Dühösen ellököm magamtól, de őt ez egyáltalán nem érdekli, csak felnevet és újra magához ránt.

- Kicsit szégyenlős a srác, ne is figyeljetek oda rá! – Böki oda a többieknek, én meg már nem is szólok semmit, ráhagyva az egészet csak felsóhajtok. Mindez idő alatt észreveszem, hogy szinte az összes többi diák ránk pillant, miközben belépnek az iskola kapuján, páran az osztályomból valók. Látni rajtuk, mennyire meglepi őket a látvány, hiszen amióta ide járok, azóta senki sem tudott a közelembe kerülni, most meg itt állok egy nagyobb baráti társaság közepén, ráadásul Ryu itt ölelget. Aztán újra a csaj szólal meg, így felé fordítom a fejem, és megtudom, hogy Ryu a másik irányból szokott érkezni, mivel arra felé lakik. Annyira tudtam! Dühösen rápillantok, nem bírom, ha a képembe hazudnak. Ő persze mit csinál? Természetesen nem zavartatja magát, úgy csinál, mintha teljesen ártatlan lenne, és jót vigyorog az egészen. Na majd mindjárt felváltja a fájdalom ezt a hülye arckifejezést!

- Te szemét! Tudtam, hogy nem mondasz igazat! – Vágom a képébe, és előző gondolatomnak eleget téve jó erősen oldalba vágom a könyökömmel, és dühös léptekkel elviharzom.


Mikor belépek a terembe, a haragom még mindig nem párolgott el, szerintem az arcomon is látszik, mivel a többiek a szokottnál is rémültebben ugranak félre az utamból, én pedig a helyemre érve idegesen levágom a földre a táskát, magamat pedig a székre, majd keresztbe fonva a karjaimat az osztályt kémlelem. Hát persze hogy megint mindenki engem bámul, akárcsak az első napokban, most is izgatottan suttognak egymásnak, miközben engem mustrálnak. Az okát is pontosan tudom, egy-két ember nyílván máris továbbadta az infót, hogy láttak engem a bejáratnál Ryuval és társaival. Most biztos azt elemezgetik, hogy mit is jelenthet ez, talán egy pillanatra az is megfordulhatott a fejükben, hogy újabb kísérletet tegyenek a bemutatkozásra. Hát ha így gondolják, nagyot fognak csalódni! Franc… Most rohadt jól esne egy bagó. Akár most is leléphetnék, végtére is nem nagyon érdekelnek a következmények, de… Csak a nagyszünetig kell kibírnom. Ám akkor vele is találkozni fogok. Hosszasan gondolkodom, végül úgy döntök, maradok az órákra, és ő előle sem menekülök tovább. Végre elhatároztam magam…


A korlátnak támaszkodva bámulok a távolba, számban ott lóg a cigi. Valahányszor feljöttem a tetőre, Ryu már itt volt, most viszont sehol sincs. Nem is tudnám megmondani, mit éreztem igazán: csalódottságot, vagy inkább megkönnyebbülést? Talán egy kicsit ez is, az is. De nem maradhattam sokáig egyedül, végül ő is megérkezett.

- Bocsi, feltartottak! – Mondja nevetve. – Az egyik tanár megkért, hogy segítsek neki. – Most meg minek mentegetőzik? Egy szóval sem kérdeztem tőle, merre járt, nem mintha érdekelne. Visszafordítom a fejem a város felé, de hallom, hogy elindult felém, majd megáll mellettem. Óvatosan rásandítok, végignézem, ahogy a szájába veszi a cigit, meggyújtja, aztán ahogy befelé szívja a káros anyagot, lehunyja a szemeit. Ha jobban megnézem, nem csoda, hogy a lányok úgy megbámulják, tényleg nagyon jól néz ki. Egész férfias arca van, a testalkata pedig jól kidolgozott, nem túl izmos, de azért látszik rajta, hogy nem is nagyon hanyagolta el a testét. Csak akkor nyitja fel újra a szemeit, mikor kifújja a füstöt, és azonnal rám is emeli tekintetét. Azt hiszem, lebuktam, hogy bámulom, ezért sietve elkapom a fejem. Nem hiszem el, én most tényleg zavarba jöttem volna? Tuti, hogy tiszta vörös a képem.

- Valami baj van? – Kérdezi. Le merném fogadni, hogy most is ott bujkál a jól megszokott görbület a szája sarkában.

- Semmi! – Motyogom alig hallhatóan. Na ne… Mi a fene ütött belém?

- Szép időnk van, nem igaz? – Nyújtózik, én pedig végre rászánom magam, hogy újra felé forduljak. - Kár hogy már nem sokáig élvezhetjük, nemsokára beköszönt az igazi ősz.

- Mondd, miért akarsz mindenáron társalogni velem?

- Hmm? – Néz rám bambán, de ügyet sem vetek rá, csak bámulok a semmibe, és folytatom:

- Mit akarsz tőlem? Miért jó neked, ha a haverod leszek? Ahogy elnéztem reggel, van épp elég barátod, akkor mégis miért akarsz ennyire jóban lenni velem?

- Tényleg ennyire zavar, ha az emberek kedvesek valakihez?

- Én csak… Csak egyszerűen nem értem, miért jó ez. A barátság sosem tart örökké, csak kihasználják a másikat! – Fortyanok fel hirtelen.

- Ez nem igaz. A barátok sosem tennének ilyet egymással.

- Na persze! Én akkor is jól megvagyok egyedül…

- Én meg ezt nem tudom elhinni. Olyan nincs, hogy valaki élvezné a magányt.

- Pedig én… - Egy pillanatra elnémulok, de aztán sietve befejezem a mondatot, bár valami azt súgja, nem túl meggyőzően. – Én igenis, élvezem! Nincs szükségem társaságra!

- Kit akarsz átverni? – Kérdezi egyenesen a szemembe bámulva, de egyáltalán nem tűnik sem szánakozónak, sem megvetőnek. Inkább kedvességet sugároznak felém, és úgy érzem, megint zavarba jövök, ezért sietve lesütöm a szemeimet. – Tudod, én már csak ilyen vagyok. – Folytatja. - Sokan mondták, hogy megszállott vagyok, amiért ennyire szeretek ismerkedni, de engem ez sosem érdekelt. Kissrác koromban nagyon sok olyan társam volt, akiket valamiért piszkáltak, kiközösítettek a többiek, én pedig szerettem őket felkarolni. Nem szerettem, ha valaki magányos, és jó érzés volt látni a boldogságot a szemükben, amiért volt valaki, aki pár kedves szóra méltatta őket.

Némán hallgatom, már-már áhítattal, ahogy Ryu magáról beszél. Várjunk csak… Áhítattal? Na ne… Mi a fene van velem? Már szinte ott tartok, hogy csodálom? Azért az túlzás! Kizárt! Ennyire képes volt engem összezavarni, ez már nem is ember, inkább valami bosszantó szörnyeteg! Míg ezen morfondírozom, Ryu ismét felém fordul, és kizökkent.

- Tudod, nekem olyannak tűnsz, aki ezzel a viselkedéssel próbálja meg leplezni, hogy mélyen legbelül kétségbeesetten kapálózik az emberek figyelméért, a törődésükért.

- Ne tégy úgy, mintha olyan kibaszottúl jól ismernél! – Csattanok fel hirtelen, de ezzel a dühkitöréssel inkább magamat lepem meg, mint Ryut, aki szakadatlanul csak mosolyog rajtam. Ugyanakkor valami furcsa szorítást érzek hirtelen a mellkasomban. Talán tényleg igaza van. Viszont soha egy percig nem gondoltam erre, legalábbis azt hittem, rég sikerült elfojtanom magamban ezt az érzést, elhitettem magammal, hogy igen is, megvagyok egyedül. Most viszont… Ennyire belém látna? De hát… Mégis hogy csinálja? Nem is ismer, ennek ellenére csak ilyen egyszerűen a képembe vágta azt, amit igyekeztem mindenki elől eltitkolni, úgy, hogy még magam sem vettem róla tudomást. Ryu tovább beszél hozzám szelíd, mély hangjával:

- Elhiszed, ha azt mondom, nem egy ilyen sráccal találkoztam, mint te? Máig is sokat járunk együtt szórakozni. Ezért mertem azt mondani, amit mondtam, és ezért nem adom fel, hogy megszerezzem a bizalmad. De persze nem akarok erőltetni semmit, te döntöd el, mit szeretnél. – Meredten bámulok rá, próbálom feldolgozni a hallottakat, no meg a rám törő érzéseket, mikről azt hittem, rég elfeledtem már. Már-már a sírás kerülget, de nem fogok sírni. Nem. Előtte biztosan nem. Senkinek sem mutatom ki az érzéseimet, és ezt nem most fogom elkezdeni. Nem ez előtt a srác előtt. Próbálom tartani magam, ezért gúnyosan felnevetek, bár utólag belegondolva ez inkább csak szánalmas próbálkozásnak tűnhetett. – Még hogy nem akarsz erőltetni semmit? Egyfolytában a nyakamra jártál, le se lehetett téged vakarni rólam! Ezt mégis minek neveznéd? – Rám emeli bamba tekintetét, látom rajta, hogy most megfogtam, nem tud visszaszólni, csak nagyokat pislog. Az eddig szüntelenül vigyorgó srác, aki mindig adta a tökéletes jófiút, most először tűnik tanácstalannak, és már a szája sem úgy görbül, mint szokott. Ez a látvány annyira nevetségesen fest, hogy hosszú idő óta először érzek késztetést a nevetésre. Sikerül visszafognom magam, de még így is kitör belőlem a kuncogás, amire persze azonnal felfigyel.

- Nocsak, te ilyet is tudsz? – Hangjára azonnal magamhoz térek, a kuncogást is abbahagyom. Fenyegetően ráemelem a tekintetem, de azonnal félre is kapom a fejem. Megint sikerült zavarba hoznia. Hogy szakadna rá az ég erre a srácra! Egy kis időre néma csönd áll be. Bámulok a semmibe, az agyam pörög ezerrel, nem merek Ryu-ra nézni. Nem akarom, hogy meglássa, mi játszódik le bennem ezen pillanatokban. Ő is hallgat, rám vár. Végül felsóhajtok, és visszafordulok felé. – Továbbra sem hagysz békét nekem, igaz? Azt hiszem, nincs más választásom…- Mormogom magam elé.

- Hmm? Hogy mondtad? – Les rám értetlenül, nem nyugszik, míg ki nem mondom pontosan, amit hallani akar. Pedig tudom, hogy elsőre is nagyon jól felfogta, mire akartam kilyukadni. Legszívesebben felrobbannék a méregtől, de inkább lenyelem, és megpróbálom érthetőbben a tudtára adni, amit az imént közöltem vele.

- Azt mondtam, hogy rendben van! Most boldog vagy?

- Az. – Feleli, és jót derül a durcás arckifejezésemen. Hát ennyi volt, legyőztek. Megadtam magam. Bár belementem ebbe az egész barátkozósdiba, ez még nem jelenti azt, hogy meg is bízom benne. Habár… Évek óta először újra kezdem érezni, hogy élek. Már nem zavar annyira a társasága, sőt, valamiért egyre inkább vonz magához. Természetesen nem fogok megváltozni továbbra sem, vagyis nem fogom játszani az érzékeny, törődő fiú szerepét, és ha nem muszáj, beszélgetni se nagyon akarok, főleg nem magamról. A bizalmat, melyet már olyan sokan eljátszottak előttem, nem ilyen egyszerű elnyerni. Talán neki sikerülni fog. Majd meglátjuk…


- 5. fejezet –


Azóta, hogy én úgy, ahogy, rábólintottam, hogy a „barátja” leszek, már majdnem egy hónap telt el. Ryu most még többet lóg a nyakamon, mint korábban, bár már kezdem megszokni. Már nem idegesít annyira a jelenléte, olykor mintha kifejezetten nyugtatóan hatna rám. Persze továbbra se nagyon társalgok, többnyire ő beszél magáról, én csak némán hallgatom. Tulajdonképpen jó is hallgatni, de ezt a világért sem mutatnám ki. Én nem szívesen beszélek magamról, még ha el is fogadtam a társaságát. Még nem bízom benne annyira, hogy megosszam vele a gondolataimat, érzéseimet. Nem tartozik rá. Mintha pontosan tudná, mi a szitu, ezért nem is erőltette egyszer sem, és ezért valljuk be, hálás vagyok neki. Nem nyílok meg egykönnyen senkinek, még neki sem. Rég volt, hogy én valaha is bíztam az emberekben.

Ryuval továbbra is a tetőn találkozunk, bár néhány alkalommal sikerült rávennie, hogy sulin kívül is folytassuk a bájcsevejt, és együtt csavarogjunk a városban. Pontosabban nem rávett, helyesebb a kifejezés, hogy elráncigált. Előfordult, hogy iskola után megvárt engem, de képes volt újra eljönni a házunk elé is, csakhogy elhívjon valahová. Már eszemben sincs ellenkezni, amúgy is, már rég tudom, hogy ellene hasztalan. Túl kitartó. A többieknek is szeretett volna bemutatni, de ebbe már nem mentem bele. Legalábbis most még nem. Nincs kedvem jópofizni a többiek előtt, végtére is, én még mindig az a srác vagyok, akinek nincs szüksége társaságra. Az, hogy ennek a srácnak elfogadtam a közelségét, egy dolog. Nem volt más választásom, így se, úgy se lehetett őt lerázni, hát akkor már inkább belementem. Na és persze ott volt az a furcsa érzés, ami arra késztetett, hogy nyugodtan megbízhatom benne. Valahányszor a szemeibe nézek, mindig mintha őszinteséget sugároznának felém. Nem ringatom magam semmilyen hitbe. Sokat csalódtam már, és ha most is így alakul, már felkészülten fogadom. Nem fog meglepetésként érni a dolog. De ha mégsem így történne, és Ryu tényleg olyan rendes, amilyennek vallja magát, akkor… Lesz, ami lesz…


Ismét eljött egy újabb hétvége. Alig bírom ki azt a hosszú időt, ami két hétvége között eltelik. Ahogy ígértem, ilyenkor mindig leutazom vidékre Midnighthoz, a lovamhoz. Ryu időnként bepróbálkozott nálam néhány programmal, de világosan a szemébe mondtam, hogy ezt a pár napot egyedül szeretném tölteni, a városon kívül. Nem faggatózott, és jobb is így. Ez a hely csak rám tartozik, az én menedékem, ahol ellazulhatok, vagy éppen elgondolkozhatok a történtekről. Mint mindig, most sem a házba mentem először, amint kiszállok az autóból, a cuccaimat leadom Ralphnak, és sebesen rohanok a nagyfiúhoz. Nagy nyerítéssel fogad, ezzel fejezve ki örömét, hogy viszontláthat. Akárcsak az elmúlt időkben, most is kedveskedtem neki egy kis ajándékkal. Egy szép fényes almát adok neki, amit nagy boldogan azonnal el is fogyaszt, majd nekiállok a nyergelésének, és kis idő múlva már úton is vagyunk a szokásos helyünk felé.

Az elmúlt hetekben kezdett lehűlni az idő, ami nem csoda, javában benne járunk az őszben. A kis tisztáson megpihenve különösen megérzi az ember az ősz hűs leheletét, bár ez a hideg még egészen elviselhető. Midnight békésen legelészik mellettem, én a fának dőlve lehunyom a szemeim, és némán elmélkedek, egy kis időre még el is aludtam. Hosszú volt ez a hét, rengeteg számonkérés volt, noha én nem vagyok az a tanulós fajta, vagyis nem szoktam túlzásba vinni a dolgot, azért engem is megviselt egy kicsit. Hála Ryunak, aki minden lépésemet figyeli, hogy rendesen bejárok-e az iskolába. Mindegy. Addig is leköti valami a figyelmem. Midnight bökdösésére felébredek, és egyenesen csillogó szemeibe nézek, elmosolyodom, majd nyújtózom egyet. Jól esett ez a kis pihenés, egy kicsit pihentebbnek érzem magam. Mielőtt még haza tértünk volna, meséltem neki az elmúlt eseményekről, és Ryuról is. Elmeséltem neki, mennyire tanácstalan voltam, mikor az egész ismerkedés elkezdődött, és hogy még a mai napig sem tudom igazán, mit kéne tennem. Hogy szeretnék benne bízni, mikor vele vagyok, de a múltam mindig meggátol ebben, és nehezen tudok megnyílni előtte, néha meg úgy érzem, szívesen megosztanám vele a gondjaimat. Hogy hányszor megfordult a fejemben, milyen jó is lenne, ha lennének igaz barátaim, de mégis, inkább igyekeztem mindenkit minél távolabb tartani magamtól, nehogy újra csalódnom kelljen.

- Szerinted, nagyfiú? Te mit gondolsz erről a Ryuról? Szerinted bízhatok benne? Elég fura fazon, nem teljesen százas. – Nevetek, közben Midnightot simogatom, és egyenesen a szemeibe nézek. Hirtelen elhallgatok, és csak hosszú másodpercek múlva szólalok meg újra. – Tudod, eddig egyedül csak a te társaságodban éreztem jól magam. Ha veled vagyok, mindig megnyugszom, akármi is bántson. Te vagy az egyetlen igaz barátom. De… Ez a Ryu… Majdnem olyan, mint te. Ha vele vagyok, úgy érzem, mintha pontosan tudná, mi van a lelkemben, hogy mennyire magányos is vagyok valójában. Ez idáig csak te tudhattad, milyen is vagyok igazán. És ezért van az, hogy nem tudtam őt lekoptatni. Mert valójában nem is zavart a társasága. Megnyugtat, akárcsak a tiéd… - Midnight végig csöndesen figyelt, mintha minden egyes elhangzott szót értene. Mikor mondandóm végére érek, mintha csak bátorítani akarna, kedveskedve bökdösni kezdett az orrával, mire én újra nevetni kezdtem. Különös… Az utóbbi időben egyre többet nevetgélek, főleg Ryu közelében. Persze még nem az az igazi, szívből jövős, de mégis… Régen volt példa erre. Elmosolyodom a gondolatra. – Na gyere, nagyfiú, ideje visszamenni. Még a végén megfázunk.


Ráérősen battyogok az utcákon keresztül. Ryuval találkozom, a fejébe vette, hogy ma mozizunk. Egye fene, rábólintottam. Addig sem kell beszélgetni. Ahogy ballagok a megbeszélt hely irányába, pár tag „véletlenül” belém ütközik.

- Mi van kiscsákó, nem férsz el? – Hőzöng az egyikük. Rájuk pillantok, és látom, hogy nem most találkoztunk először. Ezek ugyanazok a barmok, akik még a második héten akartak meggyepálni. Azóta nem is találkoztam velük. Most viszont csak hárman vannak, a másik kettő valahol elmaradhatott. Úgy tűnik, nekik is felrémlett az a nap.

- Nézzenek csak oda, te vagy az a kis görény, aki olyan nagyra tartja magát! – Tapsoljuk meg az IQ-bajnok főbarmot. Kiváló memóriával rendelkezik. – Kérj szépen elnézést, amiért belénk jöttél, és akkor talán elengedünk. – Vetek rá egy szánakozó pillantást. Egyáltalán nem ijeszt meg.

- Én kérek elnézést, amiért TI jöttetek nekem, szánt szándékkal. –Vágom a fejéhez totál flegma hangsúllyal.

- Mi a szart pofázol? – Mászik bele egészen a képembe, a másik kettő még mindig nem mozdul, de látni a képükön, hogy kezdem őket is idegesíteni a modorommal.

- Csak közöltem, hogy nem én mentem neked, pont fordítva. – Válaszolom továbbra is higgadtan.

- Kölyök, most nincs itt Ryu, hogy megvédjen.

- Szarok rá. Nincs szükségem a segítségére. – Sziszegem. Lassan kezd felhúzni ez a tapló. Nem szeretem, ha feltartanak.

- Az a hír járja, hogy az utóbbi időben sokat lógtok együtt. Azt hittem, nem komálod a társaságot, annyira feljebbvalónak érzed magad.

- Ez van. Ő akaszkodott rám. De te lassan kimászhatnál a képemből, nem szeretném tovább lesni az ocsmány pofád. – Hoppá. Asszem a pofázmánya érzékenyen érinti, mert igencsak elvörösödött a dühtől.

- Te kis korcs, még úgy is tartozunk neked a múltkori veréssel is!

- Biztos, hogy nem kellene hozzá a másik két gorillád is? Mintha most kevesebben lennétek. – Igyekszem megőrizni a hidegvérem, de hasonlóan hozzájuk, már az én kezem is kissé ökölbe van szorítva. A gorilla szóra azonban az itt jelenlévő másik két majom is megugrik, de a vezérmajom visszatartja őket.

- Maradjatok, én akarom elkenni a képét a kis szarosnak! – És azzal a lendülettel már süvít is felém az ökle, pont, mint akkor. Nem esem kétségbe. Kezeim, ahogy egész idő alatt, továbbra is zsebre vágva, így hajolok el az ütése elől, ugyanakkor jobb lábammal egyenesen a gyomorszájába térdelek. Alaposan megleptem ezzel az ellentámadással. Azonnal odakap, és máris a földre rogy. Tch! Tényleg csak a szája volt nagy. A másik kettő is ledöbbent, de épp csak egy pár másodpercre, és amint a góré földre került, ők máris egyszerre esnek nekem. Könnyedén elkerülöm az ütéseiket, ezek csak ököllel próbálkoznak, én viszont még a kezeimet sem használom. Amint elhajolok egy újabb csapás elől, azonnal rúgással válaszolok. Egyiket fejen találom, a másik a hátba rúgásomtól esik a falnak. Időközben a gyomorba rúgott is feltápászkodott, és ő is azonnal beállt a küzdelembe, de hiába, újra és újra a padlón kötöttek ki. Egy ütés azonban betalált, de nem túl vészes, csak a szám repedt fel egy kicsit, de ügyet sem vetettem rá. Eleget voltam az utcán, megismerkedtem egy bandával, így gyorsan megtanultam küzdeni, hogy megvédjem magam. A bandában előszeretettel hívtak engem Párducnak, mivel épp úgy küzdöttem, akárcsak a fenséges fekete bestia a dzsungelben. Ez a küzdelem sem tart túl sokáig. Nyögdécselve próbálják összekaparni magukat a földről, arcukról süt, hogy nem éppen ilyesfajta kimenetelre számítottak, de ez még mindig nem volt nekik elég, mert még legyőzötten is fenyegetőznek.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel vége! Ezt még nagyon meg fogod bánni!

- Hehh… Állok elébe! – Közlöm vele, miközben kezemmel letörlöm a vért az ajkamról. Nem szólnak többet, csak nyögdécselve, magukban motyogva szépen lelépnek. Nagyon helyes. Jól teszik, húzzanak csak el a fenébe. Megfordulok, közben érzem, hogy felrepedt ajkam még mindig ontja magából a vért, de nem igazán foglalkozom vele, csak lenyalom a fémes folyadékot. Ekkor pillantom meg Ryut, aki tágra nyílt szemekkel bámul.

- Hát itt meg mi történt? – Kérdezi csodálkozva, mintha nem lenne elég egyértelmű a számára.

- Nem elég nyilvánvaló? Csak pár baromarc a suliból, de elintéztem őket. Látod? Mondtam, hogy nem szorulok segítségre. – Felelem egykedvűen.

- Jah, látom, tényleg minden rendben. A szád… vérzik.

- Ez? Semmiség. Mit keresel te itt? – Kérdezem tőle felhúzott szemöldökkel. – A mozi a másik irányban van.

- Vártalak a mozi előtt, de késtél. Elindultam megnézni, hogy merre tartasz, aztán zajokra lettem figyelmes, de most már mindent értek. – Vigyorog. Ennek a srácnak tuti felvarrták a képét, bár már kezdem megszokni. Ez ő. Ez Ryu.

- Bocs, feltartottak. – Vonom meg a vállaimat. Végtére is, tényleg feltartottak. Én időben érkeztem volna, na nem mintha számítana.

- Nesze, egy pézsé. – Nyújt felém egy zsepit, én pedig, vonakodva, de elveszem. – Megvettem a jegyeket, menjünk be, még éppen időben vagyunk, csak az előzetesek mennek. – Mondja, én pedig némán követem.


Egyre csak telnek a napok, melyeket Ryuval töltök. Szinte már teljesen megszoktam, hogy vele lógok. Kezdek megbízni benne, ami nagy szó. A többi barátjának még mindig nem tudott bemutatni, folyton kivágom magam a társas érintkezésből, viszont Ryu barátságát kezdem viszonozni. Most már ott tartunk, hogy nem csak ő beszél, hanem én is egyre több dolgot osztok meg vele magamról, de csak mindenféle általános semmiséget, azokat a dolgokat, melyek már hosszú évek óta igazán nyomják a lelkemet, továbbra sem osztom meg senkivel, még vele sem. Meséltem neki egy kicsit a gyerekkoromról, persze kihagyva azokat a részeket, mikor kezdtek elhanyagolni, és hogy ez mennyire fájt, aztán meséltem neki arról, hol tanultam meg harcolni, ez a téma különösen érdekelte még a múltkori eset miatt, én pedig elmondtam neki, hogy kerültem az utcára, és hogyan ismerkedtem meg pár idősebb sráccal, akiktől megtanultam az utcai élet szabályait. Na persze, ebbe a témába sem mentem bele túl mélyen, csak annyit árultam el, amiről úgy gondoltam, nyugodtan megoszthatom vele. Még Midnightról is meséltem neki, úgy láttam, ez alaposan felcsigázta.

- Nocsak, ki sem nézné belőled az ember, hogy van valami, amit szeretsz!

- Ennyire meglepő, hogy valaki szereti a lovakat? – Kérdezek vissza. Most újra az iskolában vagyunk, a szokásos bagószünetünket tartva.

- Nem, az a meglepő, hogy TE szereted őket. Tudod, az alapján, ahogy anno bemutatkoztál, bármit el lehetne hozzád képzelni, de azt, hogy lovagolsz, azt nehezen. – Vigyorogja.

- Hát bocs. – Húzom fel az orrom kissé durcásan, ő csak nevet rajtam.

- Nem bántásként mondtam. – Szabadkozik. – A lovak tényleg csodálatosak. Ők képesek belelátni az emberbe, nem engednek akárkit közel magukhoz. Most hogy belegondolok, a ló tényleg neked való. Pont olyanok, mint te. – Néz rám mosolyogva. Hirtelen szólni sem tudok arra, amit az imént mondott. Telibe trafált. Elfordulok, és a várost fürkészem. Kis idő múlva azonban megszólalok.

- Ez pont úgy hangzott, mintha te is szeretnéd őket.

- Mert így is van. Nem lehet őket nem szeretni, de én inkább csodálom őket. – Feleli a messzeségbe bámulva, én pedig örülök a válaszának. Elmosolyodom.

- Tudod, kicsit többet is mosolyoghatnál. Egész más embernek tűnsz ilyenkor. – Kijelentésére felkapom a fejem, és csodálkozó szemekkel Ryura nézek, ő csak mosolyogva bámul rám. Visszafordítom a fejem, és úgy válaszolok neki.

- Nem sok okom van mosolyogni. – Közlöm komoly arccal.

- Akkor majd teszünk ellene. – Vereget hátba, én egy szót sem szólok érte. – Na gyere, mindjárt becsengetnek, ideje visszamenni.

- Nincs kedvem a matekhoz. – Húzom a számat, de azért én is elindulok, ő pedig csak kacag ezen.

Ha az iskolában vagyunk, már nem csak a tetőn találkozunk, a termembe is nagyon sokszor ellátogat, gondolom, mondanom sem kell, milyen reakciót vált ki megjelenésével a többiekben. A lányok totál elpirulnak és izgatottan pusmognak, a srácok pedig rendesen köszönnek neki, nyílván, mert többen is ismerik, amekkora társasági ember, de aztán alaposan meglepődnek, mikor látják, hogy Ryu nem áll le velük cseverészni, hanem minden alkalommal hozzám igyekszik. Most is így tesz, de mivel jelenleg épp zenét hallgatva bámulok kifelé az ablakon, csak akkor veszem észre, mikor finoman megkocogtatja a vállam. Rápillantok, és kihúzom a fülest.

- Mit akarsz? – Kérdezem unott hangon. – Szokásos ellenőrzés, hogy a helyemen vagyok-e?

- Pontosan! – Vigyorog, amire halványan én is elmosolyodom.

- Ahh, sejtettem. Na és? Ott vagyok?

- Jaja, úgy látom, igen. - Mondja nevetve, majd komolyra vált. – Tudom, hogy már milliószor kérdeztem, de ma lesz egy kis összeröffenés a srácokkal, szeretném, ha te is velünk tartanál. Hidd el, jófejek, nem fognak megenni téged vagy ilyesmi. – Némán, érdektelen arckifejezéssel bámulok rá, végül felsóhajtok.

- Jól van, elmegyek. Csak hagyj már békén. – Hessegetem őt a kezemmel. – Most lépj le, biztos várnak már. – Bár lekoptató szövegnek szántam, hangomban egyáltalán nem volt semmi bántó hangsúly, vagy ilyesmi. De a szünetek elég rövidek, ő pedig nem éppen a szomszédos osztályba jár.

- Rendben, akkor este hatra érted megyek. – Köszön el tőlem, én pedig unottan bámulok utána, majd újra az ablak felé fordítom figyelmem. Nem sokáig élvezhetem, hogy végre magamra maradtam, az egyik lány ugyanis vette a bátorságot, és odalépett hozzám.

- Bocsi, hogy zavarlak, de… Látom, hogy jóban vagy Ryuval és… - Felhúzott szemöldökkel bámulok rá, de egy szót sem szólva várom, hogy végre kibökje, mit akar. Annyira egyértelmű, hogy bele van habarodva. – Izé, szóval azt akarom csak kérdezni, hogy van-e neki valakije, mert… - Na, ennyi volt, meguntam. Kissé dühösen a következőt vágom csak a fejéhez.

- Ha annyira bele vagy zúgva, miért nem mész oda hozzá, és kérdezed meg tőle? Mi vagyok én, Cupido? – Néma csönd a teremben, mindenki felénk pillant. A kiscsaj is riadtan elhátrál. Huhh, hát ez… Tényleg elég agresszívra sikerült, nem akartam ennyire durva lenni. Vettem egy mély levegőt, és sokkal nyugodtabb hangon bocsánatot kértem. – Ne haragudj. De… Tényleg nyugodtan odamehetsz hozzá, nem harap. – Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de szerintem tök felesleges, az ilyesmi nem megy nekem. A csaj csak néz rám szótlanul, szemei fennakadva. Ezek szerint tényleg nem jártam sikerrel, és valami ijesztő grimaszt láthat a képemen.

- Mi van? – Teszem fel a kérdést. Meglepetésemre a csaj is elmosolyodik, mikor válaszra nyitja a száját.

- Semmi, csak először látlak mosolyogni. Többet is mosolyoghatnál, nagyon jól áll. – Ezzel hátat fordít, de mielőtt visszaballagna a helyére, még visszafordul. – Nem is vagy olyan ijesztő. - A döbbenettől kikerekednek a szemeim, bambán nézek előre, majd a fal felé fordulva, hogy senki ne lásson, alig hallhatóan kuncogni kezdek. Vicces, Ryu is ugyanezt mondta nem is oly rég. Hát tényleg ennyit számít egy mosoly? Most, hogy belegondolok, mióta megismerkedtem Ryuval, egyre többször kapom magam rajta, hogy derülök valamin. Tud valamit a srác, az már egyszer biztos. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem ember. Na tessék. Csak eszembe jutott, és megint somolygok. Nem is olyan rossz érzés.


- 6. fejezet –


Este hatra pontosan odaértem a Kitagawa házhoz. Már messziről megpillantottam őt, ahogy a kerítésnek támaszkodik karba tett kezekkel, és a tőle megszokott unott fejjel bámulva a semmibe várakozik. Mosolyogva lépek mellé.

- Hali! Régóta vársz már? - Rám pillant zöld szemeivel, és egykedvűen válaszol.

- Nem… Milyen pontosak vagyunk. – Mondja a mobilja kijelzőjét bámulva.

- Mondtam, hogy hatra jövök. – Vigyorgok, ő csak sóhajt egyet.

- Na és, hova megyünk?

- Hehe! Majd meglátod. – Titkolózom, és elindulva intek neki, hogy kövessen.

- Mi? Várj má’! Kérdeztem valamit, hallod? – Persze hogy hallom, de nem válaszolok, csak széles vigyorral képemen haladok tovább előre, míg nem ő is feladja, és utánam ered. Ahogy beér mellém, látom rajta, hogy durcizik. Érthető, elvégre semmi kedve nem volt ehhez az egészhez. Én viszont örülök, hogy mégis rábólintott, hogy találkozik a többiekkel. Hosszú ideje próbálom őt bevonni a társaságba, de minduntalan elutasította ezt. Megértem, hiszen anno a szavaiból azt vettem ki, hogy sokat csalódott már az emberekben élete során, ezért nem bízik senkiben. Na persze semmi konkrétat nem mesélt magáról, de nekem nagyon ez jött le. Ez egy elég érthető magyarázat arra, miért ennyire antiszoc, és miért ódzkodik annyira a társaságtól. Viszont örömmel tapasztalom, hogy fejlődésnek indult, már egyáltalán nem olyan barátságtalan, mint mikor először találkoztunk. Egyre többször kapom rajta, hogy halványan elmosolyodik, és az utóbbi időben kezd aktivizálódni a beszélgetéseinkben is, bár még mindig nem árult el magáról túl sok mindent. Nehezen akar megnyílni, nem is sürgetem, tisztában vagyok vele, hogy idő kell ahhoz, hogy a bizalmába férkőzzem, de a helyzet egyáltalán nem reménytelen. Mint mondtam, lassan, de biztosan halad a dolog. És ez a mai találkozó egy újabb mérföldkő a fejlődésében. Beszéltem a többiekkel, ők se bánják, hogy Shun ma este velünk tart. Nem véletlenül, hisz ők sem olyanok, akik bárkit elutasítanának maguk mellől.

Negyed órás séta után megérkezünk egy kisebb, de annál hangulatosabb kocsmához. Korábban borospinceként szolgált. Sokszor lógunk itt a többiekkel, iszogatunk és beszélgetünk, mindig nagyon jó a hangulat. – Vigyázz, lépcső. – Figyelmeztetem Shunt, mikor belépünk a szűk kis ajtón. A lépcső aljára érve már is megpillantom a többieket, négyen vannak és a szokott helyen ülnek, leghátul a fal mellett. Javában folyik már a beszélgetés, először Greg vesz észre minket, rögtön szól is a többieknek, és mikor mind felénk néznek, intek nekik, majd odaérve hozzájuk köszönök.

- Üdv, skacok!

- Már vártunk titeket, nektek is kikértük a piát. Tequila jó lesz, ugye? – Kérdezi Tim, miközben sorba kezet fogok mindenkivel, Zoeyval pedig két apró puszit váltunk, persze csak arcra. Csak a szokásos üdvözlési ceremónia.

- Persze, nekem tökéletesen megfelel. – Felelem a kérdésre, majd Shunra pillantok, aki végig a háttérből figyelte ezt a kis jelenetet. A többiek is azonnal felé fordulnak, és mindannyian bemutatkoznak, elsőként Tim nyújtja a kezét, ő pedig vonakodva bár, de viszonozza a kézfogást.

- Helló, én Tim vagyok. Ő itt Mike… - Mutat a mellette ülőre, aki azonnal talpra is ugrik, szintén kezet rázva vele, majd a vele szemben ülő haverom is feláll, nem is mond többet, csak a nevét böki oda. - Greg. - Shun az ő kézfogását is viszonozza, aztán ismét Tim szólal meg.

- Ő pedig ott a sarokban a gyönyörű Zoeynk.

- Szia, örülünk, hogy csatlakozol hozzánk. – Búgja kedvesen Zoey, miközben Shun arcára is két puszit nyom, aki ettől mintha elpirulna egy kissé. Csendesen kuncogok zavarán, hogy senki se vegye észre, főleg ne ő. Ki tudja, mit tenne, ha rájönne, min derülök ennyire. Amint Zoey visszaül a helyére, megpaskolja maga mellett a padot, jelezvén, hogy ő is foglaljon helyet. – Csücsülj csak le mellém! – Utasítja kedvesen, Shun pedig, miután kabátját levette, szófogadóan helyet foglal mellette. Én is kihámozom magam a vastag szövetből, és ledobom magam, időközben a felszolgáló is megjelenik az italokkal és a hozzávalókkal. Mikor észrevesz, vele is kezet fogunk, hiszen már őt is nagyon jól ismerjük, elvégre már régóta visszajáró vendégei vagyunk a többiekkel.

- Aztán meséljetek, miről zajlott a beszélgetés, amíg nem voltunk? – Kíváncsiskodom.

- Semmi különös. Ez a szerencsétlen már eltört egy poharat, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, pedig még egy csepp alkohol sem volt benne. – Meséli Zoey Gregre mutatva, aki rákvörös képét igyekszik az asztalra borulva eltakarni, a többiek persze mind hahotáznak.

- Mi lesz még itt, ha már eleget ittunk? – Vágott közbe Mike.

- Hajjaj! – Sóhajtotta Zoey, de ő is elnevette magát, aztán Shun felé fordult. – Tudod, Greg folyton ezt csinálja, tök ügyetlen. Ő a csapat bohóca. – Kacagja, mire Greg sértődötten visszaszól.

- Nem is igaz, el ne hidd!

- Ohh, dehogynem! – Kiált fel Tim, és áthajolva az asztalon lenyomja Greg fejét, de csak finoman, nem erőszakosan.

- Mindig a kicsit bántják… - Játssza a sírós kisfiút Greg, miközben az asztalon a karjaiba temeti arcát, mintha tényleg sírna. Mi csak tovább nevetünk, Shun pedig a fejét kapkodja, nem igazán érti, mi zajlik körülötte. Valószínűleg azon tanakodik, melyik bolygóra is került.

- Na, elég volt gyerekek! A végén még kihűl az italunk, javaslom, koccintsunk! – Szakítja félbe a nevetést Tim, és kezében az italával azonnal fel is áll.

- És mire fel? – Néz rá Mike.

- Hogyhogy mire? Az egészségünkre, meg az új barátunk egészségére! – Biccent Shun felé, aki csak meglepetten bámul vissza rá.

- Ez jó ötlet! – Mosolyogja Zoey, és máris koccintásra emeli a poharát. – Egészségedre, Shun!

- … Um… Egészségedre… - Motyogja rövid hezitálás után. Miután mindenki koccintott mindenkivel, egyszerre húzzuk le italunkat.

Az est folyamán még további körök követték egymást, kisebb-nagyobb szünetekkel. Sztorizgattunk, nevetgéltünk, az unalom egy percre sem tudott közénk telepedni. Shunt is igyekeztünk mindannyian bevonni a társalgásba, ami egész sikeresnek bizonyult. Bár látszott rajta, hogy feszélyezve érzi magát, mégis, néha-néha sikerült őt is megnevettetni. Ugyan nem volt az az igazi, felszabadult nevetés, de legalább nem az érdektelen arcát mutatta. Én egész este csak kívülállóként figyeltem őt, nem szóltam hozzá egy szót sem, ezúttal a többiekre hagytam a beszélgetést, és csak néztem, hogyan viselkedik. Nekem kifejezetten úgy tűnt, hogy jól érezte magát, és ez elégedettséggel töltött el. Hiába is tagadta olyan sokáig, ma még inkább egyértelművé vált számomra, hogy vágyott erre, a társaságra, a jóízű beszélgetésekre. Arra, hogy valaki foglalkozzon vele. És ez most teljesült, a csapat minden tagja azon volt, hogy alaposan megismerjék őt, és fordítva. Nekik sem árult el többet magáról, mint nekem, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem vonta ki magát az egészből, nem volt elutasító vagy ilyesmi.

Már este tíz körül jár az idő, mikor szedelőzködni kezdünk, hiszen csütörtök este van, holnap még iskola. Az ajtó előtt, már a szabad levegőn ejtjük meg a búcsúzkodást, ami ugyanúgy zajlik, mint a

az érkezéskor. Zoey kedvesen megborzolja Shun haját, mikor rá kerül a sor. – Aztán gyere ám el máskor is! – Mondja nevetve, Shun pedig csak egy halk mordulással felel, és a haját igazgatja vissza. Mind egy irányba indulnak, de Tim még visszafordul felénk.

- Te nem jössz, Ryu?

- Nem, még maradok egy kicsit. – Felelem.

- Rendben, akkor holnap a suliban. Szasztok! – Int egyet, és a többiek után szalad. Csak Shun és én maradtunk. Rápillantok. Zsebre vágott kezekkel álldogál, és engem méreget.

- Mi az?

- Miért nem mentél velük?

- Mert…

- Ha azt mondod, mert haza akartál kísérni, szájba váglak. – Közli hidegvérrel. Nem tehetek róla, de muszáj kuncognom.

- Nem, nem... Erre semmi szükség. - Nevetgélek még mindig. - Csak gondoltam, még szívesen maradnék veled. Kíváncsi vagyok, mit gondolsz az estéről. A srácok nem normálisak, nem gondolod?

- Aham…

- Nekem úgy tűnt, jól érezted magad. Remélem nem bántad meg, hogy eljöttél.

- … Nem… - Válaszolja a földre pillantva. Azt hiszem, kicsit zavarban van, ez mindig megmosolyogtat.

- Ennek örülök. Hallottad Zoeyt, máskor is számítunk rád. – Rám néz, egy szót sem szól. Néhány röpke pillanatig csak némán figyel, majd balra fordulva lassan elindul, de pár lépés után megáll.

- Ideje hazamenni. Holnap iskola lesz, nem? – Szól vissza a válla fölött.

- Heh… De igen. Vigyázz magadra hazafelé, ne keveredj bajba, jó? – Semmi válasz, csak az az érdektelen, de mégis elbűvölő tekintet. – Jó éjt! – Intek neki, ő szótlanul visszafordítja a fejét, csak a hátát látom, ahogy komótosan ellépked. Mielőtt elindult volna, az ő szájából is hallani véltem egy nagyon halk „jó éjszakát”-ot. Talán csak képzelődtem, és valójában egy szót sem szólt, lehet, hogy csak gondolatban hangzott el. De abban biztos vagyok, hogy mondani akarta. Mosolyogva figyelem távolodó alakját, végül én is megfordulok, és hazatérek az ellenkező irányba.


****


Míg hazafelé battyogok, végig az elmúlt este jár a fejemben. Figyeltem ezt a társaságot, ahogy együtt nevetgéltek, viccelődtek egymással, látszott rajtuk, hogy egy igazán összeszokott, boldog társaság. Azon tűnődtem, hogy én mit keresek ott, nem is illek közéjük, de ők egyáltalán nem úgy kezeltek, mint valami kívülállót. Egy idő után kezdtem kicsit feloldódni köztük, igaz, nem teljesen. Különös… Valahogy, tényleg nem bántam meg, hogy eljöttem. Ryunak igaza volt. Valahol mélyen vágytam erre, a közös szórakozásra a barátokkal. Mind nagyon rendesek voltak, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy csak a gazdag kölyök érdekelné őket, nem kérdeztek semmit a családomról vagy hasonlókról, teljesen átlagos, hétköznapi dolgokról beszélgettünk, mindenféle semmiségről, én pedig egyre szívesebben mentem bele a csevejbe. Jó volt őket hallgatni, olykor-olykor én is elmosolyodtam rajtuk. Zoey is nagyon kedves volt. Nem úgy viselkedett, mint általában a lányok, a viselkedése inkább volt fiús, akárcsak az öltözéke, gondolom, nemhiába tart ő is a fiúkkal. Ugyanakkor meg volt benne mindaz, ami a nőkre jellemző, néha-néha előbújt belőle a gondoskodó anya, különösen, mikor rólam volt szó, én pedig egyáltalán nem bántam a törődését, már csak azért sem, mert szerencsére nem vitte túlzásba. Ha a többiek kezdték kicsit elvetni a sulykot, ő azonnal rendre utasította őket. Ha jobban belegondolok, emlékeztet valakire… Mindent összevetve, jól éreztem magam. Nem hittem volna, hogy képes leszek még így érezni, de ez az igazság, mindenesetre igyekeztem elrejteni előlük, bár szerintem Ryu pontosan tudta, hogyan érzek. Ezért is igyekeztem minél előbb lelépni a közeléből, túlságosan zavarban voltam miatta. Mikor ott állt, és kedvesen jó éjt-et kívánt, hirtelen nem tudtam, mit reagáljak. Zavartan hátat fordítottam neki, de mielőtt elindultam volna, alig hallhatóan én is elrebegtem egy „jó éjszakát”-ot. Ahogy hazaérkezem, és ágyba kerülök, még sokáig nem tudok elaludni. Tényleg így megváltoztam volna az elmúlt hetek alatt? Elfogadtam Ryu közelségét, és a barátaival is megismerkedtem, és mindezek hatására mintha boldogsággal telne meg a lelkem. Kezdek újra bízni az emberekben, pontosabban bennük. Azt hiszem, már nem vagyok egyedül, és ezt neki köszönhetem. Ideje elengednem a múltat, és élni a jelent, ezt pedig csak úgy tudom megtenni, ha vannak mellettem, akik ebben segítenek, ahogy Ryu is megmondta. Már csak egy dolog maradt hátra, amivel bebizonyíthatom magamnak és Ryunak is, hogy kész vagyok az új életre…


Másnap az iskolában nem mentem fel a szokott időben a tetőre, inkább maradtam az osztályteremben. Reggel alaposan megleptem az osztálytársaimat, ugyanis belépve a terembe, köszöntem. Bambán néztek rám, nem értették a dolgot, én pedig mosolyogva végigmentem a padok közt, és elfoglaltam a helyem. Elsőként az a lány ocsúdott fel, aki legutóbb Ryuról érdeklődött, és mosolyogva ő is köszöntött, majd odalépett hozzám. Azt hiszem, Kathleennek hívják.

- Alaposan meglepted a többieket, talán történt valami? – Kíváncsiskodik.

- Mondjuk úgy, meguntam a korábbi énem.

- Ohh, már világos! Te skizó vagy? – Kérdezi nevetve, és hogy, hogy nem, én is vele nevetek.

- Elképzelhető…

- Tetszik ez az új éned, remélem megtartod.

- Igyekszem. – A többiek érdeklődve figyelik a jelenetet, ahogy hosszú idő óta először beszélgetek valakivel. A nap folyamán egyre többen jöttek oda a padomhoz, többségében inkább a lányok, a fiúk egyelőre még biztos távolból méregetnek. Mivel már többször is bebizonyosodott, hogy jó tanuló vagyok, két lány arra is vette a bátorságot, hogy a segítségemet kérjék a mára feladott matekházihoz, én pedig nem utasítottam vissza a segítséget, és becsöngetésig magyaráztam nekik, hogyan tudják megoldani a problémás feladatot, és együtt gyakoroltuk is őket.

A nap végén Ryu is felbukkan, nem titkolja döbbenetét, mikor látja, hogy a teremből kisétáló osztálytársaim mind oda-oda köszönnek nekem, én pedig mosolyogva visszaintek. Végül már csak én maradok a teremben, Ryut leszámítva. A cuccaimat pakolom a táskába, ő pedig odalép mellém, és azonnal érdeklődni kezd, hogy nem csak a szeme káprázott-e az előbb.

- Lehet hogy rossz helyen járok, egy morcos srácot keresek, úgy hívják, Shun. Nem láttad véletlenül? – Néz rám bamba arccal, én pedig vigyorogva nézek vissza rá.

- Azt hiszem, már elment.

- Valóban? Hehh… Nem mondom, alaposan megleptél, de tetszik ez az új éned. – Mosolyog, én pedig folytatva a pakolászást, kicsit komolyabbra váltva adom tudtára, mit gondolok most.

- Nos, nem viselkedhetek örökké ellenségesen, nincs igazam? – Nem szól semmit, csak bólogat, rendületlenül mosolyogva.

- Figyelj csak, a hétvégével kapcsolatban… - Alig hogy belekezdek a mondandómba, az ajtóban megjelenik Greg, és Ryut szólongatja.

- Hé Ryu, a srácokkal kitaláltuk, hová mehetnénk a hétvégén, sőt, ma este megint lesz egy kis összeröff, mit szólsz? Te is jöhetnél, Shun. – Fordul felém Greg, és már éppen válaszolnék, hogy most kihagynám, de Ryu megelőz.

- Shun hétvégente elfoglalt.

- Biztos? Kár… Na és te ráérsz? – Fordul vissza Ryu felé, én pedig, sejtve a válaszát, hogy velük tart, kissé csalódottan visszafordulok és folytatom a pakolászást, de a nem várt feleletre felkapom a fejem.

- Bocs, de most én is kihagyom, mást terveztem a hétvégére. – Most képzelődöm, vagy Ryu tényleg visszautasította őket?

- Affene! Na én most lépek, vár a csajom. A többiek már hazamentek. Csá, jó hétvégét!

- Neked is! – Kiáltjuk utána mindketten, majd újra Ryut fürkészem értetlenkedve. Fogalmam sincs, milyen programja lehet, amiért kihagyja a találkozót, ugyanakkor ez azt jelenti, hogy én is hiába hívnám most bárhová.

- Mi az?

- Hogyhogy nem mész velük? Folyton együtt lógtok, nem? Mit csinálsz helyette? – Kérdések sorozatával bombázom Ryut, ő pedig csak egy vállrándítással felel.

- Gondoltam, te megmondod.

- Huh? – Pislogok nagyokat. Valahogy nem akar leesni, mire gondol.

- Valamit mondani akartál a hétvégével kapcsolatban, vagy nem?

- D… de igen. Izé… Szóval nincs semmi terved?

- Majd te megmondod. – Vigyorog, amit én kissé szúrós tekintettel viszonzok.

- Nem tudnál egyszer normálisan válaszolni? – Sóhajtok. – Ilyenkor én mindig leutazom vidékre, Midnighthoz, bár ezt már tudod. Arra gondoltam, hogy…

- Persze, mehetek.

- De még nem is mondtam semmit. – Húzom fel a szemöldököm.

- El akartál hívni, nem? Részemről benne vagyok, és örülök a meghívásnak. – Csak pislogok, nem is tudok mit felelni erre. Ez a srác tényleg gondolatolvasó, vagy csak egyszerűen ennyire kiszámítható lennék? – Mikor indulnánk? – Teszi fel a kérdést.

- Hát… suli után én csak felkapom a cuccom, és már indulok is, de mivel csak most szóltam neked, ezért mi lenne, ha reggel hétre érted mennénk a kocsival? Ma még lesz elég időd összepakolni, amire szükséged lenne, bár nem kell sok cucc, minden van ott... – Hadarom.

- Ugyan, minek várni addig? Gondolom alig várod, hogy láthasd Midnightot, ne várakoztassuk meg. Hamar összekapom, ami kell, és mehetünk is. Milyen hosszú az út?

- Másfél órás… De nem lesz gond, hogy csak így lelépsz otthonról? Meg sem beszéled a szüleiddel?

- Emiatt nem kell aggódnod, anya gond nélkül elenged.

- Na és az apád?

- Mondom, ne parázz annyit! Akkor mehetünk? – Meg sem várva a választ már indul is, gyors magamra rántom a kabátom és vállamra kapva a táskát utána rohanok. Azzal, hogy most meghívtam, az évekig körém építgetett vastag falon keresztül szélesre tártam előtte a kaput, ami a lelkemhez vezet. Megmutatom neki azt a helyet, ami egész eddig csak az enyém volt, a menedékem, amiről csak Midnight és én tudtunk. Sikerült elérnie, hogy újra megbízzak valakiben, és ezt most így szeretném a tudtára adni. Már én is barátként tekintek rá, talán egy kicsit többként is. Újra élek, újra érzem, hogy törődnek velem, és ezért hálával tartozom… Neki.


- 7. fejezet -


Az iskolából elsőként egyenesen hozzá siettünk, hamar összepakolt, ahogy mondta, és még a szülői engedéllyel sem akadt semmi probléma. Nagyon kedves anyukája volt, kicsit meglepődött, mikor meglátott engem, de koránt sem annyira, mint én, mikor a nevemen szólított. Mikor Ryura néztem, szokás szerint jót kuncogott a háttérben zavaromat látva. Ezek szerint már mesélt rólam. Két kisebb kölyök is megjelent, és amint megpillantották Ryut, azonnal rávetették magukat. Mosolyogva figyeltem a jelenetet, látszott rajtuk, mennyire szeretik egymást. Egy kicsit elszorult a szívem, irigyeltem őt, amiért ennyire boldog családban élhet, persze igyekeztem nem kimutatni, mit érzek igazából. Miután elbúcsúzott tőlük, felénk vettük az irányt. A személyzetet alaposan meglepte, hogy nem egyedül érkeztem, de nem sokáig időztünk a házban, Ryunak nem igazán volt alkalma körülnézni, mert az iskolatáskámat hamar a másik hátizsákomra cseréltem, majd bepattantunk az autóba, és máris úton voltunk a vidéki házunk felé. Ezúttal nem felejtettem el Ralphot is értesíteni arról, hogy nem egyedül érkezem. Hangjából pontosan ki tudtam venni, mennyire meglepte őt is a dolog, hogy barátot szereztem. Hát igen… Rég volt már, hogy valakit barátomnak nevezhettem.

Lassan begördül a kocsi a ház elé, már alig bírok magammal. Még szinte meg sem állt az autó, máris kiugrom, annyira izgatott vagyok, hogy arról is megfeledkeztem, nem vagyok egyedül. Aztán persze beugrik, hogy Ryu is velem van, megtorpanok, és zavartan visszafordulok, ő jót derül rajtam. Elvörösödve azonnal bocsánatot kérek. Erre is már rég volt példa, hogy én elnézést kérjek valamiért, ráadásul őszintén.

- Te tényleg nagyon szerethetsz idejárni… - Vihogja Ryu.

- Hát igen… Um… Gyere utánam, ledobjuk a cuccot. – Intek, és máris elindulok a házhoz, Ralph már ott várakozik az ajtóban, készségesen a kezét nyújtja, megejtik a szokásos bemutatkozást, persze a jó öreg komornyik nem állja meg, hogy meg ne ossza vele, mennyire örül, hogy megismerkedhetett vele, hogy végre nem vagyok egyedül.

- Elég lesz, Ralph… - Elégelem meg az öreg boldogságrohamát, de egyáltalán nem bántóan. – Körbevezetném Ryut a házban.

- Ahh, igen, tessék csak. Mindent előkészítettünk az Önök érkezésére, az étel is nemsokára elkészül, ha enni szeretnének.

- Köszönjük! – Csendben elindulok befelé, Ryu hangjára azonban visszafordulok, de csak hümmögök egyet. Udvarias, mint mindig…

- Ez lesz a te szobád, a fürdőt a folyosó végén találod. – Vezetem be Ryut a szobájába, miután az emeletre érünk. - Ha bármi gondod lenne, az én szobám is itt van az emeleten, pont a tiéddel szemben. – Bökök végül a saját ajtómra.

- A városi házatok se kicsi, de ez…?

- Én sem értem, mire kellett ekkora házat venni… - Sóhajtok, mert tényleg nem értem. Még ha gyakran rendeztünk volna itt családi összejöveteleket, megérteném, mert mindenkit rendesen el tudtunk volna szállásolni, de ilyesmire sosem volt példa. Csak mi hárman szoktunk eljönni a szüleimmel, de az is már évekkel ezelőtt volt, hogy utoljára együtt volt a család. – Kész pazarlás, csak azért, mert van pénz…? – Morgom csak úgy magam elé.

- Ez úgy hangzik, mintha te nem örülnél neki.

- Mert nem is. Mi jó van abban, ha valaki gazdag? Engem hidegen hagy a pénz.

- Azért nem olyan rossz, ha valakinek sok lóvéja van…

- Igen is rossz! – Csattanok fel hirtelen. Ez az egész kezd megint úgy tűnni, mintha ő is csak a pénzeszsákot látná bennem. – Mindenkit csak az érdekel, mennyi lé van a zsebedben, magát az embert le se szarják! Te is csak így látsz engem, igaz?

- Azt hiszem, félreértettél valamit. – Ryu teljesen higgadtan szól hozzám, egy kicsit el is szégyellem magam a hirtelen kirohanásom miatt. – Egyáltalán nem izgat, hogy gazdag vagy-e vagy sem. Nem a pénzed miatt akartam veled barátkozni. Értem, hová akartál kilyukadni, és igazad van, a pénz tényleg nem számít, hiába van sok a zsebünkben, nem vehetünk meg rajta akármit. De azért jó, ha van. – Csöndben hallgatom, ahogy beszél, a végén kedvesen elmosolyodik. Annyira utálom ezért. Mindig olyan… olyan rendes. Én pedig megint csak kiabáltam vele, azt feltételeztem róla, hogy csak a pénz miatt barátkozik velem, ahogy korábban is tették már oly sokan.

- Sajnálom… Én csak…

- Szerinted elkészülhetett már a vacsi? Érzem az illatát, nagyon megéheztem. – Felpillantok Ryura, még mindig ugyanúgy mosolyog. Értem a célzást, és hálásan visszamosolygok rá.

- Köszönöm… - Motyogom alig hallhatóan, és azonnal elindulok az étkező irányába. – Rendben, menjünk, én is éhes vagyok. És még látni szeretném Midnightot is! – Éles váltás, most pont úgy nézhetek ki, mint egy lelkes kisgyerek, de nem érdekel. Jó kedvem támadt, és ezt is ő váltotta ki belőlem.


Evés után az istállóhoz megyünk Ryuval. Már hallom is Midnight hangját, ahogy lelkesen nyerítve köszönt, én pedig egyenesen oda rohanok hozzá. Ryu is megérkezik mellém, és elismerően füttyent.

- Ejha, tényleg gyönyörű paci!

- A leggyönyörűbb! – Kontrázok rá. Midnight is méregetni kezdi őt, Ryu pedig a kezét nyújtja felé, hogy megsimogassa. – Vigyázz vele, eléggé bizalmatlan… - Próbálnám figyelmeztetni… - … az idegenekkel. – Legnagyobb döbbenetemre semmi sem történik, felesleges volt a para. Nyoma sincs semmilyen bizalmatlanságnak, Midnight úgy bújik a fejével Ryuhoz, mintha már ezer éve jóban lennének, akárcsak velem. Kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy Ryu besétál hozzá, majd kedvesen simogatja és becézi, ő pedig elégedetten horkant néhányat.

- Ez hihetetlen… Úgy tűnik, hamar megkedvelt téged. – Nevetem el magam. – Ilyesmire még nem volt példa.

- Igazán?

- Aha. Midnight rajtam kívül nem nagyon enged közel magához másokat. Ha valaki megpróbálná, azonnal harapni vagy rugdosni kezd. – Lépek én is Midnighthoz. – Eltart egy darabig, mire másnak is megengedi, hogy hozzáérjen. A lovászunknak is nagyon nehéz dolga volt, mire sikerült gondozásba vennie a nagyfiút.

- A lovak már csak ilyenek. – Kuncogja Ryu.

- Midnight pedig különösen. – Kuncogok én is, mire Midnight szeretetteljesen megbökdös a pofijával, én pedig hozzábújok, majd csókot nyomok a homlokára. Észreveszem, hogy Ryu a szokásos jó kedvével az arcán figyel, amitől sikerül megint zavarba jönnöm.

- Azt hiszem, holnapra marad a lovaglás. Nemsokára úgyis teljesen besötétedik. – Jelentem ki rá se pillantva Ryura, de tudom, hogy helyeslően bólogat. Majd holnap elviszem őt az igazi titkos helyemre.

Másnap reggel, rögtön a reggeli elfogyasztása után kisétálunk Ryuval az istállóhoz. Alaposan végignézem a többi lovat, hogy kiválasszam neki a megfelelőt, végül Ryu megáll az egyik sötétpej angol telivér előtt. A lehető legsötétebb barna, már-már erősen közelít a feketéhez, persze korántsem annyira sötét, mint amilyen Midnight. Ez a csődör kicsivel alacsonyabb nála, marmagassága olyan 160-170 centi között van. Feje nemes, karcsú, nyaka hosszú. Mellkasa mély, a hasa sekély, s ez a lábait még hosszabbnak tünteti fel. Fején a homloktól az orráig vastagabb fehér sáv húzódik, tipikus hóka jegy. Lábai a szár alsó harmadáig keselyesek, azaz fehérek. A telivérek szép képviselője, de számomra korántsem annyira szép, mint az én frízem. Az én szememben mindig is Midnight lesz a legszebb ló.

- Mi az? Tetszik? – Kérdezem Ryut, látva, hogy méregeti őt.

- Szép paci. Mi a neve?

- Ezt a fickót Amadeusnak hívják. De szerintem válassz egy másik lovat, mert ő elég nehéz eset.

- Nehéz eset? Miért?

- Túl sokat idegeskedik. Ez a baj a telivérekkel, a frízek sokkal nyugodtabbak, könnyebben kezelhetőek. – Felelem teljesen komolyan.

- Ugyan, minden fajtában találhatóak egyéniségek. Amadeus is csak egy külön egyéniség, jól mondom? – Fordul nevetve a ló felé, aki éberen rezegteti füleit, és hatalmasakat pislant nagy barna szemeivel. Egyszer csak látom, hogy Ryu kinyitja a karám ajtaját, és besétál hozzá.

- Én nem tenném, nagyon szeret harapni. – Szólok utána, persze hiába, mintha a falnak beszélnék. Talán vele is azt tervezi, hogy majd megbarátkozik. Nos, ha bele gondolok, Midnighttal sem hittem volna, hogy ilyen hamar kijönnek majd, bár ez a másik ló tényleg nagyon utálatos szokott lenni, nem is nagyon kedvelem, pedig imádom a lovakat. Úgy döntök, most csak néző leszek, kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Ryu kedvesen becézi Amadeust, ahogy megközelíti. Már a kezét nyújtja felé: vajon kapásból leharapja neki, vagy inkább ijedten elkapja a fejét? Mindjárt kiderül.

- Jól van, nagyfiú. Nem bántalak. – Simogatja, és barátságosan suttog neki. Én csak kikerekedett szemekkel bámulom őket. Ez a srác tényleg nem semmi! Vagy titokban suttogóként dolgozik, vagy nem is tudom, de a lovak egyértelműen kedvelik őt. Elképesztő a kisugárzása, végtére is, engem is sikerült megváltoztatnia. A kabátja zsebéből előveszi az almát, amit még a reggeliről hozott el, és Amadeus elé tartja. Én is hoztam magammal egyet, Midnight számára. Elnevetem magam, ahogy figyelem a jelenetet, ahogy Amadeus szépen óvatosan elfogyasztja a kezéből az édes gyümölcsöt.

- Mi az, meg akarod vesztegetni? – Kuncogok tovább.

- Ugyan, nem csinálok én ilyet. Csak kedveskedem neki, ennyi az egész. – Nevet ő is.

- Mondd csak el nekem szépen, mi is vagy te igazából, hogy mindenkit így sikerül elcsábítanod? Jóságos angyalka, vagy gonosz terveket szövögető démon? – Incselkedem.

- Hmm… Az utóbbi, úgyhogy reszkess, halandó! – Igyekszik komoly arcot vágni, de nem nagyon sikerül neki, egyszerre tör ki mindkettőnkből a nyerítés. Rég nevettem ilyen jól, egy kicsit még a könnyeim is kicsordultak, pedig nem is volt akkora poén.

- Nah… jól van, akkor… kezdjük el felnyergelni őket, aztán menjünk. – Lassan sikerült újra rendesen vennem a levegőt, és elindultam én is Midnight felé, előtte még Ryunak is megmutattam, merre találja a szükséges felszerelést. Figyeltem, ahogy ő is elkészül a lovával, gyakorlottan helyezi rá a nyerget és a kantárt is, pedig azt mondta, hogy kisgyerekként lovagolt csak először és utoljára. Ahhoz képest eléggé profinak tűnik. Hát még mikor kivezetjük őket az istállóból, és felülünk rájuk. Ryu látványa, ahogy a lovon ül, mintha csak erre teremtették volna. Határozottan tetszik, amit látok, teljesen megbabonáz. Csak akkor térek újra magamhoz, mikor felém fordul.

- Na akkor, merre megyünk? Te vezetsz. – Mosolyog, én pedig úgy érzem, sikerült megint alaposan elvörösödnöm, ahogy zavartan elkapom a fejem.

- Öhm… Igen… Akkor kövess… - Megrántom a kantárt, és Midnight máris vágtázni kezd. – Ne maradj le! – Vigyorgok vissza, és látom, hogy Ryu is meglódul Amadeus hátán. Mivel az angol telivérek igen erősek vágtában, hamar be is érnek minket, így már egymás mellett haladunk tovább.


Leugrom Midnight hátáról, és ahogy szoktam, azonnal le is veszem róla a kantárját. Ryu is leszáll Amadeusról, megpaskolja a nyakát, majd körülnéz. Szemmel láthatóan nagyon tetszik neki a hely. Nem csoda, én nagyon szeretem ezt a kis tisztást.

- Gyönyörű ez a hely, olyan békés...

- Szerintem is, örülök, hogy rátaláltam. – Lehunyom a szemem, és nagyot szívok a friss levegőből.

- Ez lenne a te igazi menedéked, igaz? Nem pedig az a kis birtok…

- Így van. Attól kezdve, hogy rábukkantam, mindig ide jöttem Midnighttal. Itt mindig megnyugszom, bármi is nyomja a lelkemet. Az én titkos helyem, senki más nem tud róla. – Mosolygok. Néhány pillanatig némán nézek magam elé, majd Ryura pillantok. – Te vagy az első, akinek megmutattam. – Azt hiszem, ez meglepetésként hatott rá. Mintha hozzám hasonlóan ő is zavarba jött volna.

- Akkor… ez azt jelenti, hogy megbízol bennem, igaz? Nyugodt lehetsz, senkinek sem fogom elárulni ezt a helyet. – Néz rám kedvesen, én pedig halványan mosolyogva bólintok, majd leülök a fa tövébe, és jelzek neki, hogy ő is foglaljon helyet. A lovak békésen legelésznek, mi pedig csendben üldögélünk egymás mellett, és csak bámulunk a messzeségbe. Hosszas némaság után Ryu töri meg a csendet.

- Azt mondtad, idejössz, ha valami nyomja a lelked, igaz? Nem akarod elárulni, mi is az? – Zavartan pislogok rá, ő pedig folytatja. – Örülnék, ha mesélnél, milyen volt a gyerekkorod. Hogy miért voltál olyan, amilyen, mikor megismerkedtünk. Hálás lennék érte, ha megosztanád velem. – Bátorítóan mosolyog rám, és egyenesen a szemembe néz, amiért megint furcsán érzem magam. Mindig ilyen hatással van rám, ha azokba a borostyán szemekbe nézek. Lesütöm a szemeimet, egy ideig habozok, a cipőm orrát szuggerálom és próbálom összeszedni a gondolataimat. Még soha, senkinek nem beszéltem ezekről a dolgokról, nem is nagyon szeretnék, de most Ryu azt akarja, hogy meséljek. Ha már elhoztam magammal erre a helyre, akkor miért is ne mondhatnám el neki, nem igaz?

- Volt egy időszak, mikor még normális családban éltem. – Az égre emelem tekintetem, ahogy elkezdem a történetet. – Anyáékkal sokat jártunk el ide, szinte minden héten, és mindig a figyelmük középpontjában voltam. Aztán egyre több munkájuk lett, engem pedig kezdtek elhanyagolni, ami nem igazán esett jól. Azt hittem, talán valami rosszat tettem, ezért nem szeretnek már, és végig magamat okoltam, de nem jöttem rá, hol rontottam el. Kicsi voltam, nem fogtam fel, hogy a munka miatt nem érnek rá velem foglalkozni. Egymástól is kezdtek eltávolodni, apám a munkába temetkezett, hogy minél magasabbra jusson a ranglétrán, anyám is csak a karrierjével kezdett foglalkozni, vagy ha épp nem az érdekelte, akkor a szeretőivel volt. Elszántan próbáltam magamra hívni a figyelmüket, az iskolában rendesen tanultam, hogy minél jobb jegyeket szerezzek, hogy anyáék büszkék legyenek rám, folyton valami aprósággal kedveskedtem nekik, amit magam készítettem, de hiába. Nem érdekelte őket. Volt egy kedves idős hölgy a házunkban, ő volt az én dadusom. Ő mindig velem volt, egészen pici korom óta. Ő volt az én utolsó mentsváram. – Elmosolyodom, ahogy a kedves Maryre gondolok. – Ő segített az ajándékok készítésében is, nagyon sokat voltunk a konyhában, ahol folyton sütöttünk valamit. Emlékszem az illatára is, mindig finom sütemény illata volt… Fahéjas. És kedvesen mosolygott… Nagyon szerettem őt. Ha belegondolok, ő volt az én édesanyám. Neki nem volt saját családja, ezért gondolom, ő is a fiaként tekinthetett rám. De aztán hirtelen megbetegedett, és nem sokkal később meghalt. Én akkor teljesen összeroppantam, soha nem sírtam még annyit, mint a temetésén. Viszont akkor és ott megfogadtam, hogy soha többé nem fogok sírni, és elhatároztam, hogy nincs szükségem senkire, mert a végén úgyis csak elhagynak. Épp ezért igyekeztem mindenkit elkergetni magamtól, senkit sem engedtem a közelembe. Már a szüleim figyelmére sem vágytam többé, nem érdekeltek, inkább a bosszú hajtott, vagy nem is tudom. 12 éves voltam, mikor elkezdtem lógni az iskolából, hanyagoltam a tanulást, csak csavarogtam a városban, és csak késő éjszakánként tértem haza. Előfordult, hogy a rendőrök cipeltek haza, miután kerestetni kezdtek, de újra és újra leléptem otthonról. Aztán jött egy nyugisabb időszak, amikor újra bejártam a suliba, persze sejtheted, hogyan viselkedtek velem akkor, elég rosszhírre tettem szert. – Elnevetem magam, bár ez nem az a vidámfajta, inkább amolyan fájdalmas nevetés. – Megelégeltem, ahogy a tanárok és a diákok viselkednek velem, ezért újra elkerültem az iskolát, és megint az utcán találtam magam, ahol aztán megismerkedtem pár idősebb sráccal.

- Igen, erről már meséltél korábban. Tőlük tanultál meg verekedni. – Szakít félbe Ryu.

- Igen, pontosan. – Bólintok. – Úgy éreztem, megtaláltam az igazi helyem, és ők az én családom. Olyanok voltak, mint én, ezért azt gondoltam, bennük végre megbízhatok. Egészen más világba kerültem általuk, ettől kezdve már nem piti kis csínyeket követtem el, hanem egész komoly dolgokat műveltünk. Volt néhány pillanat, mikor azt gondoltam, talán még sem kéne ezt tennem, de aztán hamar elhessegettem az ilyen gondolatokat. 15 évesen bűnözni kezdtem, szép, mi? Bár a komolyabb húzásokból sikerült kivonnom magam, amiért sokszor gyávának is neveztek, és elismerem, igazuk is volt. Én megmaradtam az ártatlanabb balhéknál. Talán a hozzáállásom vezetett oda, hogy végül ők is elárultak engem.

- Elárulni?

- Aham. – Bólintok ismét, és újra a lábfejemet nézve elhallgatok, mielőtt folytatnám. - A legutolsó balhé után, amiért iskolát is váltottam. Arra most nem térnék ki, mi volt az, a lényeg, hogy elszúrtuk, és menekülőre kellett fogni a dolgot. Valahogy sikerült megúszni a dolgot, legalábbis úgy tűnt, csakhogy engem később feladtak, de pechjükre ők sem élvezhették sokáig a nyugit, őket is elkapták. Én megúsztam az esetet, persze a külügyminiszterúrnak hála… - Gúnyosan felkacagok. – Ez van, ha az embernek „fontos” apucija van… - Mosolygom keserűen. – A tévé és az újság is csak ezért nem volt tele a hírrel, csak elegendő pénzt kellett fizetni, és minden el is lett intézve. Persze hiába lett lefizetve a média, attól még az emberek imádnak pletykálni, úgyhogy hamar elterjedt a hír, hogy a tiszteletre méltó Kitagawa fiacskája milyen zűrbe keveredett, apáméknak pedig egyre kellemetlenebb lett a légkör, így elköltöztünk, engem pedig beírattak ebbe a suliba… - Ismét csend telepedik közénk. Csak nézek, meredten előre, Ryu sem szól egy szót sem. – Tudod… mikor azt mondtad, hogy nem hiszed, hogy én jól érzem magam barátok nélkül, igazad volt. Egyáltalán nem voltam boldog, magányos voltam…

- Na és most? Még mindig magányosnak érzed magad? – Felkapom a fejem. Ryu kedvesen néz rám, engem is megmosolyogtat.

- Nem... már nem érzem magam annak. - Rázom meg a fejem. Többé nem vagyok egyedül. - Örülök, hogy megismertelek, Ryu...